Talán nem véletlen, hogy nyugat-európai [és ez itt nem mint földrajzi fogalom szerepel természetesen, olyan nincs] egyetemisták magától értetődően foglalnak el egy egyetemet, ha az életüket meghatározó keretek demokratikus ellenőrzéséről van szó. Mire azonban egy magyar diák eljut az egyetemeknek nevezett oktatási lágerekbe, nagyjából hozzászokott a reménytelenséghez. Addigra megtanulta a mindenkori gonosz tekintélyek önzését változtathatatlan természeti adottságként tisztelni, vigyázzban állni, fekvőtámaszt nyomni, a mechanikus magolást tanulásként ismerni és azt az ideologikus népnemzeti csököttséget a társadalmi valóság egyetlen lehetséges értelmezési kereteként elfogadni, melyet "történelemként" és "irodalomként" magoltatnak. A polgári radikalizmus üdvtörténetét, amiből csak a polgárit és a radikálisat spórolták ki, a hiányt a kádár-korszak semmi mással össze nem téveszthető nemzeti giccs laposfingjával, a megvalósult magyar menyország aurájával pótolva. Ahogy azt is, hogy a társadalmi léthez nem észre és önállóságra van szükség, hanem szolgalelkűségre és/vagy érzelmi elkötelezettségre, rajongásra - l. a "nemzeti érzés" - foci - rockzene triumvirátus igazi kelet-európai kultuszát. (A sor tetszés szerint kiegészíthető az augusztus 20-i tűzijátékkal, ahol valami mitikus ködbe vesző izét ünnepeltetnek a paraszttal a köztársaság helyett.)

Milyen alternatívák lehetségesek? Engem pl. az a szerencsétlenség ért, hogy anno 18 évesen felvettek egy egyetemre mindenféle közvetlenül nem túl profitábilis dolgokat - filozófiát, irodalmat, művészettörténetet, stb. - tanulni. Környezetemben senki nem járt egyetemre, nem örököltem semmiféle szellemi orientációs pontokat, műveltséget, még valami hivatásrendi mítoszt sem (apám is orvos, én is az leszek, stb.). Senki nem adott könyvet a kezembe kis koromban, ha meg magamtól vettem, inkább kiverték, hogy ne törődjek ilyen haszontalan dolgokkal. Emlékszem a mechanikus jóindulat lárvaálarcát viselő rokonokra, amikor néha színes borítójú könyveket vettek nekem karácsonyra "úgy hallottam, érdekelnek a könyvek" jelszóval. "Nem, csak a tartalmuk" - volt a bejáratott válaszom. Tudásra éhes proligyerekként felismerni, hogy az egyetem mindenre alkalmas, csak minőségi tudás és látókör szerzésére nem, egy pillanat műve volt. Nem is akartam elkezdeni természetesen, de különben behívtak volna katonának, ami, éreztem, még annyira sem lett volna nekem való. Inkább kitanultam mindenféle a napi megélhetéshez szükséges szarságokat és tengettem magam alkalmi melók és alternatív megélhetési források sokaságán, míg önképzés útján hozzá nem jutottam a számomra fontos 'műveltségi' bázishoz. Ezt a libertárius megoldást, autodidakta módon tanulni addig, amíg nem tudod biztosan, mivel akarsz professzionális módon foglalkozni, és akkor végezni el egyetemeket, akár ajánlhatnám is mindenkinek. Egy alkalmazottai önállóságát nagyra becsülő munkáltató még értékelné is, csak véletlen lehet, hogy ilyeneket csak hallomásból ismerek. Az egyéni lázadás nincsen struktúraátalakító hatással (ezért röhögök az LMP-n, ha jóindulatúan is, bocs), a szerkezeti szintű kontraszelekciós mechanizmus kíméletlenül lecsap ránk (- és ez igaz a választási rendszerre is). Az oktatási rendszer megbízhatóan újratermeli az azt megszülő viszonyokat - ez a mi esetünkben a szegregáció, az autoriter-mennyiségi szemlélet, azok a brutális életlehetőségbeli egyenlőtlenségek, melyek mindmáig megakadályozzák, hogy egy politikailag szignifikáns öntudatos polgári réteg alakuljon ki, mely a szabadelvű demokrácia bázisát jelenthetné. Éppen ezért nem is lehet rajta változtatni a kiinduló viszonyok változása nélkül. Szerintem egyetlen reményünk, hogy a törvényszerűen visszatérő pártállami kormányzás nem számolja fel (teljesen) a jogállami viszonyokat és a már most állandó hatósági zaklatások nem halványítják el az egyre többekben felmerülő igényt a minőségi-lokális tudások alternatív cserehálózatainak újra és újrateremtésétől. Az eszünket nem adjuk. (Elisszuk inkább.)

 Ha a magyarországi oktatást úgy nézzük, mint egy jó zsíros, az embert tompa altesti létre kárhoztató disznókolbászt (ezt védi retorikájában a kincstári "jobboldal" mint örök magyar értéket, a jó öreg magyaros szervilizmus biztos keltetőgépjét), úgy a bolognai rendszer ennek mekdonáldszosítása. Uniform-szintetikus, kilóra vehető "magyar menü", disznózsír helyett gépolajjal. (Ennyi erővel persze közvetlenül árverezhetnék is az oktatási pedigréket, de a formaságok betartása szükséges a megfelelő drill érvényesüléséhez - lásd: "még több tornaórát".) Talán nem véletlen, hogy reflektálatlan bevezetéséről csak a diákokat és az oktatókat nem kérdezték meg. A bolognai folyamat jubileumát európaszerte tüntetések kísérik, melyek ezúttal Bécsben kulminálnak a napokban. A budapesti állomásról tudósít összeszokott videós stábunk. Tüntettük egy csöppet - and now is the winter of our discontent made glorious summer. Én kicsit gonzóbb riportot akartam, de fáradt voltam, az igazi retorikai hónaljzene csak utána kezdett alakulni bennem - és Ménrót blogtárs is egy célirányosabb anyagot szeretett volna. Nézzétek meg és támogassátok véleményetekkel a frissen alakult bologna-kritikus blogot itt: www.bolognaciki.blog.hu

(A patkányt a fejlécben ne akarjátok érteni.)

Ui.: Ne itt kommenteljetek, tovarisaim, menjetek át a belinkelt célterületre és ott égessétek bolognát porig. Ez a jó az oktatási rencer fikázásában: minél gyengébb hülyeségek jönnek szembe, annál inkább mondhatom, hogy ugye, én megmondtam.