A 2012-es londoni paralimpiai játékokat a „Kösz a bemelegítésért!” plakátokkal reklámozták Londonban, mely az első olyan játékok, ahol - elméletileg – telt ház lesz. Magyarországot 33 sportoló képviseli, mindegyikük életét különböző sérülések nehezítik: mozgássérültek, gyengén, vagy egyáltalán nem látnak és hallanak; mentális problémáik mellett komoly betegségeik vannak, melyekkel nem csak a pályán, hanem a való életben is minden nap meg kell küzdeniük. Nem túlzás azt állítani, hogy talán még nagyobb tiszteletet és megbecsülést kellene kapniuk, hiszen a teljesítményük nem hasonlítható össze ép társaik sikereivel (vagy adott esetben kudarcaival). Az életet, a sorsot amit kaptak kijelenthető, hogy legyőzték, és ez példát kellene adjon nekünk is. Erre pedig tökéletes alkalom lenne egy ilyen esemény, ahol megmutatható lenne mindaz a kín, amit kiállnak azért, hogy bebizonyítsák: ők a legjobbak.

De nálunk, ahol a sportcsatornák számának fokozatos növekedésével egyenes arányosságban csökken a színvonalas sportközvetítés; ez nem igazi érték. Hiszen nálunk a Balatoni nyár, a Fókusz és a Barátok közt az, ami megtanít minket az életre, a fontos és komoly dolgokra... Minek ide a paralimpia, ahol sérült, beteg embereket lehet látni, ahogy kínlódnak, vergődnek és csak szánalmat, szomorúságot gerjesztenek a nézőben. Hivatalos álláspont nincs (lásd), valószínűleg megrázó lenne a végtaggal nem rendelkező emberek látványa, ahogyan testrészeiket csupaszon, sport közben túlságosan "naturalisztikusan" mutatnák és nem akarják, hogy emiatt nézőket veszítsenek. No meg elégedjünk meg azzal, hogy a négy évvel ezelőttihez képest most megduplázták (100%-os növekedés!) a paralimpiával foglalkozó műsor idejét: 25 perc helyett idén napi 50 percet kapunk a közszolgálati csatornákon, össze-vissza időpontokban, délelőtt 11, illetve éjjel fél 10-11 óra körüli kezdési időpontokkal.

Miközben minden este gyilkosságokról, „nyugalmat megzavaró” esetekről számolnak be a híradók főműsoridőben, aközben azok a sérült emberek, akik társadalmunk részeként együtt élnek velünk és sokkal nehezebb körülmények között élnek semmi tiszteletet, semmi megbecsülést nem kapnak attól a nemzettől, amelyért küzdenek. Szörnyű ezt kimondani, leírni, átélni… A kérdések adottak: egy sérült ember nem érdemel ugyanannyi figyelmet, mint egészséges társai? Vajon nem nagyobb-e az ő kitartásuk, akaraterejük, elszántságuk, mint ép társaiknak? Vajon szörnyűbb egy paralimpiát megmutatni, mint arról a hírről képeket sugározni, hogy Németországban levágta az anya a gyermeke fejét és utána lefagyasztotta? Több figyelmet érdemel az állatkert újszülött kisfókája, mint egy nehéz sorban élő ember nagyszerű küzdelme? Vajon az ilyetén dolgok elfojtása, azaz nem mutatása erősíti, vagy gyengíti a felnövő társadalmat? Vajon nem lesznek-e ettől még jobban kitaszítva? Vajon Sors Tamás úszását, amivel paralimpiai bajnok lett, hányan látták idehaza az "igazi" olimpiához képest? Vajon tényleg csak ennyit érdemelnek?

Én szurkolok nekik, gyerünk fiúk-lányok, férfiak és nők! Küzdjetek önmagatokért, értünk! Aztán idővel hátha a megbecsülésetek is megnőne irántatok!

Csibu