Egyre több minden marad meg a régi jó dolgokból. Megint egy pártállami múltat idéző hagyomány elevenedik fel a középiskoláknak tantervileg most frissiben előírt katonai alapismeretek tantárgy bevezetésével. 

Magyarországon először a dualizmus idején próbálkoztak állami szinten a tanulóifjúság szisztematikus iskolai militarizálásával (Ifjúsági Véderő), de az erről szóló törvényjavaslatot végül elvetették. Aztán Trianont követően jöttek a kötelező leventefoglalkozások, majd a 1930-as évek oktatási reformjainak keretében – nyilvánvalóan baráti olasz és német példákat követve – tananyagba került a katonanevelés. A háború csúcspontján – a 8777/1943. sz. VKM rendelettel – ezt szinte minden akkori köznevelési intézménytípusra, még az egyházi fenntartású leányiskolákra is kiterjesztették. Például Szabó Magda híres regényében, az Abigélben, Gina osztályfőnöke, a fiatal, jóképű, áramvonalasan rendszerkonform Kalmár tanár úr okította a honvédelmi ismereteket. 1945-ben a tantárgyat eltörölték. A Kádár-rendszerben 1968-tól (a 164/1968 [M. K. 15.] MM utasítással) újra kötelező lett a honvédelmi ismeret az általános iskolák 7. és 8. évfolyamában tanévenként 6 órában, a középfokú és felsőfokú intézményekben padig 20 órában. Az ehhez tartozó gyakorlati kiegészítő képzést – az oktatási intézmény falain kívül – az MHSZ-ben kellett behívás előtt elsajátítani. (Talán mondanom se kell, hogy ezek között a legnépszerűbb – azaz a katonásdihoz rendelt egyetlen vonzó, hasznos know-how – az ingyen szerezhető jogsi volt.) Az elméleti katonai ismeretekből, hál’ istennek, nem kellett vizsgázni, így a világoskék vastag tankönyv nem hagyott mély nyomokat a rendszerváltás előtti nemzedékek kollektív emlékezetében. Legtöbb helyen az évkezdéskor került a delikvens kezébe először és utoljára az oktatási csomag átvételének ünnepélyes pillanatában. Ez a tanórai kötelezettség az akkori rendszer nem túl komolyan vett intézkedései közé tartozott. Megjegyzem, a maitól ebben tér el leginkább az átkos: a valóságtól igazán elrugaszkodott, energiapazarló baromságok jó részét nagyon kevesen tartották be, és azok betartatását is rendszerint elszabotálta a higgadt, realista lustaság. A sorkatonai szolgálat önmagában akkora szívás volt, hogy a fegyencélet iskolai előkészítésére nem fektettek külön hangsúlyt. A közoktatás több évtizedes reformkényszerei, és az azokban előírt feszített tantervi ütem; a gyerekeket hetedik, nyolcadik, sőt nulladik órákba kényszerítő felzárkóztatók, fakultációk, felvételi előkészítők miriádjai között kevés idő maradt alakizásra és fegyverpucolásra. Meg kellett elégedni a félévente egyszeri-kétszeri szórakoztató céllövöldével a kispuskalőtéren, plusz még az élmények levezetésére az osztályfőnöki órákon némi pályaválasztási kitérővel annak taglalására, hogy a katonai ismeretek, az ország legújabbkori történetét is alapul véve, mennyire tekinthetők korszerű és versenyképes (magyarul: hasznos) tudások közé. Akit mégis behatóbban érdekelt, az továbbtanulhatott katonai vonalon, akit meg nem, azt előbb-utóbb úgy is utolérte a bal felső sarkát jellegzetes nemzetiszín csíkozású hadkieges boríték, majd ezt követően a švejki utánérzésű sorozási prockó. Akik az iskolapadon kívül addig nemigen láttak bele a felnőtt világba, azoknak ez meghatározó sorsélmény volt, de erre még visszatérnék. 

