Ma 100 éve született Bibó István, ezért a mester esszéivel emlékezünk születésnapjára az alábbi részlet a A kelet európai kisállamok nyomorúsága, Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása című fejezetéből származik, az egész elolvasható ezen a linken.

Ebben a fejezetben hangzik el a demokratának lenni annyi mint nem félni híres idézet, ami bizonyosan átértékelődik sokak számára valós kontextusában. A fejezet a demokrácia térségbeli kialakulásának sajátosságaitól kezdve vezeti le, a közösségre és a szabadságra jelentő veszélyeket, megnevezve azok formáit. Bár a szöveg 1947-es de ma is írhatta volna Bibó.

AZ ANTIDEMOKRATIKUS NACIONALIZMUS

A közösségért való egzisztenciális félelem volt az a döntő tényező, mely ezekben az országokban a demokrácia és a demokratikus fejlődés helyzetét ingadozóvá tette.

Ahhoz, hogy egy európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Vagyis az kell, hogy midőn bekövetkezik az a forradalmi pillanat, mikor az egyes ember hatalmas forradalmi rázkódtatások által felszabadul a felette Isten kegyelméből hatalmaskodó társadalmi erők lélektani nyomása alól, akkor világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embernek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását, kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti.

Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.

A DEMOKRÁCIA MEGHAMISÍTÁSA

Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni:nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogyféltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba; vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzeti egységet fenyegető s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb.

Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.

A HAMIS REALISTA

E fejlődés során Közép- és Kelet-Európa politikai életére a politikusnak egy sajátos típusa vált jellemzővé: a hamis realista típusa. E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a politikába, kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljon. Ennek révén megszerezték a „nagy realista” renoméját, s a nyugat-európai típusú politikusokat mint „doktrinér”-eket és „idealistá”-kat sikeresen háttérbe szorították. Bismarck volt ennek a típusnak a nagy példaképe, és a Tiszák, a Brătianuk, Pašić, Bethlen, Venizelosz stb. a jellegzetesebb képviselői. Mindez érdekes, de logikus módon arra vezetett, hogy ezekben az országokban az államfői hatalom, melyet a demokratizmus előretörése itt is kezdett háttérbe szorítani, ismét megerősödött. A kormányok ereje ugyanis abból áll, hogy egyensúlyt tudnak tartani két tényező között, minthogy azonban az egyiket, a népképviseletet rendszeresen korrumpálták, ezzel megerősítették a másikat. Sőt éppen az államfői hatalom lett az a fórum, amelytől a hű alattvalók az éppen garázdálkodó kormányhatalomtól való megmentésüket várták. Ez pedig a meglévő demokratikus erők szétszórását jelentette, és visszaesést abba a demokrácia előtti állapotba, amikor a társadalom a bajoktól való megmenekülését nem a törvényektől, a kormány hatékony ellenőrzésétől és az állampolgárok politikai értelmességétől várja, hanem az államfő, a személyes hatalom kegyes jóakaratától és bölcs elhatározásától.

A TÁRSADALMI VEZETÉS PROBLÉMÁI

A nemzetté alakulás nehéz volta okozta azt is, hogy Közép- és Kelet-Európában a társadalmi vezetés terén olyan tényezők jutottak szerephez, vagy nyerték vissza szerepüket, melyek azután [2-222.} nagymértékben hozzájárultak a politikai fejlődés egészséges és demokratikus vonalának az elhajlásához. Nyugaton a demokratikus és nemzeti fejlődés mozgató elitje elsősorban jogászokból, közigazgatási emberekből, politikai írókból, a gazdasági élet vezetőiből, szabad foglalkozású értelmiségiekből és szakszervezeti vezetőkből tevődött össze. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben kétirányú eltolódás is történt: egyrészt – a demokrácia szellemével szöges ellentétben – újból döntő szerephez jutott az uralkodó, a nemes és a katona, másrészt egészen különleges szerepet kapott az ún. nemzeti intelligencia.

