Minden politikai pártnak, mozgalomnak önmagából fakadó kényszere, hogy gondolatiságát, programját belehelyezze valamilyen történelmi tablóba. Önként vállalt kényszer, de elkerülhetetlen. Helyek, terek, személyek válnak így szimbolikus hellyé, térré, személlyé.

Az elsődleges szimbólumok kötelező válaszokként születnek megkerülhetetlen nemzeti eseményekhez kötődve, ezek a könnyen érthető, elsődleges üzeneteket küldő kötődések, tulajdonképpen felszíni üzenetek, egyszerű jelzések. Bár e nagy közösségi események bonyolultságukban, összetettségükben nagyszerűek, mégis a szimbólummá emelés elsődleges, és éppen ezért egyszerűbb rétegei. Alkalmas fontos üzenetek vagy alapvető értékek közlésére, de mégis ez a legtompább jeladás, ha a politikai cselekvőnek az önmagára való válaszaként próbáljuk értékelni.

A nagy közös ünnepekben, emléknapokban, a pátoszossá emelt konszenzus napjaiban, - mely konszenzusok persze csak a körvonalak szintjén, a kontúrokban, vagy mondhatni a színpadi kellékekben közösek,- a politika saját kötődését a hangsúlyokban fedezi fel, mutatja meg. A hangsúlyok, értékelések, kiemelések a kontúr között színeket fogalmaznak meg, mely színeket azonban sok esetben elfedi, ami nem baj, hiszen e nélkül konszenzus se lenne, a közös háttér.

A politika éppen ezért az öndefiniálás kényszerének nehezebb, és talán az ebből a szempontból izgalmasabb terepére téved, amikor kötődését a nemzeti história fejezetei közül önmaga válogatja, legyen e válogatás, kiemelés akár pozitív-elfogadó, akár rosszalló-elutasító. A keresés persze nem légüres térben mozog, ritka az olyan tér, esemény, személy, amely ne ütközne valamely más kötődést kereső közösség útjába. Az egymással való találkozás ugyanakkor ritkán jelent szellemi találkozást, hiszen ezen a szinten a történelem értékelése, érzékelése már különböző történeteket konstruál, egymás mellett élő, de egymásra nem ható érintkezésekben mutatkozik meg. Eltűnik a közös történelem, még a fogalmi keretek is szétmállanak.

A kötődés megtalálása szellemi alapanyag. A kötődés feltárása, a viszony kifejezése a kötődésre törekvőről való árulkodás, a kiválasztott szimbólum önmagától és önmagán keresztül kezd beszélni. Ez a beszéd, magának a beszédnek a folyamata, külső és belső hivatkozás. Látásmódot nyújt, és közben látványt kölcsönöz.

Van-e feltétlen szimbólum? Hibátlan, tökéletes, közvetlen magyarázatot adó? Ritkán. A magyar politikai élet szimbólumrendszerei újra és újra előrángatott, leporolt fekete-fehér albumok, melyek sorjáznak a polcon az ellentétpárok saját képeivel telepakolva, baloldali és jobboldali, konzervatív és haladó, forradalmi és ellenforradalmi, népi és urbánus stb. stb.

Bele lehet lépni ebbe az értelmezési keretbe, de vajon érdemes? El lehet e rugaszkodni a hagyományos hőskereséstől, és azt mondani, hogy a mi hőseink, - és a hősök melletti tanúk, és szereplők,- hogy ezek a mi szimbólummá emelt alakjaink nem fekete-fehér alakok.

A Jobbik Horthy pesti bevonulását, az LMP az első köztársaság kikiáltását ünnepli a Károlyi szobornál. Szimbólumok kétség kívül. Egyszerű, könnyű üzenetekre alkalmas jelzőberendezések. Ha csak önmagunk felé beszélünk, és mondanivalónk magunknak szól mindösszesen, akkor valóban elegendő a könnyebb út. Ha kifelé akarunk fordulni, és saját szimbólumunkat a tágabb közösség felé is érvényességgel akarjuk mutatni, akkor egyszerűbb-e a könnyebb út. Szerintem nem.

Nem kell elengedni Károlyi kezét csak azért, mert bizonyos politikai-ideológiai köröknek nem tetszik személye, történelmi szerepe, de kötelesség lenne róla mondani valamit, ami érvényes, ha már érvényesnek látjuk szimbólumként használni. Kritikátlanul átvett, és felaggasztott régi toposzokkal, csak üres vagy régi üzenetek bújnak elő, a régi is lehet jó, de akkor el kell mondani miért jó. Sokkal izgalmasabb és tartalmasabb lenne kialakítani vele egy új viszonyt.

Ha már viszonyalakítás, akkor az én viszonyom Károlyival térszerű. Az ő tere, amelyben igazán értelmezhetővé válik alakja, az 1918-ban végződő dualizmus. Ha koszorút raknék szobrának talapzatára, azt a történelmi tér egy szegletére tenném, de nem a személyére. Egy politikai cselekvőnek, mint egy pártnak, ugyanakkor ennél konkrétabbnak kell lennie, hiszen üzenete is konkrétabb.

Valakinek illene elkezdeni a kritikátlansággal való leszámolást.