Kábé ilyen jól érezte magát Biszku a Duna TV Közbeszéd című műsorában augusztus 3.-án

Vajon hány egykori nyugatnémet állampolgár tűrte volna el, ha a Harmadik Birodalom egykori belügyminiszterei, Wilhelm Frick, avagy Heinrich Himmler (feltéve persze, hogy nem halnak meg az adott időpillanatig) a cinizmus legocsmányabb álarcát magukra öltve hazudtak volna a képükbe a ZDF-en, főműsoridőben a második világháborúról? Valószínűleg egy sem.

Szerencsére Magyarország más, itt mindent meg lehet tenni. Lehet mutogatni Biszku Bélát, a Magyar Népköztársaság egykori belügyminiszterét, a párt öklét, az MSZMP KB nehéz fiúját, ezt a 88 éves apókát a Duna TV-ben, hogy elmagyarázhassa, neki mit jelentett az általa is működtetett szocialista diktatúra (számára nyilván népi demokrácia). Meg lehet hallgatni a véleményét, lehet vitatkozni arról, ó, vajon milyen személyiségi jogai vannak szegénynek, ó, vajon tényleg 400 ezer forintos nyugdíja van-e, ó. Be lehet mellé tenni egy olyan inkompetens (vagy legalábbis zavarban lévő) kérdezőt, mint Apáti-Tóth Kata, aki inkább szemlélődik, semmint hogy keményen alákérdezzen az egykori elnyomónak. El lehet tűrni, hogy ellenforradalomnak nevezze az 1956 októberében történteket, hogy Mező Imre halálán keseregjen anélkül, hogy akár egy nyikkanás is elhangzana a stúdióban, hogy „héhahó”.

Nálunk mindent meg lehet tenni. Nálunk még történész bizottság felállítását is proponálhatja egy ilyesféle, hogy vizsgálják ki, mi történt pontosan, mintha az elmúlt 20 évben nem azt csinálta volna az egész magyar történészszakma. Mondom, nálunk lehet engedni, hogy Biszku elvtárs kifejtse a véleményét és lebiggyedő szájjal mondja a kamerába, hogy az ő nyugdíja bizony csak 240 ezer forint.

Utána a történészszakma nagyjaival (Schmidt Máriával és M. Kiss Sándorral) lehet vitatkozni arról, hogy vajon miért ilyen rakoncátlan gyerek ez a Biszku, ugyan, miért vette a fejébe, hogy neki igaza van és lehet pironkodni, hogy ajj, ezekből a kommunistákból sosem lesz demokratikus szalonna.

A lényeg a lényeg: megint nem fog történni semmi sem. A dokumentumfilmet levetítették, Biszku bebattyogott a tévéstúdióba és még csak egy percig sem érezte úgy magát, hogy nincs igaza. Biztos még taxit is hívtak neki, és az vitte haza a Rózsadombra. Aztán leült rózsadombi mosókonyhájában a hokedlire és kádári mosollyal bekanalazta a bendőjébe a kihűlt krumplilevest, aztán átbotorkált a hálószobájába, ahol édesdeden alukált el ágyában, mindvégig arra gondolva, hogy a történelem viharos óceánján mégiscsak sikerült  megmaradnia annak, ami mindig is volt: egy tökös kommunista szerszámlakatosnak.

Nem tudom, hogy mi volt a célja a közszolgálati Duna TV-nek ezzel a produkcióval, de annyi bizonyos, hogy nem az a társadalmi párbeszéd, hogy egy előre felvett interjút lesugárzunk a gyűlölet félórája gyanánt, aztán pedig az előző alanytól hermetikusan elzárva negyedórát szörnyülködünk hivatásosokkal. Ez az eljárás távol áll ugyanis mind az arányokat, mind pedig a lényeget tekintve az igazságosságtól.