Tegnap este én is remegő térdel hallgatam végig a 2 perc 8 másodpercet, és engem is elöntött a boldogság, amikor Gyurta nyert. Örültem, mert bár ez a győzelem elsősorben Gyurtáé, kicsit a sajátomnak is éreztem, mint magyar állampolgár, a magyar nemzet tagja. Kicsit felemásan szemléltem Gyurta nyilatkozatát a 15 millió magyar támogatásáról, mert bár egyetértek vele, nem biztos, hogy ennek itt volt a helye. De azt is tudom, hogy ilyenkor tényleg azt nyilatkozza a sportoló amit érez, és Gyurta ezt érezte. De ebből politikát csinálni?

A blogposzt szerzője például azt állítja, hogy egy szélsőjobboldalhoz köthető popzenészt hallgatott Gyurta Dániel a győzelem előtt. Ezt mi nem tudjuk, csak arra a nyilatkozatra emlékszünk, amiben Gyurta elmondja, ő nem hallgat zenét, hanem belülre koncentrál az úszás előtt.

Azt is állítja a szerző, hogy nem magyar az akit felbasz Czene Attila tegnapi viselkedése, a Tőkés László SMS beolvasásától kezdve. Engem ez zavar. Nekem nem bármilyen politikus sikereiről szól ez a győzelem, hanem egy profi sportoló csodálatos győzelméről, amire büszke lehetek én is mint magyar állampolgár. Ne próbáljon meg senki ide valamiféle politikát behozni, ahogy a Kossuth rádióban tegnap egész este nem Gyurta győzelmének, hanem 15 millió magyaros mondatának ajnározása ment. Bevallom, bár magyar vagyok, nekem a győzelem kicsit fontosabb, mint ez a mondat. Magyari Péter cikkén pedig nem látni, hogy merő irónia, még ha szar cikk is, nagyon szomorú.

Szerintem attól se lesz valaki kevésbé magyar ha elmondja, nem sokon múlt a siker, mert valóban nem sokon múlt. Vagy attól se, hogy megjegyzi, vannak más hétköznapi sikerek is az életben, és azokat is értékelni kell. Sőt, szerintem az sem lesz hazaáruló, antimagyar, akit nem érdekel az olimpia. A magyarság fokmérője nem az, ki drukkol jobban Gyurta Dánielnek.

"Másrészt: a történet még csak nem is erről szól igazán. Sokkal inkább arról, hogy Gyurta Dánielnek van egy megbocsáthatatlan bűne: szereti a nemzetét. Hát, ezért durrant el a balliberális médiatrollok borsónyi agya, ezért pukkant ki a nyomorult lelkük mélyén rejtegetett gennygóc, amit most jól rá is okádnak egy fiatal, végtelenül szerény, alázatos, zseniális sportolóra. Mert ezekben a beteg fejekben soha nincs fegyverszünet, a gyűlölet szorgos kis csatornamunkásai ilyenkor is lankadatlanul lapátolják ránk a saját mocskukat." -írja végül a szerző.

Én viszont nem ehhez az oldahoz tartozok, hanem ahhoz, ami semmi mást nem akar belelátni a sikerbe, csak egy magyar győzelmet, nem akar aktuálpolitikai bőrt lehúzni. Én csak örülni akarok egy magyar sikernek, legyen az jobboldali vagy baloldali, és a szerző szavait idézve:

"Szar lehet neki a másik feléhez tartozni..."