A hatalom politikája szegényellenes. Az egykulcsos adó a szegényebbeket bünteti, a társadalom jobb módú tagjaihoz képest azzal, hogy míg a középosztály a jóléti kiadásaiból addig a szegények a megélhetésükből kell, hogy adózzanak. Az adójóváírás megvonása a 100 ezer forint alatt keresőktől havi 5-8 ezer forintos veszteséget okoz. A végtörlesztés, ami vagy a hitelképességet, vagy a nagyobb megtakarítást kívánja meg, nem vehető igénybe az igazi rászorulók számára, és akár a végtelenségig folytathatnánk a sort.

A hatalom ma több fronton is kriminalizálja a szegénységet, támadja a szegényeket. A hajléktalanságot, a közterületen alvást megpróbálják valami társadalom számára veszélyes tevékenységnek, a többséget zavaró élethelyzetnek beállítani, összemosva az utcán az életét élő csövest, – akivel találkozunk, és aki feltűnik, hiszen büdös és nem higiénikus – és az egyszeri hajléktalant, aki csak átmeneti állapotnak tekinti az utcán alvást a szálló, vagy a társadalomba való visszakapaszkodás közben. A rendszerváltáskor csak átmenetire tervezték a hajléktalan ellátás mai rendszerét, ez azóta se működik rendesen, de ahelyett, hogy a hatalom kezdene ezzel valamit, borzasztó pénzeket költ el kriminalizálásra, a megoldás helyett.

Többször is halhattuk az elmúlt időszakban a hatalom szájából, aki akar talál munkát magának. Pedig ez nem ilyen egyszerű. A munkakeresését akadályozhatja akár a távolság, a közlekedés hiánya, a képzettség hiánya, de azt is tudjuk, a munkavállalók is szívesebben alkalmaznak felső-középosztálybeli fehér állampolgárokat, mindig a szegények kapnak utoljára munkát. Egy 300 fős zsákfaluban élő ember nem fog munkát találni a falujában, az utazási költség pedig sokszor olyan magas, hogy nem is éri meg neki. De egy fiatal értelmiségi pályakezdőnek se rózsás a helyzet manapság. Az oktatási rendszer átalakítása csökkenti a mobilitást, az egyetemi állami férőhelyek drasztikus megvonása, gyakorlatilag 0-ra csökkenti annak az esélyét, hogy egy borsodi faluból diplomás kerüljön ki. És itt is folytathatnánk a sort.

Lehet azt mondani, hogy ezek az emberek maguk tehetnek a sorsukról, csak nem igaz, látni kell, hogy egy elszegényedett család egy hajléktalan ember sors mögött sosincs valami kollektív sors, itt egyéni életpályákról van szó. A jelenlegi több éve húzódó válságban pedig ezek az egyéni sorsok csupán egy hajszálon múlnak. Egy elvégzett, de ki nem fizetett munka, egy éppen csődbemenő váltakozóval. Egy kifutó váltakozói kölcsön, egy-egy rossz befektetés, egy válás könnyen odavezethet, hogy az ember nehéz helyzetbe, vagy akár utcára kerül. De a spirál akkor is működhet, ha csak felvettél egy kölcsönt ami háromszorosára emelkedett, miközben téged kirúgtak a munkahelyedről, és elfogytak a tartalékaid. Jelenleg releváns a mondat, bárkiből lehet hajléktalan, bárkiből lehet szegény ember.

Ezen a ponton pedig döntenünk kell magunkban, szolidáriak vagyunk az elesettekkel, szegényebbekkel szemben, szembenézünk-e azzal, hogy mint a társadalom tagjainak felelősségünk van, minden egyes honfitársunkért, vagy a taigetoszi utat választjuk, és azt mondjuk csupán egyéni felelősség létezik, hulljon a férgese?