Hagyó

-jegyzetek egy készülő drámához-

Szegény Hagyó Miklós. Mesterházy (nem az Ernő, hanem a másik, az az Attila) úgy mondaná: Nomen est omen. Én inkább így: Nevében a végzete. Talán sosem sejtette, hogy végül mindenki oda fogja hagyni őt.

Pedig azt írta korábban saját, képviselőjelölti honlapján: „Mélyen hiszek a kollektív bölcsesség erejében.” Igaz, ez a mondat még jóval azelőtt került fel a www.hagyomiklos.hu -ra, hogy összecsaptak volna feje fölött a koalíciós hullámok. Akkor még a fővárosi szocialisták erős emberének számított, de legalábbis fajsúlyosabb személyiségnek mint a bajusszal szebb napokat is látott Molnár Gyula vagy a félénk Burány Sándor. Sőt, az ő hősi tenorja kiválóan ellensúlyozta a Fővárosi Közgyűlésben Steiner tremolós hangját. Akkor még neki is körszakálla volt, sőt, néha borostája is, amitől igazán hasonlatossá vált Don Giovannihoz vagy a Turandot Calafjához. Ráadásul jól mutatott a pulpituson Demszky mellett – ezt frakciótársai hamar észrevették. Erős és határozott személyiséggel megáldott, joviális politikusnak tartották, aki még nyilatkozni is tud, ráadásul mosolyogva, a legkisebb fintor nélkül. Egyszóval mindenki utálta.

Akkor még nem sejtette (mit nem sejtett?), hogy tisztáldozat lesz a politikai sakktáblán. Hogy a „következmények nélküli országban” egyik hónapról a másikra oly’ sokak, ráadásul pont az övéi közül, adni kezdenek a látszatra. Hogy hirtelen eleresztik a kezét és utat engednek a szabadesés törvényeinek. Bár az gyanús volt neki, hogy olyan könnyedén csusszant ki az MSZP a fővárosi koalícióból, mint csecsemőből a babfőzelék. És éppen az ő pozícióját dobták oda. Pedig ő TISZT volt! Jobb lett volna már ekkor olajra lépni – gondolta utólag, miközben épp a kampányfotózáson ült és egy újabb mosolyt próbált magára erőltetni.

De Hagyó Miklós nem tudott kiszállni a ringlispílből. Inkább töretlenül haladt (mint ahogyan halad e cikk írása közben továbbra is) afelé, hogy a magyar politikai élet első igazi tragikus hősévé váljon. Olyasmivé, mint Macbeth. A fővárosi szocialisták (talán épp a Jókai utcából érkező buzdító telefonhívás után) összeszedték a kevés budapesti zöldterületről a megmaradt faágakat és kisebb cserjéket és megindultak Hagyó ellen, mint a birnami erdő.

Aztán több nyilatkozatot megtagadva, farkaséhesen és hullafáradtan ért haza azon a napon, amikor még nem tudta, hogy önszántából fog hamarosan lemondani a jelöltségről. Így oda a mentelmi jog, de majd úgy is lesz valahogy, nem lehet, hogy ne legyen! – gondolta. Leült íróasztala mögé, bekapcsolta számítógépét és fölment a honlapjára. A nyitólapon ez a felírás szerepelt: „A honlap fejlesztés alatt áll.” Hagyó arcáról lefagyott a mosoly. Fejlesztés, de mit és hová? Aztán hátradőlt a Dunsinane utca 12. alatt lévő villájában és nagyot sóhajtott. Csak egy betű az eltérés a valóság és a kiírás között: egy v betű. Lentről csörömpölést hallott, odagörgőzött székével az ablakhoz és ott állt a szocialista birnami erdő.