Be kell valljam, mivel a szomszédomtól átcsorgó internetfalatkák (legyen neve örökre áldott) száma eléggé korlátozott, így csak most vettem észre, hogy a mérce blogon igazi halálbüntetés-dzsembori volt az utóbbi hónapokban. Weiss kollégám kiváló írásai (Aki halálbüntetést akar, nem akar mást, csak a halált, 2012. július 17; Nem fogok veletek ölni!, 2012. november 5.) rendkívül ékesszólóak, informatívak (ezért is ilyen rövid a kommentárom) és elfogulatlanok, nem is tennék hozzájuk sokat. A hozzászólások elolvasására nem is volt lehetőségem, így lehet, meg fogom ismételni mások mondanivalóját, de hát ilyen a szelaví. Amire röviden (csak vicceltem, hosszan) reagálnák, az a kereszténységre illetőleg humanizmusra való hivatkozás. Az a helyzet, Huba, hogy ez túl magas labda.

Szíven ütött hangyafaszányit Huba erkölcsi magaslata egy ennyire vitatott kérdésben, amelyről az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata sem mond semmi konkrétat, bár egzegétái a harmadik cikkelybe szokták belemagyarázni a tilalmat; amelyben még az emberi élet szentségére hiperkényes katolikus egyháznak sincsen álláspontja (illetve az az álláspontja, hogy mindenki maga döntse el) – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy II. János Pál és XVI. Benedek személy szerint egyikük sem helyesli a halálbüntetést. Elnézve az emberiség degradációjának, illetve bocsánat, felszabadulásának (az ember mint magányos ragadozó vadállat emancipációjának az embertől mint erkölcsi és közösségi lénytől) ütemét és hozzákalkulálja az egyház sajátos ritmusát, lehet, hogy 2321-ben a III. Vatikáni Zsinaton a halálbüntetés betiltásának kérdése is előkerül. Addigra a melegek házasodhatnak, a gilisztákat meg lehet keresztelni, az intelligensebb mosóporok egyházi tisztséget tölthetnek be és megáldoztathatják a büdös zoknikat, a hospice-szolgálatokon pedig erre a célra beprogramozott robotok fognak az örök világosságról mesélni a radioaktív sugárzástól és egyéb ipari hulladéktól döglődő humanoidoknak. (Ez egy megkésett Bradbury-eulógia volt.)

Aki találkozott már réges-régen írásaimmal a Kettős mérce blogon és ahol a kurta farkú malac túr, tapasztalhatta, hogy egy oka van annak, ha az ifj. Katánghy Menyhért klaviatúrát ragad: ha úgy érzi, valakit minősíthetetlen módon hülyének néznek, legyenek azok a rendőrállam vagy a melegházasság hívei vagy azok ellenségei, vagy azok ellenségeinek ellenségei vagy akárki más. Hülyének nézés alatt azt értem, hogy koherens, értelmes és védhető állításokat butaságnak, értelmetlennek, képviselőiket hülyének vagy gazembernek beállítani csak azért, mert nem értünk velük egyet. Amikor egy szerző hülyeségnek állít be valamit, ami nem hülyeség, valójában az olvasót nézi hülyének, amit én kifejezetten nem szeretek, főleg ha az olvasó én vagyok. (Egyébként nem zavar.)

A továbbiakban először áttekintem azokat az ellenérveket, amiket általában hallok a halálbünti  ügyében, majd a továbbiakban megpróbálok egy értelmezési keretet felállítani, melyben megkísérelhetjük megérteni, mit jelent a halálbüntetés hívének lenni.

Hadd bocsássam előre, hogy mindig lenyűgözött a szokás, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatos vitairatokhoz olyan képeket mellékelünk, melyek háborús incidenseket vagy diktatórikus rezsimek által elkövetett népirtásokat ábrázolnak. Ilyenkor sajnálhatjuk, hogy nem maradtak fenn fényképek a Szent Inkvizíció korából. Hasonló kategóriába tartoznak a vasúti szerencsétlenségek, tornádók, lezuhant repülőgépek és a turmixgép, ami bekapta Pistike fejét. Mindezekben az a közös, hogy emberek halnak meg és ennek ellenére egyiknek sincs a kurva életben semmi köze a halálbüntetés kérdésköréhez. Szeretnék magam is hű maradni ehhez az értelmetlen hagyományhoz, ha technikailag megoldható. Az első képen természetesen a méltán népszerű Jason Vorhees látható, miért is ne. A másodikon a kiérdemesült sorozatgyilkos, John Wayne Gacy fog kezet a mit sem sejtő First Ladyvel. A harmadik jelenet a kitűnő Born to Kill című filmből (1948), a főszerepben Lawrence Tierney. Az utolsó a halálbüntetés realitásába nyújt kis betekintést, szemben a megszokott auschwitzi és kambodzsai hullahegyekkel: Richard Ramirez sorozatgyilkos-celeb látható, aki miután 14 random választott jóember írmagját irtotta ki, huszon-x éve éli világát a siralomházban. Azóta meg is nősült és ezúton is kívánjunk neki keresztényi és humanista sok sikert a további életében, és hogy önéletrajzának megfilmesítési jogait illetően jó üzletet csináljon. Én személy szerint nem húznám meg a ravaszt. De mondjuk szívesen agyoncsapnám egy ásóval.

