Fotó: HVG.hu, Hernádi Levente  Haralamposz

Bár több dologgal nem értettem egyet az esemény kapcsán, mégis részt vettem a január 2-án megrendezett tüntetésen, mely a "Lesz még Magyar Köztársaság" jelmondatban foglalta össze üzenetét. Úgy éreztem, hogy a demokráciáért való küzdelem és az összefogás olyan kulcsszavak, amelyek mellett jó érzéssel ki tudok állni.

A tüntetésen felszólalók közül azonban eggyel sem tudtam igazán azonosulni. Éreztem a beszédekben a reményt, a szándékot, a buzdítást, mégsem érintett meg igazán egyik sem. Nem fogtak meg az elavult, demagóg hívószavak - mintha pátosszal próbálták volna meg kompenzálni a zsákutca, az iránytalanság elkedvetlenítő érzését. Idejétmúlt, magasztos mondatokhoz való ragaszkodást éreztem belőlük, mint utolsó mentsvárat ebben a kilátástalan, valódi jövőkép nélküli helyzetben. Pedig a bizonytalanság általános érzése közepette ébredezik egy újfajta gondolkodásmód - ám sem a hétfői, sem az ezt megelőző, december 23-ai tüntetésen nem jelentek meg az általam annyira várt új gondolkodás üdítő hangjai, az "új generáció" képviselői.

Ennek az új gondolkodásnak a kibontakozását az elmúlt évben a világ számos pontján kísérhettük figyelemmel, legyen szó a spanyol felháborodottak hihetetlenül inspiráló mozgalmáról vagy az Occupy mozgalomról, melybe már számon se tudjuk tartani, hány országból kapcsolódtak be. De nem csak idegen országok híreiből érzem az új gondolkodást. Én magam is tapasztalom ébredezését, a saját környezetemben.

Formálódik egy „új generáció”, mely valódi demokráciát szeretne létrehozni, de elengedte a görcsös kapaszkodást a képviseleti demokráciában gondolkodáshoz, mert úgy érzi, a választott képviselők igazából soha nem képviselték az embereket.

Az új generáció tagjai egy olyan társadalomban akarnak élni, melyben nem fontosabb az embernél a gazdasági növekedés, a hatalom és semmilyen más cél.

Az új generáció tagjai keresik önmagukban a valódi szolidaritás érzését, és törekednek arra, hogy úgy bánjanak másokkal, ahogy szeretnék, hogy velük bánjanak.

„Ha közömbös vagy mások fájdalmával és szenvedésével szemben, nem lesz igazolása semmilyen segítségnek, amit kérsz.” Ez az a hozzáállás, mely az emberek elszigetelt pontjait valódi közösséggé, társadalommá, emberiséggé változtatja. Valódi viszonyok olyan rendszerévé, ahol az emberek hálója nem vár a politikusokra, az államra, senkire! Egyszerűen csak nem hagyja, hogy bármely tagja számkivetettként éljen a társadalomban étel vagy fedél nélkül.

Ez a generáció olyan világot akar létrehozni, amiben már nem fog számítani, mit döntenek a fejünk felett a politikusok, nem fogunk többé függeni tőlük, mert felismerjük, hogy a rendszer mi magunk vagyunk! Hogy a változás rajtunk múlik.

Az új generáció nem akar lerombolni semmilyen rendszert, egyszerűen csak elkezdi építeni azt, amiben élni akar.

Nem fogadja el a rendszertől készen kapott értékrendet. Mindent értéket és elvárást megkérdőjelez, amit ettől a materialista kultúrától kap, és jogot formál arra, hogy az életről kérdezzen, és keresse önmagában az értelmes élet tapasztalatát.

Az új generáció nem hisz az erőszakban, és eszerint válogatja meg eszközeit.

Nem fél bevallani, hogy nem tudja, hogyan hozható létre a valódi demokrácia. Mivel nem a jelenlegi rendszer motivációi hajtják, hanem az emberi lény fejlődésében való hit, nem is akarja mások felé kerekedve a saját kész válaszait hangoztatni.

Őszintén örülök az új magyar ellenállás formálódásának, de egyelőre úgy érzem, hogy a tiltakozás, a felháborodás túlságosan leszűkül a kormány intézkedéseire, és megfeledkezik arról, hogy a rendszer, amiben élünk nem most került válságba, ez csak egy következmény, amit egyre fenyegetőbbnek érzünk. A demokráciának nem Orbán miatt lesz vége, egyszerűen nem hoztuk még létre, nem tapasztaltuk még meg a felismerést, hogy tennünk kell a létrehozásáért – hiszen ha felismertük volna, nem lenne Orbán-rendszer!

A jelenlegi állapot csak akkor változhat, ha képesek vagyunk elfogadni és továbblépni kollektív kudarcunkon: elengedni a parlamentáris demokrácia illúziójába kapaszkodást, kinyitni az ajtót a saját jövőnk felé, és hátrahagyni a dühödt tehetetlenséget, hogy ki tudjunk lépni ebből a vég nélküli ismétlődésből és csalódásból.

Remélem, hogy Magyarországon is egyre erősödni fognak ennek az új kultúrának a hangjai, új reményt és irányt adva egyre több embernek, és a most elkezdődött folyamatoknak.

Kékpóni