Mivel ez most úgyis aktuális, ezért - érettségiző módjára - szövegértési feladat keretében elemzem korunk nagy publicistája, Matolcsy György (civilben nemzetgazdasági miniszter) friss írását a neoliberális szabadpiaci gazdasági modell bukásáról és a győzedelmes magyar modellről (Egy szerelem vége, Heti Válasz, XII. évfolyam, 19. szám).

A szerző már az első mondatban előrevetíti, miről fog szólni a szöveg: segítségül hívja egy írókollégáját, Ha-Joon Chang professzort, aki „új könyvében a szabadpiaci kapitalizmus okozta pénzügyi és gazdasági, ezért társadalmi és politikai katasztrófáról ír”. Itt már sejthető, hogy a szabadpiaci kapitalizmus lesz a Gonosz.

Rögtön a második mondatban előkerül a legfontosabb elem, a szerelmi szál is – itt jegyezném meg, hogy elmúlt 5 hónap során Matolcsy Györgynél többször téma volt a szerelem és a szexualitás, így joggal gondolhatjuk, hogy a szerző most egy lírai korszakát éli. Arról ír tehát a miniszter, hogy a szabadpiaci kapitalizmus aljas módon elcsábította a fejlett világot, ez pedig katasztrófához vezetett. Tipikus történet: az egyik fél csak kihasználja a másikat, majd amikor vége, a szenvedő alany még évekig nem tud továbblépni (elfutó adósságok, magas költségvetési hiány, mentőcsomagok és megszorító politika). Matolcsy arra is felhívja a figyelmet, hogy ez a svindler, svihák szabadpiaci kapitalizmus hazudott, mint a vízfolyás: a szerelem alapja, a szabadpiac nem is létezik.

Itt következik egy apró logikai bukfenc, hiszen a szerző minden átmenet nélkül tér át arra, hogy a távirat jóval nagyobb forradalom volt, mint az internet. Sőt, a mosógép is, mert időt takarít meg. Úgy gondolom, ez az érvelés hibás, hiszen számos dolog az interneten jóval gyorsabban elintézhető, mint személyesen.

Ezután az igazán jelentéktelen hiba után igen érdekes mondat következik, amely a szerző önostorozásának is tekinthető. „Jó gazdaságpolitikához nem kell jó közgazdász, inkább jó mérnök.”  Ezzel a kijelentéssel egyetért. Mint azt tudjuk, Matolcsy György közgazdász, nem mérnök. Tehát: vagy nem tartja magát jó közgazdásznak és ezért rossz gazdaságpolitikát csinál, vagy a lelke mélyén inkább jó mérnökként dolgozik, de mivel papírja nincs róla, így inkább csak egy vágyálom marad számára.

Itt már tisztán látszik, hogy a szerelemnek múlnia kell (és ha múlik, akkor fájnia kell), de a szöveg még nem fejeződik be. Van megoldás, ez pedig nem más, mint a magyar modell: „a magyar értékrend gyarapodási, individuális és családi ösztönzőire kell építeni”. Úgy gondolom, hogy ebben a gondolatban tetten érhető Kölcsey hatása: „hass, alkoss, gyarapíts, és a Haza fényre derül”. Matolcsy – bár az unortodoxia és meghökkentő új megoldások híve – szívesen nyúl vissza a régi értékekhez – van hozzá érzéke.

Az utolsó bekezdésben számot vet a közelmúlttal: sokan buktak bele a hibás megszorító politikába, a magyar gyorsnaszád azonban elkerülte a megszorítások Szkülláját és Karübdiszét. Nem véletlenül jutott eszembe a hajós hasonlat, hiszen Matolcsy is azt írja: „[s]tabilitás nélkül nincs megújulás, reformálás, iránytű és kormánylapát”. Tiszta logika ez, amelyet kérdésekkel és egy azokra adott, nagyon határozott válasszal támaszt alá: „A stabilitásra kaptunk felhatalmazást, nem a káoszra”.

Minden jó, ha a vége jó: Matolcsy gyógyírt talál a fájdalmas szerelem okozta sebekre, így az olvasó megnyugodhat, fényes jövő vár Magyarországra. A politikai stabilitásnak hála „megőrizzük az állam és a kormány cselekvőképességét, ami döntő tényezője a történelmi sikernek”. Felemelő érzés.

Egy kérdés azonban megválaszolatlanul marad: mi lehet az a titokzatos „Nagy Támadás”, amely 2011 őszétől 2012 tavaszáig tartott? Matolcsy György háborús lírájának kezdete?

(Kép forrása: Blikk)