Legutóbbi posztom kommentjeit olvasva tisztán kirajzolódott két nagyobb párt: akik valamiféle koncentrációs táborokkal oldanák meg a gettóbűnözést és akik az integráció hívei.

Szerencsére a különböző táboroztató megoldásokkal kapcsolatban rengeteg történelmi tapasztalat gyűlt össze, és szegény olvasótáborom türelmét egyre inkább próbára téve egy hosszabb posztban ezekről írnék. J Két irodalmi mű jutott az eszembe, Örkény Istvántól a Lágerek népe és Anton Sz. Makarenkótól (igen, a hírhedt „pofozkodós” Makarenkótól) a Pedagógiai hősköltemény. Mindenki úgy olvassa, hogy amit most leírok, az is durván le van egyszerűsítve, rengeteg finom részletet kénytelen vagyok kihagyni terjedelmi okokból! A poszt végén még megpróbálok felvázolni egy elképzelést is arra, hogyan lehetne valóban nevelő hatású fogvatartást kialakítani.

Szovjet hadifogolytábor

Mindenképp az elején tisztázzuk, hogy Örkény a hadifogságban nem a filmekből jól ismert szibériai jeges pokolba került, és nem is kellett ólombányában halálra dolgoznia magát. Ezt a tábort a szovjet hatóságok igyekeztek tisztességesen ellátni, a raboknak a munka mellett volt szabadidejük, és nagyon érdekes láger-kultúra alakult ki a táboron belül.

Ha nagyon röviden akarom megfogalmazni, miről szólt a láger „pedagógiája”, akkor a korábbi életkörülmények, társadalmi kapcsolatrendszerek megszűnését és egy új társadalmi rendszer mesterséges kialakítását emelném ki. Ez persze nem volt célja a szovjet hatóságoknak, hiszen nekik csupán el kellett helyezni azt a sok hadifoglyot valahol – ez a „pedagógia” teljesen spontán módon jelent meg.

A lágerbe nagyon vegyes társaság került: a tisztek inkább nagypolgári vagy nemesi származásúak voltak, míg a közkatonák közt közönséges bűnöző is akadt. Közös volt bennük, hogy mindannyiukat megtörte a vonatút – a Vörös Hadsereg logisztikailag nem tudta biztosítani az elegendő élelmet és tűzifát, de a lágerben már megfelelő fejadagokat kaptak – és az új helyzetben mindannyian csak foglyok voltak.

Az indulás mindenkinél nagyjából hasonló volt, azonban ahogy a láger társadalma kezdett kifejlődni, nem mindenkinek jutott pozíció (pl. társadalmilag megbecsült poszt volt a szakács, a kenyérvágó és a tolmács), és közel sem volt biztos, hogy éppen egy tiszt vagy egy korábbi arisztokrata kapta meg a pozíciót, és nem mondjuk egy közkatona.

A munka eleinte monoton kényszermunka volt – árokásás, favágás – ami elől a rabok igyekeztek is minden módon meglógni. Beteget jelentettek, vagy akár elbújtak a WC-ben a sorakozó alatt, kihasználva, hogy nem volt túl szigorú az ellenőrzés. Örkény (és a rabéletről írók általában) többször kiemeli, hogy a kényszermunka elzülleszti a rabok munkamorálját, és nem is túl hatékony. Később viszont a rabok munkaerejét jobban ki szerették volna használni, ezért bevezettek egy szerény teljesítménybért. Kialakult a brigádvezetők rétege. Ők is megbecsült tagjai lettek a rabtársadalomnak, mert jól értettek ahhoz, hogy hogyan szervezzék meg a munkát, és ezért brigádjaik tagjai jobb fizetésben részesültek. Voltak olyanok is, akik nem dolgoztak – de ők nem is jutottak előbbre. Még később a rabok elkezdtek saját vállalkozásokat indítani: eszközöket igényeltek, és a környező városok számára bútort gyártottak, rádiót szereltek vagy bármi más hasznos munkát végeztek. A szakmában járatlanok igyekeztek ellesni a szakemberektől tudásukat, hogy ők is többet keressenek. Így strukturálódott tehát újra a lágerek társadalma.

Voltak, akik kialakult új életüket nem is akarták feladni a háború végeztével, és a Szovjetunóban maradtak.

A maxim Gorkij telep

Ez a történet szintén a Szovjetunióban játszódik, a kommunista hatalomátvételt követő polgárháború utáni időkben. Iszonyatos nyomor az egész országban, hajléktalan árva gyerekek kóborolnak szerte az országutakon, rabolnak, fosztogatják a parasztok termését, a közbiztonság állapota tragikus. Ezekben a vészterhes időkben a Népművelésügyi Osztály felkérte Anton Szemjonovics Makarenkót, hogy alapítson javító-nevelő intézetet a kallódó gyerekek és a kis- vagy fiatalkorú bűnözők számára.