A halálbüntetés eltörlését illetően a következőek a statisztikailag legvalószínűbben előkerülő érvek:

• Az nem bír visszatartó erővel, illetve ez nem mindig, amióta erősen vitatott.
• Az nem visszacsinálható. Természetesen, de ez minden büntetésről elmondható, pontosan ugyanennyire.
• A tévedés (vagy rosszhiszeműség) fatális. Sokan, alighanem a legtöbben ellenzik a halálbüntetést azon egyszerű megfontolásból, hogy azt régen nyakló nélkül alkalmazták mindenre, mint Drakón vagy Hammurapi, illetve bizonyos esetekben rengeteg visszaélésre adhat okot (pl. faji előítéletek masszív mértékben befolyásolhatják a döntéseket, stb.) Ebből a jogos fenntartásból azt az illogikus következtetést vonják le, hogy akkor ne is létezzen az intézmény egyáltalán. Ezt nevezhetjük Maimonidész-sejtésnek, fenntartva, hogy Maimonidész érve a tévedés-logika csúszós mivoltáról fordítva is igaz, figyelembe véve, hogy Maimonidész érvének kontextusa a zsidó hagyomány, mely nem bír azzal a definitív európai dimenzióval, mely a világi és egyházi hatalom, a politikai és vallási közösség közti különbségtételben ragadható meg (nem lehet egyikkel szemben a másikra apellálni és fordítva), ezért részben irreleváns. Maimonidész elvben nem vitatja a halálbüntetés létjogosultságát, csupán alkalmazhatóságát, nem lévén a bűnösség megállapításának abszolút biztos módja. Életünk során rengetegszer fordul elő, hogy döntenünk kell, és a tévedés lehetősége nem ment fel ez alól a kényszer alól. Ennek az érvnek a hangoztatói úgy tesznek, mintha rossz döntés és a semmi között lehetne választani. Valójában azonban, ha elismerjük, hogy vannak emberek, akik megszolgálták a halálbüntetést, világos: nem halálra ítélni azokat, akik megérdemlik, éppen olyan jóvátehetetlen bűn, mint halálra ítélni azokat, akik nem érdemlik meg, feltéve, hogy mindenkit csak egyszer lehet perbe fogni ugyanazért, ami evidens alapköve egy értelmes jogrendszernek. Nem lehet nem dönteni, a semlegesség pedig maga is állásfoglalás. Hogy vállalnám-e a felelősséget a tévesen halálra ítéltek haláláért? Természetesen nem, bármilyen furcsán hangzik is, én úgy vagyok vele, hogy egy tévedésért vállalja a felelősséget az, aki elkövette. (Arról direkt ne is beszéljünk, hogy a halálos ítéleteket ma már nagyon ritkán hajtják végre, sokszor soha, vagy évtizedeket várnak vele, minden új bizonyítéknak és megfontolásnak időt adva a felbukkanásra.)

Ezek az érvek jellemzően haszonelvűek, mondhatni benthamiánusok. Híveiknek szolgáljon megnyugvásul, hogy Bentham álma a Panopticonról, az omnipotens szuperbörtönről, amelynek rabjai tulajdonképpen nem is tudják, hogy börtönben vannak, ha a maga korában nem is valósult meg, eljött végül az ideje: mindannyian benne élünk. Közös vonása ezeknek az érveknek továbbá, hogy nem halálbüntetés elleni érvek, hanem általános büntetés elleni érvek derivátumai. Kedvencem ebből a körből az a buddhista ízű felfogás, miszerint a halálbüntetés azért nem helyes, mert az elítéltnek nem jó. Hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe, megkérdezni az elítéltet, ő mit szeretne. Pénz, pia, nők, fegyver? Az utilitarista érvek másik közös vonása, hogy nem vonják kétségbe a halálbüntetés létjogosultságát, optikájuk miatt ezt nem is tudnák, csupán hasznosságát illetve alkalmazásának érdemes mivoltát. Hogy ebből hogy következne a betiltása, azt már három és fél hónapos koromban sem értettem. A focinak sincs semmi értelme, mégsem tilos, pedig nem is veszélytelen. Ha a halálbüntetés sok fatális tévedésre ad lehetőséget, abból nem betiltása, hanem az alkalmazásában mutatkozó nagyobb óvatosság kell, hogy logikusan következzen. Különben nem léteznének atomerőművek.

