Valahogy nagyon beleragadtunk ebben a kommunista állam- és közösségelméletbe. A magyar politikát és a társadalom politikához való hozzáállását nem lenne nehéz olyan jelzőkkel elemezni, mint "osztályharc", "fasiszta imperialisták", "belső ellenség", "aki nincs velünk, az ellenünk", "3 T", vagy "a cél szentesíti az eszközt". Ezekből a kifejezésekből már fel is állhat a magyar politika elmúlt 21 éve. A legszörnyűbb pedig az, hogy természetesen mindegyik kifejezés a bolsevik kifordított értelmében él.

Valahogy túl kéne már lépni az osztályharcos retorikán. A magyar társadalom politikailag aktív része a végső győzelmet várja, ahol a kompromisszum ismeretlen fogalom; aki kicsit kilép a sémákból, az már elárulja a harcot, kollaboráns, vagy belső ellenség lesz. Aki nem 100%-ig velünk lép, az ellenfél, ürgebőrbe bújt ellenség. Aki nem szereti Gyurcsányt az orbánista, aki nem szereti Orbánt az gyurcsányista. Pedig ennél színesebb a politika.

Ahova 2012-re jutott az ország, ennek a kétsíkú gondolkodásnak, ellenségkeresésnek a végeredménye. A magyar politika valahol a 90-es években megtört és azóta a két nagy tábor végső győzelméről szól. Ezt előbb 2010-ben a jobboldali tábor látszott megnyerni, most pedig az ellenoldal indult el felfelé. Na persze nem azért, mert bármelyik is jól csinálná, nem, nem - hanem mert a másik elkúrta.

Nagy tanúságokat ebből nem kell levonni, csupán azt kéne látni, ez a harc sose fog véget érni valamelyik fél győzelmével, és csupán arra elegendő, hogy a két nagyvezér egymásból megéljen. Nem osztályharcos rendszerre, nem az ellenségkép keresésre, hanem demokratikus hozzáállásra van szükség. Abból, hogy mit rontott el a másik, nem az azt a következtetést kellene levonni, hogy hülye, hanem azt megkeresni, hogy hol rontotta el. Nem ugyanazokat a praktikákat kéne végigjátszania a mostani ellenzéknek, mint amit Orbán tett, nem kell az egyik kétharmadból egy másik kétharmadot csinálni.

Azt kéne látni, hogy ez nem hoz jót az országnak. Hogy az egysíkú látásmód, az elvtelen tömbösödés nem old meg semmit, csupán a harc további folytatását teszi lehetővé, annak a harcnak, aminek nem lesz győztese, csak - ahogy látjuk - vesztese. Ami a kétharmadot eredményezte, ami csupán egy valami ellen élő rendszert tud felállítani.

Azért az állapotért, ahova Magyarország jutott, egyaránt felelős az MSZP és a Fidesz mindenkori holdudvara, és mi választók is. A saját felelősége nagysága, vagy kevéssége, pedig nem ment fel senkit az alól, hogy részese annak, hogy idejutottunk. A felmentést, csupán a kiszállás lehetőségének és fontosságának felismerése adja meg, vagyis maga a kiszállás.