Anton két feltétellel vállalta el a feladatot: a keze alatt dolgozó nevelők dupla bért kapnak, és szabad kezet kap a telep vezetésében. A telep egy lerobbant mezőgazdasági komplexumból lett kialakítva, a gyerekek között pedig jó felépítésű, válogatott vagányok, hétpróbás tolvajok is szép számmal megfordultak. Rögtön az elején szeretnék Makarenkóval kapcsolatban egy tévhitet eloszlatni: a nevelőkkel szemben abszolút erőfölényben voltak a fiatal telepesek, ha úgy tetszett volna nekik, bármikor darabokra szedhették volna őket, sőt a telepet sem vette körül semmiféle kerítés. Azonban mégsem szöktek el hosszabb időre, mert szükségük volt a telepre, hiszen sok kilométeres környezetben ennivalót alig találtak, és aludni is kellett volna valahol. Dolgozni egy darabig mégsem akartak, például eszük ágában sem volt tűzifát vágni, szinte természetesnek vették, hogy ez csak és kizárólag a nevelők dolga lehet.

A makarenkói pofon. Egyik reggel, amikor Antonék havat lapátoltak, a telep gondnoka már nem bírta nézni, hogy épp a legnagyobb és legerősebb srácok unatkoznak hátukat a falnak vetve, és rájuk ripakodott, amire azok gúnyolódva visszafeleseltek. Sokadik alkalom volt, s nem is a legdurvább, Antonnál itt szakadt el a cérna. Tajtékzó dühvel odament a legnagyobb vagányhoz, és teljes erőből pofonvágta. A srácok nagyon megdöbbentek, mert egyrészt ennyire őszinte és emberi reakcióra nevelőtől nem számítottak, másrészt tiszteletet ébresztett bennük, hogy Anton nyilvánvaló fizikai hátránya ellenére szállt velük szembe, és még ha saját erejüket nem is nézik, akkoriban a SZU-ban szigorúan tilos volt (!!!) nevelőnek bántalmazni neveltet, és ezért fel is jelenthették volna. (Azért tegyük hozzá azt is, hogy azoknak a srácoknak, akiknek a mindennapi életükhöz hozzátartoznak a kemény verekedések, egy pofon igazán nem számít ügynek.) Onnantól kezdve elkezdtek másként nézni Makarenkóra, a megütött srác például később a jobb keze lett a telepesek közt. Egyébként Anton nem volt az erőszak híve, ezen kívül még egy alkalommal ütött meg telepest.

Nevelés. Makarenko és a nevelők együtt dolgoztak a telepesekkel, sőt igyekeztek a munkában az élen járni. Elvük az volt, hogy emberileg olyan képet kell mutatniuk (hitelesen), amilyenné a telepeseket akarják, hogy váljanak. A telep fejlődésének korai szakaszában oktatás még nem volt, hiszen az elemi körülményeket sem teremtették meg. Nem volt rendes fekvőhely, bútorok, mosdó – mindezt a két kezükkel kellett felépíteni. Amint vetőmaghoz és lovakhoz jutottak, hozzáláttak a mezőgazdasági termeléshez. A Gorkij telepen sosem vált el az oktatás az Életre való neveléstől, és a telepesek azt is megtanulták, hogy csakis saját magukért dolgoznak, de nem egyénileg, hanem közösségben, hiszen ha nem képesek összefogni és együtt megszervezni a munkát, egyedül az égvilágon semmire sem mennek.

Eleinte nagyon sok volt a tolvajlás és a vagánykodás, ez a telepesek korábbi életének hatása volt. Személyes holmik nem nagyon lévén, a tolvajok csak a közösséget tudták megkárosítani. Időbe telt, ameddig a többség megértette, hogyha a közösből vesznek el, az nem a senki baja, hanem a mindenkié. Ezen kívül a tolvajlással nem is az a legnagyobb baj, hogy elvész valami. Sokkal nagyobb kár, hogy megmérgezi a közösség légkörét. Az emberek gyanakvóvá válnak és nem képesek megbízni egymásban. Viszont ahogy sikerült ezt a nevelőknek megértetni, már nem volt szükség a nevelők büntetésére, sokkal keményebb és szigorúbb is volt a közösség büntetése. A nevelőknek nem volt szabad megütni a gyereket, de a gyerekeket a maguk bíróságán semmi ilyesmi nem kötötte.

Az estéket a közösség rendszerint együtt töltötte az ebédlőben, Anton vagy valaki más felolvasott, a többiek hallgatták, esetleg csendben játszottak. A nevelők teljes egészében részt vettek a telepesek életében, szinte csak az éjszakai nyugalom idejére vonultak vissza magánéletükbe. Ahogy a közösség öntudata emelkedett, és a külső fegyelem egyre inkább a saját jól felfogott érdekből és a közösség iránti szeretetből fakadó belső fegyelemmé vált, Makarenko engedte, hogy a közösség tagjai demokratikusan eldöntsék, mivel szeretnének foglalkozni, hogyan osszák be a munkát, mire költsék a közösség pénzét? Munkabrigádokat alkottak, és a brigádok képviselőt választottak, belőlük alakult meg a telep döntéshozó testülete, a Parancsnokok tanácsa (tagjai gyakran éppen azok voltak, akik korábban a vagánykodásban voltak vezéregyéniségek). Makarenko szavazata ebben a tanácsban ugyanúgy 1 volt, mint bármelyik vezetőnek, és volt olyan, amikor bizony leszavazták az álláspontját. Kicsiben leképezték a demokráciát.