Ha ezek lefutottak, nem marad más, mint a nyers érzelmi zsarolás. Ezt csak kuriózum gyanánt mondom, természetesen Huba kollégától mi sem idegenebb, mint hogy ilyen nemtelen eszközökhöz nyúljon. A nyálgépek üresen kattognak, jöhetnek a valóban filozófiai érvek. Ezek között akad puritán, valamiféle sajátos keleti misztika érintését viselő, vagy manifeszten nihilista (pl. az erkölcsi felelősség elvi lehetőségét is tagadó). Szégyellem magam, hogy ilyen közhelyet kell mondanom, de a halálbüntetés létjogosultságát vitató filozófiai érvek következetesen és döntő mértékben nem (zsidó és) keresztényi vagy humanista jellegűek.

Gyakori érv az Amerikai Egyesült Államok közismert barbárságára hivatkozni a kérdés kapcsán. Ennek tényét elismerve kicsit finomítanék az optikán. Aki ismeri a történelmet, tudja, hogy az észak-amerikai kontinens északi része kultúrtörténetileg mindig is erősebben volt puritán hatás alatt, mint a többi, ezeknek az izéknek a polgárháború során morális dogmatizmusukat sikerült rákényszeríteniük a déli államokra, a két világháborús győzelem folyományaként pedig lassan az egész világra. Az Egyesült Államok alapításától kezdve tradicionálisan halálbüntetéssel sújtotta a jogrendszer a gyilkosságok elkövetőit (valamint a kémeket és hazaárulókat, de utóbbiak esetében a Legfelsőbb Bíróság talán megváltoztatná e szokást, ha lenne a döntést kikényszerítő eset, de nincs évtizedek óta); számoljunk azonban azzal is, hogy az Egyesült Államok alapítása előtt a puritán északon szinte mindent halálbüntetéssel sújtottak, többek közt a házasságtörést, az istenkáromlást és természetesen a salemi boszorkánykodást. Meggyőződésem, hogy a halálbüntetés eltörlése éppen olyan tipikus amerikai jelenség, mint a Miki egér, a melegmozgalom, a kreacionizmus, a repülő spagettiszörny egyháza vagy az az abortusz melletti érv, miszerint a magzatok nem emberek, hanem mondjuk nyuszikák, kaktuszok vagy ebihalak. Történetileg a halálbüntetés eltörlésének igénye legalábbis sajátos amerikai keresztény szekták találmánya: abból a meggyőződésből fakad, hogy minden ember eredendően „jó”, bűnt tehát senki sem követhet el saját akaratából, csak valami rossz szellem hatása alatt; meg kell adni tehát minden elbitangolt báránynak az első, második, harmadik, ezredik esélyt, hogy visszataláljon a nyájhoz. Az ebben a nézetben benne lévő mérhetetlen intoleranciára talán nem kell külön felhívnom a figyelmet: eleve kizárja, hogy a jóról és rosszról többféle felfogás legyen lehetséges vagy netalántán nem csak egyféle ember létezik a világon; aki más, mint ők, azt eleve morálisan inkompetensnek tekintik. Legidevalóbb jellemzője azonban ennek a kereszténységgel csak felületes hasonlóságot mutató gondolatkörnek az, hogy teljes mértékben szemben áll a hagyományos zsidó és keresztény felfogással, miszerint az ember eredendően bűnös, és csak a törvények betartása illetve a megfelelő hitélet által részesülhet az isteni kegyelemben. Akik tehát nem presbiteriánusok, anabaptisták, mennoniták, unitáriusok, univerzalisták, metodisták, mormonok vagy kvékerek, esetleg tolsztojánusok, vagy legalábbis nem tudnak róla, nyugodtan olvassák tovább ezt a posztot, a többieknek nem tudom garantálni, hogy nem fognak pont emiatt a pokolra kerülni.

