A közterületek elnevezése, hasonlóan a szobrok állításához alapvetően a politika szimbolikus jelentésű cselekedete. Az Elnevező, az Állító üzen magáról, elmondja mit tart mércének, példaképnek, előképnek, kit ölel meg, kibe kapaszkodik bele, esetleg kire csimpaszkodik rá. Ugyanakkor a magyar politikában a közterület-elnevezés gyakorlata a diktatúra évei alatt kifordult önmagából, a Rákosi és a Kádár rendszer kényszeres átnevezési hullámai, a múltat eltörölni kényszerképzete, mai napig itt élnek velünk.

Kétségtelen, illetve annak kellene lennie, hogy az ’56-os hős Pongrátz Gergelynek, és teszem hozzá minden ’56-os forradalmárnak – a forradalom előtti, alatti, utáni politikai ideológiájuktól, elképzeléseiktől, szimpátiájuktól függetlenül - kijár az utódok tisztelete. Legyen közterület elnevezve Pongrátz Gergelyről, Szabó bácsiról, Angyal Istvánról, és még sorolhatnánk. 

Pongrátz mellett Wass Albertről neveznek el utcát. Hősök, miniszterek, politikusok mellett tudósokkal, képzőművészekkel, irodalmárokkal is lehet üzenni. Wass irodalmi teljesítménye megosztja a közvéleményt, de tény, hogy a konzervatív-jobboldali kulturális közegben központi alakká változott, szinte kultusza alakult ki. Ha az üzenet az író Wassról szól, akkor lehet nem szeretni stílusát, de Wass munkásságát sokan elismerik, tisztelik, ezért nincs rá olyan ok, ami azt mondatná – nem érdemel közterületet. Ha a politizáló Wass Albertet nézzük, akkor már komplikáltabb a kérdés, hiszen Wasst sokan tartják antiszemitának. Politikai írásaiban számos antiszemita jellegű megnyilvánulása lelhető fel, miközben a jobboldal ezt teljes mértékben figyelmen kívül hagyja megítélésekor, a másik oldal szemében ez teljes mértékben kizárja az elfogadható írók listájáról.

Elfogadható-e, hogy egy művész esetén teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk a politikai szerepvállalást? A kérdés nem könnyű, és a válasz sem, legalábbis akkor, ha el akarjuk kerülni, hogy a szélsőségesek leegyszerűsítő szellemiségével egy folyóban, egy csónakban evickéljünk.

A politika azon döntésével, hogy közterületet ad, jelen esetben el is vesz, elveszi Somogyi Bélától és Bacsó Bélától. Mint ahogy a névadás, így az átnevezés is szimbolikus, hiszen nem egy értékmentes, tartalom és üzenetnélküli utcát nevez át, hanem két konkrét történelmi szereplő nevét tünteti el.

Somogyi és Bacsó szociáldemokrata újságíróknak az volt a bűnük, azért kellett meghalniuk, mert leleplező írásokat közöltek a különítményesek törvénytelenségeiről. Leírták, hogy a megtorlás, a bosszú jelige alatt olyanokat kínoznak meg, tüntetnek el, vagy enyhébb esetben félemlítenek meg, akiknek semmi közük a bolsevik erőszakhoz. Nem követeltek mást, csak a törvénytelenségek megszüntetését, a különítményesek megrendszabályozását, a bűnösök felelősségre vonását.  

Rossz üzenet. A történelem sokkal rafináltabb annál, minthogy a mesebeli recept alapján jókra és rosszakra osszuk. Ami az egyik oldalon a fasiszta-antifasiszta bélyegzés, az a másik oldalon a nemzetvesztők-nemzetmentők felosztás, ahol árulóvá, nemzetvesztővé válik mindenki, aki nem ért egyet a magukat nemzetmentőknek aposztrofálók nézeteivel. 

Nem kell egyetérteni a történelmi személyekkel kapcsolatban, nincs szerencsére – vagyis addig jó, míg nincs – ilyen kényszer. Ostenburg-Moravek Gyulát lehet tisztelni azért, amit Sopron és vidéke megtartásáért tett, de nem lehet –legalábbis demokratáknak – felmenteni a különítményeivel elkövetett tettekért. Demokraták – legyenek baloldaliak vagy jobboldaliak, szociáldemokraták vagy kereszténydemokraták – nem abban kell egyetérteni, hogy mi az, ami tetszik, ami elfogadható, hanem az, mi az, amit elítélünk, ami nem fér bele gondolkodásmódunkba.

Somogyitól és Bacsótól remélhetőleg csak a rossz emlékezet, a hányaveti történelemtudás veszi el a közterületi emlékezést. Bízunk benne, –egyre szerényebben, és halkabban –, hogy a jogállamiság melletti kiállás, a brutális és törvénytelen megtorlások elleni fellépés, a kínzók leleplezése a huszonegyedik századi Magyarországon is érték, és ha ezek miatt valakit kivégeznek, azt nem akarjuk elfeledni, annak emlékét fontosnak érezzük. Nem számíthat, hogy a kivégző osztag melyik oldalon állt, és az főleg nem, hogy a kivégzett melyiken. A cselekedet számít, és amíg a demokraták vannak többségben, mert ebben azért még hiszünk, addig az emlékezet, a tisztelet azoknak jár, akik felléptek az önkény, a brutális és embertelen ellen. Legyen az a brutalitás és embertelenség bal vagy jobboldali.