Ez a rendszerváltás valahol ott bukott el - mert elbukott, hiába szépítik plasztikával, egyszerűen nem működik - amikor nem volt széleskörű társadalmi szerepvállalás benne. Igazából a magyar átlagember teljesen meglepődött, hogy mi is történik körülötte.

De kiknek is volt és milyen szintű érdekében ez a fordulat? Akik igazán éhezték és üdvözölték az a magyar értelmiségi réteg volt, akik számára a demokrácia - mint idea - alapvető létszükséglet. Velük szemben nem vehető komoly tényezőként a nagy tömegek a nyugati életmód iránt érzett vágyódása, irigysége, amely ebben nagyjából kis is merült, anélkül, hogy valódi fogalmat alkottak volna arról, hogy ez valójában mivel is jár, milyen közvetlen hatással lesz ez életmódjukra, világlátásukra. A másik, igazán jelentős réteg a gazdaság és a politika sajátos keverékéből létrejött "nyerteseké" volt és maradt is, akiknek megvolt a kellő kapcsolatuk és információjuk ahhoz, hogy tudják mit lehetett megvenni bagóért és eladni vagyonokért. A baj igazán a bőség zavarából lett és hogy ezek mindenféle közösségi érzet és komolyabb előrelátás nélkül tettek tönkre amúgy sem túl életképes iparágakat, és inkább verték szét azt is ami még működött, mert így gyorsaságnak és zavarosságnak köszönhetően nem lettek számonkérhetőek. Konkrétan a privatizációról van szó, ami a szabad rablásnak lett így a szinonimája. Az elszámoltatás nem csupán politikai szinten nem történt meg, hanem a hozzá hasonlóan hangzó elszámolás sem a közvagyonnal. Nem csak azt kellene tisztázni, hogy félelemből vagy haszonból ki és mit tett embertársai ellen a szocialista rendszerben, sokkal inkább tisztázásra szorulna, hogy a rendszerváltás körül ki és mit tett haszonszerzésből, hogy milyen felelősséggel bántak el akkor a közvagyonnal, és így hogy jutottunk el például odáig, hogy a vidéki élet egyre kilátástalanabb.

A rendszerváltás legnagyobb hibáját valójában Antal József foglalta össze azzal a mondatával, mikor azt mondta, hogy "tetszettek volna forradalmat csinálni", de nem is csak abban az értelemben, hogy a békés átmenetet választották, hanem egyáltalán úgy, hogy nem is volt másra lehetőség, mint ennek a békés átmenetnek nevezett átsumákolásra. A magyar nép (az istenadta) nem csak hogy nem volt felkészülve rá, de igazán nem is akarta, nem volt meg sem a szabadságvágya (azt 56-ban letörték), sem az önrendelkezési kultúrája (az belefulladt a rántott húsba és a trabantfüstbe).

Mi ebből a konklúzió? Az íróasztali okoskodásból, politikai elemzésből soha sem fog érteni a köz embere, még ha hosszú és fáradalmas évtizedek alatt esetleg úgy is tűnik, hogy kifejlődik valamilyen politikai kultúra (ettől pillanatnyilag egyre messzebb kerülünk) az képtelen lesz az egész társadalom számára érvényessé válni, nem lesz meg a közös alap hozzá. Szükség van a össznemzeti megmozdulásokra, valódi szabadságharcokra és forradalmakra, ahol legalább nagyjából kialakulhat egységfront és amit egyöntetűen alapkőnek vehet minden honpolgár. De ezt nem pótolják sem szlogenek, sem politikusi címkézések. Hogy ez újra megadasson valódi történelmi helyzetre lesz szükség, és a megfelelő pillanatokban nagy karakterekre. Amíg ez nem történik meg, marad a megosztottság és a primitív érdekpolitika.