A MONARCHA, A NEMES ÉS A KATONA

Az uralkodót, a nemest s a katonát az juttatta szerephez, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti keretek kialakítása nemcsak belső politikai mozgalmat kívánt, hanem területi átrendeződést, az európai államrendszert érintő változást is. Az a dinasztia, az az arisztokrácia, az a hadsereg tehát, mely a nemzeti egység, a nemzeti függetlenség ügyében szerepet vállalt, ezzel bizonyos fokig vagy bizonyos időre kivonta magát a monarchia, az arisztokrácia és a katonai szellem kijelölt sorsa, a fokozatos vagy hirtelen dekadencia alól, és abban a harcban, melyet a demokrácia mindenféle személyes uralmi helyzetek ellen folytatni szokott, egy bizonyos kivételes, „noli me tangere” helyzetet tudott biztosítani magának. Ilyen nemzeti alapon hallgatott el a közvélemény kritikája bizonyos dinasztiákkal (pl. a Hohenzollern-, a Savoyai-, a Karagyorgyevics-házzal), 13 bizonyos arisztokráciákkal (pl. a porosz, lengyel, erdélyi arisztokráciával), valamint minden nemzeti hadsereggel szemben. Ez vezetett arra, hogy a nemzeti érzés két komponense közül ezekben az országokban a nemesi-katonai, vagyis az uralmi, agresszív és reprezentatív érzelmek túlsúlyra jutottak a polgári, vagyis civilizált, bensőséges, békeszerető érzelmek felett.

A NEMZETI INTELLIGENCIA SZEREPE

A nemzeti intelligenciának ugyan sokkalta kisebb volt a társadalmi presztízse és sokkal kevesebb volt a múltja, hagyománya és politikai kultúrája, mint a nyugat-európai értelmiségnek, ugyanakkor azonban sokkal nagyobb volt a fontossága és felelőssége a nemzeti lét szempontjából. Különösen megnövekedett a jelentősége azoknak az értelmiségi foglalkozásoknak, melyek a nemzeti közösség megkülönböztető sajátosságaival foglalkoztak, s azokat ápolták; íróknak, nyelvészeknek, történészeknek, papoknak, tanítóknak, etnográfusoknak. Ezért lett a „kultúra” ezekben az országokban olyan óriási politikai jelentőségű momentum, ami azonban nem annyira a kultúra virágzását jelentette, mint inkább elpolitizálódását. Minthogy ugyanis ezek az országok nem „léteztek” a megszakítatlan történeti folytonosság nyugat-európai értelmében, a nemzeti intelligenciára hárult az a feladat, hogy feltárják és ápolják az új vagy újjászülető nemzet megkülönböztető és különálló nyelvi, népi individualitását, és igazolják – ami valóban igaz is volt –, hogy ezek az új népi keretek a maguk nemzeti életének minden hiányossága ellenére is gyökeresebbek és elevenebbek, mint az itt meglévő dinasztikus állami keretek. Ezen az úton született meg, mint azt már mondottuk, a nyelvi nacionalizmus ideológiája. Mindez magában véve nem veszélyeztette volna a demokratikus fejlődést, sőt ezek az értelmiségi rétegek kezdetben gyakran lényegesen demokratikusabbak voltak, mint a Nyugat-Európában szerepet vivő tőkés polgárok és jogászok.

Ez a fejlődés azáltal vált egy végzetes elhajlás kiindulópontjává, mert innen indultak ki azok a zavaros politikai elméletek és filozófiák, melyek utóbb elborították e félelemmel terhelt közösségek politikai életét. A legkevésbé sem azt jelentette tehát ez, hogy ezen a területen tovább folytatódott a dinasztikus, arisztokratikus és a szó klasszikus értelmében vett katonai-lovagi világ. A dinasztikus, arisztokratikus és katonai erőknek csak a hatalma és a társadalomra gyakorolt nyomása maradt meg, ellenben politikai értékelésükben teljesen átvették a nemzeti intelligencia [2-224.} értékeit, céljait, félelmeit és vágyait. A maguk értékvilágából ezekhez legfeljebb annyit adtak hozzá, amennyire a félelem lelkiállapotának szüksége van bizonyos monarchikus, arisztokratikus és katonai tendenciákra: egységre, fegyelemre, rendre, forradalomellenességre és tekintélytiszteletre.

A POLITIKAI JELLEM DEFORMÁLÓDÁSA

A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatosdolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a „kis nemzet” megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag és elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyképeiktől megfosztani magukat.

A NEMZETI MATERIALIZMUS

Ebben a lelkiállapotban a politikai értékek iránti érzék megzavarodik: az értékek háttérbe szorulása közös vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi elő. Ezért nagyon veszedelmes az egzisztenciálfilozófiának az a vulgáris bölcsessége, mely szerint a veszély állapota termékeny, s csak a megsemmisüléssel való szembenézés ébreszti az egyént és a közösséget az élet igazi [2-225.} értelmére, és teszi képessé a teremtő erők összeszedésére („Stirb und werde!”, „Vivere pericolosamente!”). Mindez csak az érett, egyensúlyozott, felnőtt jellemre áll, az éretlen, kamasz egyénben vagy közösségben a lét bizonytalansága az értékek bizonytalanságát váltja ki.

