Méghozzá az eklektika jegyében, hiszen a szervezők kietetek magukért, 3 olyan sztár zenekart hoztak össze, akik teljesen különböznek, kivéve egy dologban: a 20-as éveikben járó generáció valamelyikükön biztos felnőtt.
Erre pedig rácsapni Laurent Garnier-t, aki pár éve a Szigeten adott fasza elektro koncertet a napfényben(hogy a hely szelleméhez aklimatizálodjak): cool.
Na de nézzük miről is beszélek: első nap jön a glasgow-i bizottság, a Franz Ferdinand, akik ugyan szép emlékeket nem keltenek a magyar lelkületű közönségben, de úgy forradalmasították a gitár popot, hogy az ég világon semmit nem csináltak.
Én imádom őket, és emellett gyönyörű CD borítókat csinálnak. Igazából pedig utolsó CD-jük nem is létezik, aki mást mond, hazudik.
Oszt gecaj, jön a Limb Bizkit, bőrgatya powerből nyomják szerelmes 16 éves korom legutáltabb slágereit, amiket ha azóta meghallok, elkap a nosztalgia érzés(anyám ilyesmit mesél Fenyő Mikiről). De biztos jó lesz, mert a nagyszínpad mellett van a azoknak a boroknak a háza, amiknek a nevét nem ejtjük ki, mert reklám, ami elég erőteljesen meghatározza a mozgásom.
Aztán másnap este Tankcsapda, amire még a kurva jó borok se vehetnek rá, hogy meghallgassam, de az előtte felszólaló Sepultura, Freestylers, Garnier hármas után már úgyse nagyon tudok majd bármit is mondani, hogy miért ne. De remélhetőleg a haverjaim biztos elrángatnak Irie Maffiára.
Utolsó nap, miután a szegény szerencsétlen Péterfy lány elhagyja a nagyszínpadot, tuti lefoglalok egy ülést a Borházánál, és Earth, Wind and Fire-rel gyújtok bele előbb a Quimbyre, majd végig röhögöm Mansont, oszt amikor unalmas lesz elmegyek sörért.
Oszt hazamegyek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.