Van amikor a világ és Magyarország összeér, sőt általában így történik: minket sem kerülnek ki a világ történései, nem hagy érintetlenül minket az arab tavasz sem. Most nem közvetlenül saját magunkról, csupán közvetve lesz rólunk szó. Nincs más ebben az írásban csak egy kis külpolitika, a demokráciaexport jelenjén és jövőjén való merengéssel fűszerezve. Az igazi forradalom ugyanis nem a fülkében, hanem Egyiptomban zajlik.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor lepik el az elégedetlen emberek ismét a kairói Tahrír teret. Már hatodik napja tart országszerte az a tiltakozási hullám, mely a Hoszni Mubarak elnök februári távozása óta regnáló katonai vezetés lemondását követeli. Hiába ígérte be a napokban az egyiptomi hadsereg főparancsnoka - kvázi az állam első embere -, Mohamed Husszein Tantawi az előrehozott választásokat, a jelek szerint már semmi sem tarthatja vissza a dühös tömeget. Idáig 35 halálesetről van tudomása a világsajtónak.

Az arab tavasznak nevezett jelenség forradalmai nem ideológiai okokból robbantak ki: nem a többévtizedes diktatúra helyett demokráciáról, vagy a zsarnokság helyett szabadságjogokról álmodozó társadalmak bátor akciójaként indult. Az igazi ok ennél sokkal póriasabb volt: kenyér és munka kellett. Egyiptomban mostmár eléri a 80 millió főt is a lakosság, s ennek negyede (!) Kairóba zsúfolódik be annak reményében, hogy ott több lehetősége lesz a boldogulásra. A túlnépesedés olyan mértékű, hogy nincs az a gazdaság, ami képes lenne ennyi embert eltartani. Az arab országokra jellemző rendkívül magas munkanélküliségi rátán az sem segít, hogy egyre több fiatal végzi tanulmányait felsőoktatási intézményekben.

Persze ezekre az alapvetően éhséglázadás jellegű megmozdulásokra egy pillanat alatt rárakódott az ideológiai máz: kívülről és belülről is elindultak olyan törekvések, melyek a demokráciáért való küzdelemként akarták feltüntetni az eseményeket. Ennek egyik oka az volt, hogy főként Nyugatra emigrált arab értelmiségiek vállaltak nagy szerepet a tüntetések megszervezésében, akik már hosszú évtizedek óta csak távolról, a televízión vagy interneten keresztül követik hazájuk sorsát, de egyébként már a nyugati berendezkedéshez szoktak hozzá. A másik, lényegesebb ok a globalizáció, melynek csapdájába belezuhantak az arabok is: a Nyugati kényelmes életet sugárzó (média)termékek harmadik világba való beinjekciózásának következtében az ottaniak egyenlőségjelet tesznek a demokrácia és a gondtalanság közé, míg a saját nyomorukért a vállukat nyomó rezsimet okolják. Bármekkora Nyugat-ellenesség is van jelen némelyik arab országban, az amerikai műanyag-boldogság akarva-akaratlanul beszivárog a gondolkodásukba és a kultúrájukba.

Holott a demokrácia csak tüneti kezelés lehet egy olyan államban, ahol a problémák sokkal mélyebbről gyökereznek. A demokrácia egyértelműen nyugati műfaj: ott működik jól, ahol évszázadokon át adott volt a lehetőség arra, hogy az alapjait képező eszmék egészségesen kifejlődjenek. Ahol a felvilágosodás szellemisége áthatotta az élet minden területét, és ezekkel az ideológiákkal felvértezve vívták meg saját forradalmaikat saját zsarnokaik ellen, és nem valami kívülről ellesett modellként erőltették magukra.

Az arab országokban nincs meg a demokrácia hagyománya, nincs sem társadalmi, sem történelmi előzménye. A globalizáció nagy becsapása az az illúzió, hogy a nyugati világ önmagát egyfajta leibnizi álomba ringatva, „a lehetséges világok legjobbikának” képzeli a sajátját, és a demokráciát tekinti a gyógyírként a világ összes sebére. (Egyébként nem feltétlenül kell a Közel-Keletig elmenni ahhoz, hogy példákat találjunk a demokrácia nem annyira sikeres importjára. A volt keleti blokkban sokhelyütt máig azt jelenti a demokrácia a többség számára, hogy - jó esetben – négyévente elmennek szavazni. Nincs meg bennük az a fajta állampolgári - a világpolgáriról nem is beszélve – tudatosság, ami képes lenne aktivizálni őket.)

Nagy kérdés, hogy mikor jönnek rá az egyiptomiak, hogy a demokráciával ők csak egy vázat kapnak, amire nekik kell közösen felhúzniuk a házat. A problémáikra nem jelent megoldást pusztán az, hogy négyévente választásokat rendeznek majd. Nem veszik észre, hogy a demokráciát együttes erővel kell felépíteni, és az érdekegyeztetés vagy társadalmi párbeszéd ugyanúgy a szerves része annak, mint a választások. Most még jogosan vonulnak a Tahrír térre, hiszen a katonai vezetés semmit nem tett a demokratikus átalakulás érdekében az elmúlt lassan 10 hónapban. De ha azt látják az emberek, hogy erőszakba torkolló tömegtüntetések szervezésével elérhetik céljukat, nem választják-e ezt egyetlen módszerként, amit a hatalom ellensúlyozására használnak?

Márpedig ha ezt az akció-reakció játékot játssza egymással hosszútávon a tömeg és a mindenkori vezetés, annak két kifutása lehet: az éppen aktuálisan hatalmon levő erőszakkal megtartja hatalmát és vérbe fojtja az elégedetlenek felkelését, vagy pedig állandósul a polgárháborús helyzet az országban, és évtizedekre lebénul az ország. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában sajnos számos példát láttunk már mindkettőre. A labda most az egyiptomi tömegek kezében van: a kérdés, hogy elpasszolják-e vagy elkezdik pattogtatni is végre…