Így alakult ki ezekben az országokban egy furcsa nemzeti materializmus, mely távoli deformációja a marxizmus szociális materializmusának. Ahogyan az osztályharc lázában élő ipari munkásság sokáig kevésbé érzékeny volt azokkal a finomabb értékekkel szemben, melyeket a birtokló osztályok éppen a birtoklás nyugalma folytán ki tudtak fejleszteni, ugyanígy a megalakulás lázában élő nemzetek sem vették észre, hogy a nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit. Míg azonban az osztályharcos munkásság értékvilága abban az arányban, amilyen arányban politikai súlyuk megnövekedett, politikai lehetőségeik kitágultak és reményeik megvalósultak, minden vonalon elmélyülésre és gazdagodásra képesnek bizonyult, addig a legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történeti katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott. Így azután nemzeti materializmusuk is a legnagyobb mértékben értékpusztítónak bizonyult. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendelődött, s mind reális, mind képzelt teljesítményük – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha „a nemzet nevében”, „a nemzet érdekében” történt. Hogy mindez végsőleg a nemzet alapvető morális tartalékait emészti fel, azt – jó materialistákhoz illően – nem akarták észrevenni. Masaryk Tamásnak egyik legnagyobb cselekedete volt, hogy egy ízben – évtizedekkel elnökké választása előtt – fel merte tárni egy olyan nemzeti történelmi dokumentum hamisságát, [2-226.} melynek tartalma a romantikus nemzeti öntetszelgés kedvelt forrása volt. 14 Sajnos, kevés követője akadt a többi kelet-európai országban.

ZŰRZAVAROS PUBLICISZTIKA ÉS „NEMZETI TUDOMÁNY”

Így nőtt nagyra ezekben az országokban, Német- és Olaszországban csakúgy, mint az összes kelet-európai kis országokban egy zűrzavaros és hamis kategóriákkal dolgozó politikai publicisztika, melynek keretein belül az európai politikai gondolkodás összes közkeletű fogalmai belekerültek az öndokumentációnak és az önigazolásnak ebbe a fegyvertárába. Ennek folytán egyszerű gondolatokból és többé-kevésbé helyes általánosításokból átalakultak az Abszolút Jónak vagy az Abszolút Rossznak metafizikai rangra emelt megnyilvánulásaivá, misztikus lényegekké, mágikus varázsigékké, melyeknek az a legfőbb feladatuk, hogy vágyképeket megelevenítsenek, és olyan egyszerű tényeket, melyekkel ez vagy az a közösség nem óhajt szembenézni, elködösítsenek. A „nemzeti” tudományok művelői kezdték kidolgozni „tudományos” alapon a nemzeti lét történelmi, vagy ha az nem volt, őstörténelmi jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell.

Az ilyenfajta eszközként használt, nem önmagáért való tudomány pedig, azonfelül, hogy ezeknek az országoknak tudományosságát nagymértékben korrumpálta, e nemzetek elitjét is radikálisan hamis viszonyba hozta a valósággal: arra szoktatta, hogy valóság helyett követelésekre, teljesítmények helyett igényekre építsen, és az okok és okozatok egyszerű láncolatán kívül gondolkozzék.

Ha szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy egyikük a másikkal nem képes megférni egy államtestben, akkor geopolitikai adottságokra mutattak rá, melyek előírják az együttélést, sőt (2-227.} közvetve azt is, hogy kié legyen a vezető szerep ebben az együttélésben. Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék. Ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúrákról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben, a törökkel szemben vagy az európai szabadság vagy demokrácia védelmében kaptak. Ha esztelen és hiú külpolitikájukat hányta valaki szemükre, akkor történelmüknek évszázadokra visszanyúló vagy pláne időtlen metafizikai „értelmé”-re mutattak rá, mely nekik ezt vagy amazt a politikát fatálisan megszabja. Ne gondoljuk, hogy ezek merő extravaganciák maradtak: kevésbé durva formában, a legszakszerűbb, legtárgyilagosabb, legmodernebb gondolatmeneteket is átszőtték és végsőleg meghamisították.

Mindezeknek a tényezőknek az együttes hatása volt azután, hogy ezeknek az országoknak a társadalmi és politikai fejlődése megakadt, vagy ha tovább folyt is, nem tudta felmutatni azt az egyenesvonalúságot és belső hitelt, mely egyrészt Nyugat- és Észak-Európa, másrészt a Szovjetunió fejlődését jellemzi.