Peking után nagyjából mindenki temette a magyar sportot. A szakvezetők sírtak, hogy ennyi pénzből ennyire futotta, az edzők sírtak, hogy baromi erős már a mezőny, a versenyzők pedig levonták a maguk tanulságait.
Eltelt négy év és akkorát fordult a gazdaság kereke, mint még talán soha korábban. Ráadásul vissza. A válság miatt a volt szocialista blokk országaiban egyre több család veszített a korábbi életminőségéből úgy, hogy kilátása sem maradt rövid távú előrelépésre. A sportot ezekben az országokban hagyományosan kitörési pontnak tekintik, még a szocialista érából ránk maradt közvélekedés alapján…

Akkoriban szinte minden szakosztályban több ezer igazolt versenyző volt, mivel 2-3. osztályú sportolóként is kaptak némi kalóriapénzt, plusz felszerelést és egyéb földi jókat. A legjobbak az állami és anyagi megbecsülés mellett még rendszeresen utazhattak is, ami nagy szám volt, de Nyugat egyenesen a Kánaánt jelentette. A sportolói életpálya renoméja a rendszerváltás után is fennmaradt, csak közben elkezdték kivonni a bődületes állami pénzeket a sportfinanszírozásból.

Nem volt fenntartható a rendszer és sok egyesület bukott bele akkor, hogy nem volt felkészülve az önálló működésre. Az ügyesebbek találtak néhány szponzort a lelkes apukákon keresztül, és szép lassan piaci alapra helyezték az egyesületi sportolást is. Elkezdték bevezetni és emelgetni a tagdíjat, csökkentették a kalóriapénzre jogosultak körét, eljártak koldulni az önkormányzatokhoz és a profi felszerelés megvételét áthárították a szülőkre. Ezzel a korábbi töredékére esett vissza a versenyzők létszáma. Nem kicsit volt frusztráló, hogy a 90-es évek végén egy diplomás pályakezdő legalább kétszer, de akár hatszor annyit is megkeresett, mint egy világbajnok sportoló. Ekkorra jutottunk el oda, hogy vagy nyertél egy olimpiát, vagy nem érte meg sportolnod. A többiek hiába voltak sokszoros világbajnokok, csak kínkeservvel találtak szponzort maguknak. Ez még nem jelentette volna szükségszerűen a élsport alkonyát, ha a sportpolitika felismeri a tömegsportban rejlő lehetőségeket. Egy jó állapotban fenntartott infrastruktúra a kevés profi mellett a rengeteg amatőrt támogatta volna, nem mellékesen akár a korábbinál is nagyobb merítést biztosítva az élversenyzők kiválasztásához. De ez nem történt meg, mert senki nem ismerte el, hogy a „versenyistállók” hanyatlása a jóléti társadalomban visszafordíthatatlan trend. (Ha a gyerek napi nyolc óra munkából is jól megél, akkor miért kínozzam 10-20 éven keresztül?)

A Fidesz kormány ebben is képes volt még nagyobbat visszalépni és minden szakszerűséget nélkülözve elkezdte közpénz milliárdokkal tömni a legkevésbé sikeres (de a versenyzőket legjobban megfizető) magyar sportágat, a focit. Lelkük rajta, szerencsére nem (csak) az állami pénzen múlik egy-egy sportág sikere. És ez az értekezésem lényege: Nem lehet nem észrevenni, hogy szinte valamennyi korábban klasszikus, de Pekingben eltemetett magyar sportágban visszatértünk az élre (vívás, cselgáncs, birkózás, torna, úszás). Ez véleményem szerint annyit jelent, hogy hiába a leromlott infrastruktúra és az anyagi nehézségek, ha vannak motivált sportolóink, akkor igenis újra az élre tudunk törni az éremtáblázatban. Ehhez több dolog kellett:

1. Válság, ami kellő nyomást rak a versenyzőkre ahhoz, hogy komolyabban vegyék, amit csinálnak. (Egy jóléti társadalomban, max. elmegyek apu cégéhez dolgozni, ha nem jön be, de ha apu cége a csőd szélén táncol, akkor potenciális családfenntartóként sokkal nagyobb a tét.)
2. Nem épült még le teljesen a korábbi infrastruktúra, így vannak edzők és telephelyek, ahol fel lehetett készülni, nem utolsó sorban a sportpolitika az olimpia előtt jelentős összegeket költ az élsport támogatására.
3. Magyarországon társadalomként is jobban megbecsüljük, és nagyra értékeljük az olimpiai bajnokainkat, ami az anyagiak mellett nagyon is fontos szempont. Lakosságszámhoz arányosítva talán magyarok szurkolnak a legtöbben Londonban, de Budapesten is sokkal több a TV a kocsmákban, mint a foci EB idején volt. Ilyen közegben szponzort is könnyebb találni, aki rendszerint sokkal jobban és megbízhatóbban támogat, mint az állam és az egyesület együttvéve.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Peking után majdnem a legtöbbet mi fizettük egy aranyért a sok bennragadt jutalom oktalan elköltése miatt. Egy szó mint száz, London szerintem nem lett volna ekkora siker Magyarországnak, ha a válság nem húzza ilyen szorosra a nadrágszíjakat. Szerintem nem azért vagyunk versenyben a németekkel, az olaszokkal és a franciákkal, mert különleges nép vagyunk a Szíriuszról. Egyszerűen ők kevesebbet nyernek most az arannyal, mint a magyarok. Az ösztönző tehát működik, függetlenül attól, hogy egy jó sportpolitika vagy egy elkúrt gazdaságpolitika eredménye.