Tétényi Éva nyílt levelet visz gyalog Budapestre Orbán Viktornak, a város díszpolgárának, hogy a parlament oszlassa fel a közgyűlést, és írjon ki időközi választásokat. A város működése megbénult, mert a kétharmaddal megválasztott független polgármester munkáját a kétharmados fidesz többségű közgyűlés teljesen ellehetetleníti. A politikai csatározások közben a város intézményei súlyos anyagi gondokkal küszködnek és a csődeljárás fenyeget.

Kicsivel este fél hét után indulunk – meglepően pontosan. A neonzöld és narancssárga láthatósági mellényekben olyanok vagyunk, mint egy útkarbantartó közmunka-brigád, csak a transzparenseken és a szintén zöld és narancssárga lufikon látszik, hogy ez tulajdonképpen egy politikai felvonulás. A városban az utcára kijönnek az emberek, és nézik, ahogy elhaladunk előttük.

Esztergom határában elénk tárulnak a környékbeli hegyek, a tavaszi égen, mintha csak nekünk rendezte volna a természet, éppen a horizont alá bukik a nap. A péntekkel és az egész héttel telezsúfolt fejünkből szellőznek ki a szavakká nem vált gondolatok, a célba nem ért mondatok, a tettekké nem fejlődött szándékok. Minden lépéssel világosabb lesz, hogy jó helyen vagyunk, jó irányba haladunk, jó emberek közé kerültünk. Talán most szavakká és tettekké válunk, talán most célba érnek mondataink.
 

Sokakon látszik, hogy nem kifejezetten gyakorlott túrázok. Egy hölgy retiküljét szorongatva lelkesen mondja a mellette haladó fiatalembernek, aki segít vinni a bevásárlószatyorban hozott elemózsiáját: „Tudja, én megfogadtam a családomnak, hogy végigcsinálom. Igaz, 60 éves vagyok, és a bokám is el volt törve nemrég, de amíg bírok, gyalogolok.” Még este 10-kor is ott lépked velünk, azután valószínűleg felszáll a minket kísérő buszra.

Kedvencem, a jelenés értékű szelíd motoros vasalt csizmában, bőrnadrágban, rojtos bőrkabátban és a designba nem illeszthető láthatósági mellényben rója velünk a zarándokutat – vikidálos frizurája minden koppanó lépésére megrázkódik. Nem teszek rá egy lyukas garast, hogy képes lesz ebben a szerelésben akár csak 10 kilométert is megtenni. Ilyen könnyű tévedni. Barátunk Budapestig meg sem áll.

Jön velünk idős és fiatal, orvos és tanár, ellenzéki képviselő és kormányalkalmazott, Fidesz-, MSZP-, LMP- és minden bizonnyal Jobbik-szimpatizáns is. Senki nem szidja Orbán Viktort, és senki nem Gyurcsányozik. Nincs elmúlt-nyolc-évezés, cigányozás, alkotmányozás-kritika. Egyetlen személyt kritizálnak, egyetlen aggodalom a zarándokok között. Mi lesz Esztergommal, mi lesz a várossal? Meddig uralkodik az arrogancia, az együttműködés-képtelenség, mikor hallják már meg a fővárosban a hangjukat?

Lépkedünk az országúton, hallgatjuk a körülöttünk beszélgetőket. A szembe jövő autósok dudálnak, integetnek, bíztatnak. A településeken, melyeken áthaladtunk, utunkat kisebb-nagyobb csoportokba rendeződött helybéliek kísérik figyelemmel. „Hajrá Esztergom!”, „Veletek vagyunk!”, „Tartsatok ki!” – kiabálják, tapsolnak, éljeneznek. Dorogon két kamaszlány jön szembe velünk, félreérthetetlenül fejezik ki szimpátiájukat. Sok helyen idős emberek, háziasszonyok állnak a házak előtt, és teszik ugyanezt.

A zarándoklat szervezői láthatólag felkészültek: gyakran osztanak vizet, csokit, zsömlét, gyümölcsöt a menetoszlopnak, a nagyobb pihenőknél kávét is kínálnak, székeket is hoznak. A jól ütemezett ellátmánynak egész biztos nagy szerepe van abban, hogy nem dőlünk ki.

