Olvassátok el ezt a rövid részletet Móricztól, a Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényből. Szerintem nagyon jól megmagyaráz egy csomó mindent - ami kis változásokkal most is aktuális. Kevesen írták le ilyen tisztán mi a szegénység.
A katonafogásnál az az elv a város vezetőségében, hogy a semmiházi naplopókat, a haszontalan csirkefogókat szedjék össze. Szóval, a szegényeket. Aki szegény, az már minden rossz. A szegény nem szeret dolgozni, mert akár dolgozik, akár nem, egy a kereset. A szegény nem tiszteli a más vagyonát, mert neki akkor sincs semmije, ha tiszteli. A szegény nem tud uralkodni a zabolázatlan érzésein, mert nem látja semmi értelmét, hogy megtagadjon magától akár egy harapás érő vagyont, akár egy asszonycsókot, amihez hozzájuthat. A szegény az elesett, és valamennyit nyugodtan be lehet a fogott katonák közé dugni, soha senki nem reklamálja, még a saját családja sem, mert annak is csak terhére van, kárára és fájdalmára.
A szegénység kitermeli a rosszaságot.
A nyomor.
Mert van tisztes szegénység is, amely sarkall, amely még nem látszik legyőzhetetlennek. Az ilyen szegények iparkodnak, ezek végeznek el minden munkát, ezek hozzák létre a nagy alkotásokat. De a nyomor az már semmit sem csinál, csak árt.
Pusztít, mint a szennyes árvíz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.