Makarenko és a telepesek későbbi sorsa. Végül Anton útját épp saját szakmai közössége adta ki. A lenini időkben a Szovjetunióban a forradalom következményeként az uralkodó pedagógiai irányvonal teljesen liberális volt, és nem tudták elviselni a Gorkij telepen uralkodó rendet és fegyelmet, Makarenkót inkább tartották káplárnak mint pedagógusnak. Módszereit megvetették, és ellenlábasainak végül egy szakmai konferencián sikerült elérniük, hogy eltávolítsák a telep vezetéséből.

A telepesek többsége a kor viszonyaihoz képest jól el tudott helyezkedni, többen egyetemre mentek vagy katonatisztté váltak. Azonban Sztálin hatalomra kerülése után Makarenko növendékei nem tudtak igazán beilleszkedni a totalitárius társadalomba, ugyanis a tapasztalat szerint természetüknél fogva túl egyenesek és becsületesek voltak ahhoz, sokukkal az ottani ÁVH végzett.

Akkor hát Szibéria?

A poszt elején arra vállalkoztam, hogy a két történet tanulságai alapján felvázolok valamiféle elképzelhető utat, amin a gettóbűnözés kezelésének egy alternatív útja elindulhatna. Sajnos Makarenkókból nagyon kevés van, ezért csak mintapéldánynak, egy-egy intézmény vezetésében számíthatunk ilyen kiváló pedagógusra. Mik lehetnének akkor ezen kívül egy ilyen új-régi intézmény alapjai? Hogyan használhatnánk ki az emberi természetet a rabok újraszocializációjában?

1. Elkülönítés az eddigi környezettől: e nélkül lehetetlen kialakítani az új közösséget. Ez bizonyos esetekben akár földrajzi távolságot is jelenthet (szimbolikusan Szibéria), ez biztosítaná az elrettentő erőt.
2. Munka, munka, munka! Dolgozni kötelező, azonban nem mindegy, hogy és mit! Olyan munkára van szükség, aminek hosszú távon a rab látja értelmét, tehát a legjobb valamilyen építkezés vagy alkotó munka, és az is fontos, hogy neki személy szerint is javuljon a munkavégzéstől az élete, tehát fizetést kapjon, vagy később a szakmában el tudjon majd helyezkedni.
3. A közösség becsületesebb, keményebben dolgozó, esetleg művészi alkotó tevékenységet folytató tagjai feltétlenül előnyt élvezzenek, és jussanak előrébb a rabok társadalmában! Sőt, minél kevésbé lehessen más úton előre jutni. Ennek a körülményeit egy mesterséges társadalomban még meg lehet teremteni kellő odafigyeléssel – odakint már jóval nehezebben…
4. Itt nevelni próbálunk, nem pedig büntetni! Én elismerem, hogy a bosszú egy nagyon szép és nemes emberi érzés, de talán ilyen ügyekben félre kéne tenni. Nem az a cél, hogy megalázzuk, és értelmetlen fájdalmat okozzunk a raboknak, hanem az, hogy megértve eddigi hátterüket, megpróbáljuk úgy befolyásolni őket, hogy új életformát alakítsanak ki. Éppen ezért, ahogy a rabok személyisége fejlődik, biztosítani kell nekik a lehetőséget a kibontakozáshoz. Olyan világot kell nekik adnunk, ami – bár nem ingyen van – JOBB, mint az, amit maguk mögött fognak hagyni, és ez gyakran egyáltalán nem anyagi értelemben fog megtörténni! EMBERILEG kell hát maximálisan ott lenni.
5. Közösség. A rabok társadalmát nem egyének tömegeként, hanem nyüzsgő közösségként kell tekinteni, hiszen hatnak egymásra. A cél az lenne, hogy az emberi kapcsolatok ne hátráltassák, hanem elősegítsék a folyamatot. A régi rabok maguk támogassák és segítsék az újakat.
6. Segítség a társadalomba való visszalépéskor. Aki kikerül a rabok telepéről, ne az addigi világába térjen vissza, hanem átmenetileg biztosítson neki az állam (vagy akár civil szervezetek) tisztességes munkalehetőséget, cserébe pedig tartsa diszkréten megfigyelés alatt. Vannak erre nagyon hatékony módszerek, például nyomkövetős karperec.
7. Esetleg kultúrált érintkezési lehetőségek férfiak és nők közt, akár jutalomként a jól viselkedő, fegyelmezett raboknak. A rabok szerelmi élete nagyon megbonyolíthatja az egész fogva tartásukat, de valamilyen módon érdemes lenne kihasználni a párkapcsolatban rejlő hajtóerőt és stabilitást.