A Köztársaság, mint szimbólum, és főleg ennek védelme képes lehet-e összefogni, és tettre sarkalni az embereket? Az Orbán-kormány antidemokratikus lépései vajon elkendőzhetik a különböző szervezetek közötti különbségeket? Mi az a demokratikus minimum, aminek elfogadásáról beszélnek? El kell-e felejteni, hogy a jelenlegi állapotokhoz vezetett egy út? Egyetértünk-e az ezen az úton viselt felelősség mértékében? Több megválaszolatlan kérdés, amely megkerülhetetlenül sorakozik az Orbánt leváltani szándékozók útjában.

Amikor a köztársaság védelmét tűzik zászlajukra a különböző csoportosulások egyfajta közös pontként, akkor ezzel mozgalmuk céljául egy elvont fogalmat, egy szimbólumot neveznek meg. Ez természetes, hiszen minden mozgalomnak szüksége van valamilyen mozgósító erejű szimbólumra. Vajon a köztársaság, mint szimbólum ténylegesen beépült az emberek mindennapjaiba, ténylegesen beépült gondolkodásukba, identitásuk egy oly részét képezi már, amit védendőnek tartanak, egy olyan szimbólumnak, amiért érdemesnek utcára menni? A köztársaság, mint szimbólum széles körű beágyazottsága iránt erős kételyek merülnek fel.

Bár már a harmadik köztársaság idejét írjuk, mégis a köztársasági hagyomány mély történelmi beágyazottságáról nem beszélhetünk, bármennyire is szimpatikus lenne bizonyos körökben, de el kell ismerni, a köztársaság többnyire ellenzékben volt rövid történelmi szituációk kivételével. A köztársasági gondolat gyakorlatilag a rendszerváltással került többségbe, az elmúlt húsz évben kapott lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa életrevalóságát, hogy kialakuljon iránta a tisztelet. Erős a kétség, hogy ez sikeresen megtörtént volna ezen idő alatt.

Az Orbáni alkotmányozás felélesztett valamiféle retróhangulatot a köztársaság iránt, miközben az elmúlt években már ennek válságáról beszéltünk. Gyurcsány Ferenc nem értette január 2. előtt, hogy miért idegenkednek a megmozdulás szervezői és a résztvevők egy része a politikai pártok hangos jelenlététől. Pedig a válasz nem túlságosan összetett. Az elmúlt húsz év sokakban megérlelte a csalódást, csalódást a rendszerváltásban, csalódást a rendszerváltó elitben, és közvetlen utánpótlásukban.

Megízlelhettük, hogy ugyanaz a Urambátyám-ország maradtunk, ami voltunk az elmúlt másfél évszázadban, csak sok tekintetben még tehetségtelenebb politikus elittel, mint régi korok egyik-másikában. A politika a pártokra részben rátelepedett, részben saját berken belülről kitermelt korrupt, saját érdekein felülemelkedni nem képes egyének és különböző üzleti körök kicsinyes játszótere volt.

Bármilyen új ellenzék akkor válhat tömegerejűvé a centrumtól baloldalra, ha leszámol végre a "demokratikus ellenzék" hamis összefogás-mítoszával. Nem arról van szó, hogy ki telepszik rá kire, nincs értelme e felvetésnek, hiszen az orbáni alkotmánnyal szembeni elutasítás nem jelenti, hogy a múltról vagy jövőről ugyanazt kellene gondolnia egy tüntető tömegnek. De ha kilépünk egy-egy alkalmi tüntetés mögül, akkor egyértelművé kell tenni, hogy ki, hogyan látja jelenünk problémáinak okát, és a reménybeli jövőt. A 2006. évi választások és az utána következő időszak életre hívta, illetve megerősítette a rendszerváltás után kialakult rendszerrel szembeni elégedetlenség politikai megnyilvánulásait. E különböző megnyilvánulások persze nagyon eltérő tartalmi elemekké álltak össze, hiszen az orbáni kétharmad és az alkotmányozás, a Jobbik megerősödése, valamint a LMP megjelenése és politikája is ennek a folyamatnak a része volt.

A Lehet Más a Politika megalakulásának eredője és lényegi üzenete a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben való csalódás, a kialakult politikai kultúra (vagy kulturálatlanság) elutasítása volt. A mostani év egyik döntő kérdése lehet, hogy képes lesz megérteni önmaga feladatát, képes lesz-e betölteni szerepét. Az ország egy része maga mögött hagyta az Orbán vs. Gyurcsány koordináta-rendszert, nem kér belőle, akkor beszélhetünk az új ellenzék lehetőségéről, ha e lépést szintén képes megtenni. Az elmúlt húsz év köztársaságának védelmezői nem értik meg, hogy bár tiltakozni lehet közösen, de alternatívát nyújtani nem. Gyurcsány Ferenc nem lesz, mert nem lehet a közös hősünk. Azok, akik az elmúlt húsz év történésein felülemelkednek, akiknek elég a rendszer gyurcsányi kiigazítása nem értik meg, hogy miért vagyunk sokan szkeptikusak a nagy összeölelkezéssel, nem értik meg, hogy miért végleges,"akár még" kategória a volt miniszterelnök.

Önmagában kétséges, hogy a társadalom többségét a konszenzuális társadalom védelme, az autoriter vonásokat sorakoztató, a mindenkori hatalomnak túlhatalmat adó új alkotmány elleni tiltakozás megérintené, bár bizonyos hangok már elsöprő tömegeket vizionálnak, de ez csak a tüntetés közepéről látszik így. A többséget a fokozódó szociális feszültség, a rogyadozó, összeomlás szélén álló családi háztartás fenntartása izgatja. A szegénységtől, a lecsúszástól, a társadalmi státusz elvesztésétől való félelem az, amely egyre mélyebbre rágja magát. Ha az orbáni gazdaság és társadalompolitika kudarcot vall, aminek azért bizonyos jelei már most felsejlenek, akkor a közeljövőnket érintő kérdések nyersen csapnak arcunkba. Kik lesznek azok, akikben a társadalom többsége alternatívát lát? Lehet közösen tiltakozni, de világossá kell tenni, hogy ez nem egymásnak szól, hanem a tiltakozás tárgyának.