A rendszerváltás után állandó vita tárgya volt a kötelező katonai szolgálat. Hosszú tétovázás utáni 2004-es eltörlése teljes összhangban volt és van az európai államok meghatározó többségének gyakorlatával. A katonaság egy életpálya, aminek elsajátításához több éves komplex szakmai képzés szükséges. A tömeghadseregek kora pedig lejárt. Lőn reggel és lőn este, s a Nemzeti Együttműködés Rendszere a régi kerékvágásba terelné vissza a dolgokat, mintegy újra nyitottá tenné, szocializálná ezt a szép hivatást. Nem tudni miféle külső fenyegetés hatására, de idén január 1-jével létrejött a Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnoksága, ahol központilag lajstromozzák a potenciálisan behívhatókat. Pletykák szerint (egy Facebookos katonaismerősöm üzenőfalán olvastam) év elején átmeneti leszerelési stoppot rendeltek el a Honvédségnél. A kormányzati közbeszédet átitatja a katonai nyelvezet, és Áder János legfontosabb államfői feladata szintén „az ország megvédése lesz”. (Egy másik kis történet ezzel kapcsolatban: mikor a Magyar Nemzet azzal a tragikus szalagcímmel jelent meg, hogy „Megtámadták Magyarországot” [gyönyörű alliteráció!], az egyik kis arab ország követségén izgatottan faggatták a magyar titkársági alkalmazottat, hogy fel kell-e készülni az evakuációra vagy ez csak amolyan tréfás szójáték?)

A tanügy botránydús világát úgyszintén mozgósították. A NAT tavaly év végi tervezetébe bekerült a 9-12. évfolyamos gyakorlati nevelés közé a honvédelmi ismeretek fontossága. A most áprilisban benyújtott NEFMI-előterjesztés pedig megadja ennek kerettantervi tartalmát is, melynek követelményei – a köznevelési törvény alapján – az erre kidolgozott a helyi tantervek alapjául kell, hogy szolgáljon. Tehát ez az előterjesztés a még nem végleges új nemzeti alaptantervi struktúrához elsőként elkészült központi kerettantervi utasítás. Félreértés ne essék, ahol igény mutatkozott rá, a honvédelem fakultatívan beépíthető helyi pedagógiai programba és 2005-től oktatható bármely közép- és felsőfokú intézményben.

Mit is vár el egy mezei 15-18 éves középiskolástól a második évezred első évtizedében a felvilágosult oktatási kormányzat? 

– Egy 9-dikestől például azt, hogy „tudjon különbséget tenni az Európai Unió és a – 2011-ben egyébként megszűnt – Nyugat-Európai Unió között". Tudja, melyek „az első generációs, a második generációs, illetve a harmadik generációs békefenntartás jellemzői”. Habár pár oldallal feljebb arról értekezik az iromány, hogy a honvédelem nem egyenlő a Honvédséggel, azért biztos-ami-biztos alapon leszögezi, hogy „ismerjék meg a Magyar Honvédség felépítését, vezetését, a harci kötelékek megkülönböztetését tevékenységük helye és jellege szerint. A fegyvernemek és a szakalakulatok jellemzőit. A raj, a szakasz, a század, a zászlóalj és a dandár felépítését, jellemző vonásait”. A diák nem feledkezhet meg „a Honvéd Vezérkar főnökének feladatairól” sem. Ugyan állítólag nincs napirendben a sorkötelezettség visszaállítása, ennek ellenére az órán ki kell részletesen térni „a Magyar Honvédségbe bevonuló fiatalok felkészítésének folyamatára, a komplex felkészítés ciklusainak összetevő elemeire, az egyes kiképzési fázisok időtartamára és céljaira”.

– Tizedikben jönnek a térkép- és tereptani ismeretek. Tereptárgyak, műholdas eszközök, globális helyzetmeghatározási matiné: a földrajzóra erős konkurenciát kap a nyakába. Nincs többé a társaitól elveszett gyermek. Az osztály kész geocaching-klubbá válik. Szerencsére a tanulók ehhez kapnak a Honvédelmi Minisztérium által biztosított oktatócsomagban tájolót és távcsövet. 

