Január 2-án tüntetünk. Nincs mese, sőt igazából egy kisebb csoda van kialakulóban, az ellenzéki pártok és a civilek egymásra találtak. Nem kell természetesen összeolvadásról vagy egységkoalícióról beszélni, de az alaptörvény hatálybalépése, a kormány ünneplése, a demokrácia szétverése ellen lehet együtt tüntetni.

Tehát a szituáció az: engednek a pártok egymással szemben, engednek a civilek a pártokkal, és a pártok a civilekkel szemben. Kialakul valamiféle kompromisszum, és jön az akit nem nevezünk a nevén (nem az Orbán hanem a másik), és beleszar. A másik két párt beleegyezik, hogy ne beszélhessenek politikusok, felmérik a helyzetet, egyezkednek, kompromisszumot kötnek, a nagy óvodás pedig nem tudja visszatartani, mert neki beszélnie kell, mert övé kell, hogy legyen a főszerep. Nem ül csöndben, nem elég neki az a médiafigyelem, amit azért kap, mert kiengedték egy időre jogos karanténjából, ő az egész partit vinni akarja. Leszarja a civileket, leszarja a többi pártot, punktum. Ő jobban tudja, jobban látja, ő kell, hogy legyen a vezér.

Nem méri fel, hogy népszerűsége úgy emelkedik, hogy hosszú évek után lett végre nem ő a legnépszerűtlenebb politikus (és valljuk be, ezt is Orbánéknak köszönheti), csak hátulról a harmadik.

A nyálas nagy összefogosdi közben érthetetlenek tűnik amit a volt miniszterelnök csinál. Annyira össze akar fogni, hogy szembemegy a teljes civil szférával, a pártokkal, mert neki nem tetszik valami, mert ő duzzog, mert beszélni akar.

Ahelyett, pedig, hogy örülne, hogy ha bár ideiglenesen is de kiengedték abból a karanténból ahova való, hisztizik, sír picsog, és már most több kárt okoz a Január 2.-ia tüntetésnek, mint 20 szemkilövetős rendőr. Néha az ember érzése az, hogy Orbán és Gyurcsány egymásnak játszik.