„Sssssssssssssssshhhhh” – csitítják a szomszédaikat egyre csak a körülöttem állók, ahogy araszolunk a madridi Puerta del Sol (Napkapu) tér belseje péntek éjfél előtt pár perccel. Nemsokára kezdődik a vasárnapi helyhatósági választás előtti kampánycsend, a rendőrcsapatok zavartan álldogálnak a több tízezres tömeg közvetlen szomszédságában. Miután péntek délután az a hivatalos jogolvasat született, miszerint a tömeg feloszlatása törvényes intézkedés lenne, a Solon tüntetők viszont azt a döntést hozták, hogy folytatják a demonstrációt, a tér feszülten várja a toronyóra ütéseit. Az első kongatáskor a magasba emelkednek a kezek, és mindenki oldalirányban forgatja a nyitott tenyerét: a hangos – tehát a beszédet és gondolkodást akadályozó – tapsvihar helyett a 15-M népe ezzel a pacifista, és a konszenzuskeresés műhelyeiben már megszokott kézmozdulattal ünnepel és fejezi ki egyetértését. Lassan persze megindul a hagyományosabb üdvrivalgás is, és kezdődnek a szokásos szlogenkántálások: „Televisión – Manipulación”, „El pueblo unido jamás será vencido” (Az egységes népet soha nem győzik le), és a legerőteljesebb: „Qué no, qué no, qué no nos representan!” (Nem képviselnek bennünket!)

Az arab világ forradalmai után Spanyolországba is megérkezett a politikai tavasz. Május 15-e óta lázban ég nem csak Madrid, hanem számtalan vidéki város és falu. A képviseleti demokrácia kiüresedése és a gazdasági válság elhúzódó keserűsége az utcára vitte emberek tízezreit, akik a közterek visszakövetelésével a valódi, részvételi demokráciáért küzdenek, vagyis végre tartalommal akarják megtölteni az ősi szókapcsolatot: néphatalom. Ahol normál esetben turisták százai fotózzák napközben III. Károly lovasszobrát és a Puerta del Sol impozáns épületeit, most a fő látványosság a transzparenstenger és annak alkotói, azaz a “RevoluSol”, ami a szűk egy hét alatt meghódította a teret. A madridiak egyértelműen ki akarják fejezni a véleményüket, és ebben nem akadályozza meg őket egyetlen oszlató bírósági döntés sem – ahogy az egyik lepedőre fújt jelszó hirdeti: “La voz del pueblo nunca será ilegal!” (A nép hangja soha nem lesz törvénytelen!). A sátortábor közepén sodródva elfeledem a lappangó klausztrofóbiámat. Az emberek spontán ünneplésben törnek ki, tapintható a levegőben a közös élmények, a közös gőzkieresztés szőtte bizalom és bajtársiasság érzése. Csak cinikusan röhögnék, ha nem a saját libabőrömön tapasztalom, ahogy egymásra mosolygunk az idős kiskosztümös nénivel, a fekete bevándorlósráccal, a piercinges raszta lánnyal. 

Bár a media fősodra először elhallgatta a tüntetéssorozatot, majd igyekezett a szokásos “részeges hippihordák gyülekezeteként” elhitelteleníteni a kezdeményezést, a Sol népe meglepően gyorsan szerveződött átláthatóan és hatékonyan működő népgyűléssé.

A tér lassan kevésnek bizonyult a gombamód szaporodó sátraknak és csoportmegbeszéléseknek, és a forradalmi hevület átterjed a környező utcákra, terekre is. Szervezetileg minden közéleti témához rendeltek egy-egy munkacsoportot és bizottságot, ahol befogadják, feldolgozzák és megvitatják az összes, a téren található megszámlálhatatlan “propuestas” feliratú ládába illetve az interneten érkezett javaslatot. Ezek a konszenzusos döntés elvével működő kis gyűlések aztán összeállnak a plenáris nagygyűléssé, ahol szavaznak az eredeti ötletfoszlányokból kidolgozott javaslatokról. Az időigényes folyamat pedig azt eredményezi, hogy azon kapom magam, hogy hajnali négykor még mindig kikerekedett szemmel hallgatom a kis emelvényre lépő szónokok tucatjait, akik kézi hangosbeszélőbe öntött gondolatait jelbeszéd-tolmács (!!) – és jobb esetben heves tömeges kézrázás – kíséri.

