Vasárnap újra megnyitotta kapuit több helyszínen is az idei LMBT-fesztivál. A kezdés inkább vegyesnek, mint nyugodtnak nevezhető, immáron bekövetkezett az is, amire talán még én sem voltam felkészülve: a hétközi moziprogramok után vernek buzikat (illetve "buzinak látszó" vagy "annak vélt" heterókat) kellemetes honfitársaink.

----

Személy szerint, és alig ötven kilóm ellenére, nem igazán vagyok ijedős típus, de kicsit én is meglepődtem és meghökkentem, amikor vasárnap este a megnyitó és az esti film között megjelentek a nácik: kiabáltak, buziztak, megpróbálták letépni a szivárványos zászlót és egy fiatalembert, aki megpróbált fényképezni, nemes egyszerűséggel majdnem "pofán vertek". (Aztán rendőrök, újabb buzizás, egymással farkasszem-nézés, aminek a forgatókönyvét - habár nem ilyen közelről - ismertem már korábbról.) Később még nemesebb egyszerűséggel ténylegesen is sor került a tettlegességre.

Az egész szituáció - minden komolysága és félelmetessége ellenére - abszurd volt, amennyire csak lehetett, és szokatlan, pedig sok mindent átéltem már az elmúlt pár évben Budapesten. Igazából olyan volt, mintha minden szereplő valami más, valami oda nem illő szerepet játszana, és ezáltal elcsúszna  az amúgy  gondosan  előre  megtervezett film. Arra gondoltam, bizonyára rettenetesen émelyítő érzés lehet a fasisztáknak, hogy lehet kompenzálni, hogy az agresszióikat, amik a munkahelyi vagy éppen "munkanélküli" stresszből születnek nem kell többé lenyomni, elnyomni, hanem szabadon lehet engedni: végülis van kin levezetni.

Azt kell hogy mondjam, hogy amikor azt mondjuk / mondom, hogy "nem félek", az nem az igazság, ténymegállapítás, ez inkább egyfajta kinyilatkoztatás, hogy itt leszek mindig, hogy nem megyek el, hogy - ha kell - beszélgetést fogok kezdeményezni, ha kell másképp közelítek majd a dolgokhoz, de ha kell megvédem magam / magunk mindenáron. A buzik nem párolognak el csak úgy a levegőben, mintha ott se lettek volna, nem illannak el valahol a körúton, az állandó kocsizajban, sem nem szívódnak fel az erdőben a fák lombjai közé.

----

És miközben történnek a dolgok kívül, amikhez viszonyulni kell, és amik néha megerőltetik az embert, és amikkel kell valamit kezdeni bátran, még ha nagyon nehéz is, történnek a dolgok belül is: ezalatt a két nap alatt két csodálatos darabot láttunk, látott a "Művész" közönsége. A megnyitón Gergye Krisztián Egon Schiele ihlette táncelőadását láthattuk, átváltozás pure, meghökkentő fordulatokkal, megmozgatva minden határt. Ma pedig a Garbo című darabot Fullajtár Andrea és Szandtner Anna főszereplésével, ami már csak azért is különleges volt, mert még soha nem láttam női szerelmet a színpadon. Igazából ilyen jól kidolgozva filmben is alig. Hihető, szenvedős, de humoros: szóval nem bántam meg, hogy nem a filmre mentem, hanem a mozi Chaplin termében foglaltam helyet az amúgy kellemesen lanyha esti órákban.

Így teltek a fesztivál első napjai, a workshopokról majd a következőkben.