– 11-dikben beélesednek a dolgok: This is Sparta! József attilai értelemben nem középiskolás fokon el kell sajátítani a harci fegyverek ismeretét és a túlélés szabályait. A keresztény-konzervatív nemzetnevelés keretében 17 éves gyerekek az iskolában megismerkednek „a gépkarabély, a 96M P9RC pisztoly, a 96M NF támadó kézigránát, a 93M NF védő kézigránát, a T–72-es harckocsi és a BTR gyalogsági harcjármű rendeltetésével, fő részeivel, fontosabb technikai adataival, és működésével.” Fontos, hogy „tudjanak különbséget tenni a T–72-es harckocsi és a BTR–80A gyalogsági harcjármű rendeltetése, fegyverzete, fő részeinek funkciói között”. Mindehhez igazán jelentéktelen apróság a JAS–39 Gripen típusú repülőgép és a MI–24D harci helikopter fontosabb technikai adatainak bemagolása, hisz’ ki tudja mikor leend erre szükség a szürke hétköznapokban. Mindezek után nem árt egy kis mozgás. Lazításként betanulják az állóhelyi alaki fogásokat. A szülők örömére, gondolom, otthon is gyakorlatozhatnak. Nem is árt, mert a félévi átlagot csúnyán leronthatja egy hányaveti „Pihenj!” állás, avagy egy hanyagul végrehajtott „tiszteletadás fővetéssel”. Gazdagabb családoknál nem árt, ha beszereznek csemetéjüknek díszkardot. Azért lehet, hogy kevésbé rajonganak majd, ha a gyerek a frissen szerzett túlélési ismereteket alkalmazva, álcázószerelésben az erdőben bolyongva igyekszik majd táplálékot szerezni a természetben, és számára teljesen ismeretlen növényeket és állatokat fog mosatlanul szájába venni, persze előtte előírásszerűen meggyőződik azok fogyaszthatóságáról – mondjuk, különös tekintettel a csattanós maszlagra. Az érem jó oldalán ott van a kosztpénzen való némi spórolás, elvégre a deszantos kiképzés után a gyereket eltartja a városi vadon. Lám, milyen hasznos egy kis honvédelem. Csak le ne csapjanak a kölökre guberálás közben a Jófiúk! - 12-dikben már elég felnőttek a 17-18 évesek némi katonai HR-promóra. Bekerül egy kis államjog, hogy el ne puhuljanak. A parancskötelmi és függelmi szabályok a munka világában is hasznukra válnak, már ha a hadseregen kívül rekedt Tajgetosz-pozitívaknak lesz elég civil munkahely a fenyegető államcsőd árnyékában. Ennyit kedvcsinálónak.

A katonai ismeretek választható érettségi tantárgy lesz. Látva a kommandós szerkóban cirkáló iskolaőrt; a hétköznap reggel 8 után rájuk vadászó rendőröket és közterületeseket; a minden közintézmény, bolt, kocsma és játszótér előtt posztoló biztonságiakat; a matektanár fehér köpenye után a katonabácsik makulátlan egyenruháját; a többi tárgyhoz képest minőségében és mennyiségében sokkal gazdagabb tan- és segédeszközparkot; a pudvás, lerobbant osztályteremnél sokkal izgibb katonai játszóteret, az érettségizők elgondolkodnak azon, hogy vajon az állam miféle szerepet szánt az ő generációjuknak? Miféle perpektívát, amikor egyre nehezebb körülmények között élnek a szülei, és neki egyre kevesebb esélye van mind a továbbtanulásra, mind a munkavállalásra? Pártunk és kormányunk látva az egyre táguló szocializációs vákuumot végül ledobja mentőövnek a sorkötelezettség újbóli bevezetését? 
Úgy 15-20 évvel ezelőtt a társadalmi eszképizmus egyetlen egérútja a továbbtanulás volt. Iskolalátogatásival (esetenként pótolhatatlanságot bizonygató munkahelyi igazolással) a végefelé jó eséllyel lehetett megúszni a dolgot. Persze csak annak, akit felvettek, meg aztán nem minden család engedhette meg már akkor sem ezt a luxust. A katonásdi szükségszerűen az elprolisodás szimptómáit mutatta akár hivatásos, akár amatőr állományát tekintve. A kényszersorozással a néphadsereg randevút adott az eltérő társadalmi rétegeknek egymás láb- és hónaljszagán keresztül. A Monarchia örökségeként, megmaradt hagyományosan befulladt állami kényszerpálya-modellnek. Tessenek olvasni Ottlikot! A katonaság valahol a munkásszállók és börtönök közötti hátrányfenntartó karcerintézmény volt, és hogy melyik laktanya volt elviselhetőbb vagy lélekölőbb az kb. ezen két testvérintézményben szerezhető élménykomponens arányaival volt leírható. A jóléti szocializmusban, fura kontrasztként, remek betekintést engedett az ország kevésbé szerencsés, nyomorultabb felének életébe. 

A nemzetpolitikai erőtér ma egyelőre nem építhet a kaszárnyák biztonságos, frankhitelmentes alvóvárosaira, mert kevés a paranoiához rendelhető anyagi fedezet. A kétharmados ultraperonista munkaalapú társadalom fegyenctelepei hézagosak, mert a nagy állami beruházásokhoz hiányoznak a nemzetközi szervezetektől lehívható hitelgaranciák. A hétköznapi militarizmus gyakorlóterepeinek addig marad az iskola.