Stílusosan a napsütésre ébredek a kartondoboz fekhelyemen, körülöttem több százan nyitogatják a szemüket, az egyik fiú rákezd a dobolásra, két másik srác már mellettem söprögeti az előző este alatt összegyűlt koszt a kövezet hézagaiból. Az „Alimentación (Élelmezés) B” sátornál az önkéntes konyhásoktól kapok kávét és kekszet meg egy pár gerezd narancsot, így indul a nap. Állandóan cserélődő résztvevőkkel ugyan, de folyamatosan üléseznek a kisebb csoportok – akinek épp hozzászólása van, letelepszik törökülésben a földre, és várja hogy kézfeltartás után hozzá kerüljön a „bömbi”. Van itt  többek között jogsegély, gyermekmegőrző, bevándorláspolitika, kommunikációs szekció, oktatási részleg, és a „tisztelet bizottsága”, akik a téren konkrétan felmerülő személyes konfliktusokat mediálják. Az egyik legnépesebb csapat a feministák sátránál tömörül. Bár a téren a legtöbb látványos szlogen a bankárok és a politikusok (túl)hatalmával kapcsolatban fricskáz illetve gondolkodtat el, a feministák nyomtatott kommünikéjükön a patriarchátus és a kapitalista rendszer együttes kritikáját fogalmazzák meg. Javaslatukra függ például szembetűnően minden sátor falán a „lenguaje inclusivo” (befogadó nyelv) elsajátítására való felhívás, ami a spanyol nyelv nemhasználatának macsó logikájára mutat rá. Ezek a látszólag jelentéktelen és kis lépések – mint a tér központi szökőkútjának átalakítása a körülötte spontán kiépülő közösségi kert palántáinak öntözésére – a gyakorlatban erősítik azt a szemléletet, amivel a nagyobb horderejű témákban igyekszik megnyilvánulni a Sol tüntetőtömege.

A vasárnapi helyhatósági választások a ciklus közepe táján, gazdasági válság idején korántsem meglepő módon az ellenzékben lévő Partido Popular (Néppárt) elsöprő győzelmét hozták a kormányzó szocialisták (PSOE) felett. A Napkapu téren azonban ez senkit nem érdekelt. Az itt megfogalmazott programpontok – a politikai és gazdasági korrupciót megelőző „üvegzsebtörvény-szerű” javaslatok, a részvételi demokráciát elősegítő választójogi reform, és a bankok erőteljesebb szabályozásának követelése – mind-mind alternatívát kívánnak nyújtani a két alig megkülönböztethető nagy párt technokrata megközelítésével szemben. Délután, a legnagyobb hőségben több ezer ember ült össze a téren, a nagygyűlés pedig egyhangú döntéssel megszavazta: legalább még egy hétig helyben marad a Sol népe. Május 28-án továbbá városszerte összehívják a szomszédsággyűléseket (asebleas de barrio), ahol a bevált minta alapján minden lakónegyed polgárai összegyűlnek egy-egy kijelölt köztéren, megvitathatják a legakutabb problémáikat és javaslatokat tehetnek ezek megoldására. A spanyol forradalom, amire senki sem számított, tovább fejlődik.

A bázisdemokrácia ilyenfajta szerves, alulról történő kiépítése, a vélemények becsatornázásának lehetősége látható módon feltüzeli az embereket, akik hosszú sorokban töltik ki az aktivista-bejelentőt ívet, és veszik át a posztercsomagot, hogy lakóhelyükön kihirdethessék, hová jöjjenek a részt venni kívánó polgárok. A bürokratikus vízfejjé válás helyett a Sol központ kisugározza tehát a valós demokrácia módszerét a külvárosokba, a falvakba, hogy onnan aztán tovább gyűrűzzön a vasárnapi ebéd asztalaihoz, a sarki kocsmákba, a munkahelyekre. Hosszú távon a Sol nagy valószínűséggel nem marad a nép „megszállása” alatt, és visszafoglalják a turisták. A változás az emberek fejében azonban visszafordíthatatlanul elkezdődött: újra kezdenek hinni abban, hogy beleszólhatnak a közügyekbe, az itthon is oly ismerős „úri muri” politikájába.

Magyarországon korábban a Fidesz polgári körei már egyszer csalódtak egy látszólag hasonló, a politikát megújító és utcára vinni kívánó, ám felülről indított és végérvényben antidemokratikus kezdeményezésben. Többek között ennek köszönhető a nagyszámú keserű Jobbik-szimpatizáns, akik a kétpárti elhallgatások hosszú évtizedei után végre hallják legfontosabb problémáik aktív tematizálását, de az LMP „Igen, lehet”-támogatóinak nagy része is ezt az arrogáns elitpolitizálást utasítja el elsősorban. Az elmúlt hónapok civil és szakszervezeti megmozdulásai Budapesten és vidéken ismét rávilágítanak arra, hogy a nép nem hajlandó közpolitikai szerepét egy négyévenkénti szavazásra szűkíteni, és nem tűri, ha folyamatosan átvágják. A demokrácia jelenleg Magyarországon sajnos szabadságra ment. A kérdés mára csupán annyi: tanulunk-e a spanyol példából, és tudunk-e erre válaszként mi lenni a (Szabadság) tér népe?

Halmai Gábor, Madrid