"Ne keverjük már össze x-et és y-t! X clorafidal öntötte le z szobrát, míg y királyvízzel k-ét, érezzük már a különbséget!" Így hangoznak a hasonló kommentek posztról posztra, cikkről cikkre. Természetesen ezek a kommentelők nem az eszközöket, hanem az egyes történelmi személyiségeket probálják összehasonlítani.
Amikor hall az ember egy szoborrongálásról vagy hasonló garázdságról, esetleg utcai inzultusról, azt nem azért kell elítélni, mert nekünk nem tetszik a célpontja, hanem azért, mert ez elfogadhatalan, antidemokratikus és embertelen tett. A magyar közéletben valami furcsa dicshimnusza van az erőszaknak. Az emberek szerint az kommunikál jól, aki jobban odacsap.
A minap Mesterházy Attila hazaárulózótt egy jót csak azért, hogy hangosabb legyen a kritikája, pedig ugyanazt elmondhatta volna hazaárulózás nélkül is. Persze erős a nyomás: nem egy olyan értelmiségi beszélgetést hallgattam végig, hogy úgy kéne az ellenzéknek kommunikálnia, mint a Fidesznek, hogy megértse őket a nép. Ezek az emberek és az egész társadalom csak azt felejti el, hogy az agresszivitás és az erőszak kultuszában ezek az üzenetek nem rendelkeznek semmilyen pozitív tartalommal. Nem lehet a holokauszttagadással vitát nyitni a holokausztról, nem lehet Trianon leköpésével megnyitni a történelmi emlékezet feldologzását, mert a másik nem fogja megnyitni magát egy ilyen tett után, és nem fogja elmondani ő hogy látja a világot, mit gondol.
Ha nem ítéljük el célponntól függetlenül a barbár és az agresszív tetteket, akkor lemondunk a beszélgetésről, a párbeszédről és a továbblépésről. Márpedig a párbeszédben nem az a fontos, hogy meggyőzd a másikat, hogy leggyőzd és megalázd az érveiddel, hanem az, hogy saját magadról tudj meg minél többet, a saját érvelésedben keresd a hibát, saját magadat ötleteit tökéletesítsd a másik érvelése vagy akár ugatása nyomán. Amennyiben pedig esetleg a te érvelésed bizonyul jobbnak, akkor se győzöl, csupán gondolkodásra készteted a másikat és még egy gőztes vita után is sokmindent tanulhatsz magadról.
Elsőként: bárhonnan is jöjjön, el kell ítélni az agresszív cselekedeteket, mert meggátolnak minket a párbeszédben. Ezután megnézhetjük egyébként mit gondolunk a célpontról és elmondhatjuk a véleményünket. De nem lehet kettős mérce az agresszió elutatitásában, mert akkor a saját múltfeldolgozásunkat a saját értékeinket relativizáljuk, mindamellett, hogy agressziót váltunk ki a másikból is rákényszeritjük az agresszív cselekedetre, így lehetetlenitve el bármilyen további beszélgetést. Ez mérgezi Magyarországot már időtlen idők óta, és ennek is isszuk most a levét.
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Holtak, szobrok, vérbírók: a múlt árnyai 2012.06.08. 10:14:12
Trackback: Mandiner blogajánló 2012.06.08. 09:00:02
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.