Ahogy egyre inkább ránk száll az este, egyre csendesedünk, komolyabb, hosszabb beszélgetések alakulnak ki. Visszatérő téma természetesen a város helyzete, a tenni akarás vágya, az állampolgári cselekvés lehetőségeinek firtatása. Egy tanárnő egy hosszú beszélgetés végét összegzi: „Látom én, ez van az iskolában is, erre neveljük a gyerekeinket: akkor esznek, amikor a tanár mondja, akkor mennek ki az udvarra, amikor a tanár mondja, akkor olvasnak, amikor a tanár mondja. Mit várunk tőlük, amikor felnőnek?”

Fővárosi négyesünkkel végighallgathatjuk a minket ért nem túl hízelgő szavakat is: „Petsen semmivel sem törődnek. A pestieknek, ami kívül van a fővároson, az nem is létezik. Velünk ott nem foglalkoznak.” Szavait a másnap reggeli budapesti részvétel némileg igazolja.

Pest megye határában aztán megtudjuk, hogy az eddig minket kísérő rendőröknek át kell minket adniuk a Pest megyeieknek, ez az akció aztán Budapest határában is megismétlődik majd. Itt tudatosul csak bennünk, hogy a menet elejét és végét biztosító rendőrautók órákon és kilométereken át haladtak mellettünk körülbelül 3és fél km/órás sebességgel. Azért egy két másodperces, lehajtott fejű megemlékezés ezeknek a minden bizonnyal kötél-idegzetű sofőröknek is kijár.

A Pilisben feltámad a szél, de szerencsénk van, és hátulról kapjuk. Nem esik az eső, és a hőmérséklet sem zuhan veszélyes mélységekbe. Egyszerre csak úgy érezzük, hogy mi mind Isten gyermekei vagyunk, az Úr kedvel minket, és a maga csendes és láthatatlan módján támogat. Ez az érzésünk úgy körülbelül a 35-dik kilométerig tart ki, ahol a testünk első lázadásai kitörnek. Megérezzük, hogy melyik a gyenge pontunk, innentől a túlélésünk egyik záloga az, hogy részletes beszámolókat tartunk egymásnak hogylétünkről. Rájövünk, hogy a humor a mi legerősebb fegyverünk, de sok minden mást is megértünk.

Megértjük nagyapáink történeteit az erőltetett menetekről, ahol egymás vállába kapaszkodva gyalogolás közben aludtak. Megérteni véljük a fényképről ismert, háborús menekülők menetoszlopokban látott arckifejezéseit is. És megértjük, hogy hol vannak teljesítőképességünk határai, de a régi kelet-európai tanmese is felfedi értelmét a hadifogolyról, aki úgy ért haza, hogy azt ismételgette magában: „Még egy lépést meg tudok tenni”.

Budapest határában már a pirkadat első jelei. Egyre gyakrabban kell megállni pihenni, és egyre nehezebb elhinni, hogy képesek vagyunk még újra elindulni. A híres Monty Python filmkockákat felidézve megalapítjuk a Hülye Járások Minisztériumának magyar alosztályát. A Csillagok Háborúja birodalmi lépegetőire kezdünk emlékeztetni, és egyre gyakrabban úszik el lelki szemeink előtt az otthoni ágy bűnös képe.

Aztán eljutunk az aquinkumi teárum maradványaihoz, ahol utolsó pihenőnket töltjük el. Vannak, akiket várnak a rokonai, van, aki friss péksüteményt hoz, van, aki itt csatlakozik a csapathoz. Tétényi Éva is felbukkan, köszönti a zarándokokat és iszik velük egy kávét. Azok is itt vannak, akik a buszra idő közben felszálltak. Örülök, hogy a szervezők nem egy teljesítménytúrát szerveztek, hanem lehetőséget adtak mindenkinek, hogy annyira vegyen részt, amennyire képes. Minden jelenlévő megtette a magáét, mindenki erőfeszítése kizárólag önmagához mérhető. A negyven perces pihenő után a csapat jókedvvel vág neki az utolsó öt kilométernek a Bazilikáig.

Tétényi Éva polgármester a bazilika előtt felolvassa nyílt levelét Orbán Viktorhoz, majd ötödmagával elmegy a parlamenthez, hogy átadja azt neki. A láthatósági mellényeink még itt is rajtunk vannak. Ez volt ugyanis az egyetlen kötelező feltétele a zarándoklaton való részvételnek: LÁTHATÓNAK LENNI. 

Lőrincz Éva