Mivel ritkán írok ide, hadd tegyek egy irreleváns kitérőt: hasonló az Egyesült Államokkal kapcsolatos babona a rabszolgaság és a kapitalizmus közti analógia húzása, kapitalizmusról a 42. számú italboltban gyakorolt marxizmus értelmében beszélve. Természetesen a kapitalizmus kizárja a rabszolgaság intézményét, hiszen lényege éppen az, hogy a piaci szereplők úgymond szabadon vesznek részt a tranzakciókban, ezáltal a piac logikája maximalizálni tudja a munkaerő kihasználhatóságát. A rabszolgákat szállásolni, etetni, ruházni, drillezni, gyógyítani vagy temetni (egyszóval megtisztelni) kell, ennél sokkal költséghatékonyabb egy embernek csak a munkaerejét megvenni, a többiről meg majd ő gondoskodik. Nyugodtan mondhatjuk, az amerikai rabszolgákat a kapitalizmus (által mozgásba hozott gazdasági kényszer) szabadította fel: a kapitalista gazdálkodás igényeinek nem bírt megfelelni a rabszolgatartó gazdálkodás teljesítőképessége. Bocs, annyiszor hallottam már ezt a baromságot, hogy ezt el kellett mondanom. Kitérő vége.

Vegyük át röviden, miről szól a halálbüntetés. Először is tisztázzuk: a halálbüntetés olyan, mint az abortusz. Nincsenek „hívei”. Olyanok vannak, akik be akarják tiltani illetve egyetértenek a tilalmával, és olyanok, akik nem. Az már a sors iróniája, hogy akik szerint magzat korában kinyírni valakit tök oké, azok hajlamosak ellenezni, hogy kivégezzünk olyasvalakit, aki erre bőségesen rászolgált. Akik nem akarják betiltani a halálbüntetést, a következőt mondják.

A büntetés fogalmilag abból indul ki, hogy az emberek felelősek a tetteikért (kivéve bizonyos a beszámíthatatlanság jogi kategóriája alá tartozó eseteket), tehát ha tetteik elkövetése pillanatában tisztában voltak azok lehetséges következményeivel és jelentőségével, úgy mindazt, amit e tettükkel a saját fejükre idéztek, azt maguk akarták, maguk választották, ha nem is a legrosszabb következményét, de annak kockázatát vállalták. A halálbüntetés ellenzői hajlamosak úgy beállítani a kérdést, mint aminek két szereplője van: az állam és az elítélt, leánykori nevén vádlott. Az állam természetesen gonosz elnyomó hatalom, mely privilegizált csoportok érdekét kényszeríti rá a szegény naiv és szerepébe teljesen véletlenül került vádlottra, aki persze áldozat, ott van megbilincselve, férfiasságától megfosztottan, arra várva, hogy ezek a szadista (bizonyára szexuálisan kielégületlen és mindenki képzelje ide kedvenc vulgármarxista ideológiakritikai agyrémeit) vadállatok a maguk önkényének megfelelően lesújtsanak rá. Ez nem csak fasizmus, ez még ráadásul feudalizmus is! A valóságban van egy harmadik elég fontos szereplője a drámának, tudniillik a sértett maga, aki meglepő módon nem a vádlott. A vádlott azért került oda, ahová, mert valakinek kárt okozott, megsértette jogait valamihez. A büntetés célja nem más, mint a sértett fél kárpótlása, abból a célból, hogy a sértett úgy érezze, a közösség megbecsült tagja, akin esett sérelmet az állam (ti. a közösség akaratának végrehajtó szerve) kompenzálja. A sértetten kívül hagyományosan az igazságszolgáltatásnak nem is kell másra tekintettel lennie, a vádlott felelősségének tényének és mértékének megállapítását kivéve persze, legfeljebb a józan észre, vagyis arra, hogy a kompenzáció arányos legyen (akár a sértett fél irreális igényeivel szemben is.) Az arányosság megállapítása lényegében gazdaságfilozófiai, leánykori nevén teodíceai probléma. A sértetten, az elkövetőn és az igazságszolgáltatáson kívül az ítélethez senkinek semmi köze, mindenki más érintett nem lévén legfeljebb közönség lehet.

Ha tehát valaki ellop egy kiló krumplit, az egy kiló krumpli ára tartozást csinált magának.

Aki jogtalanul elveszi egy ember életét, az egy ember élete tartozást csinált magának.

Az ember élete szent, nem megvásárolható, következésképpen egy ember élete tartozást csak egy emberélettel lehet törleszteni, vagyis (első fokú) gyilkosságra csak halálbüntetés lehet arányos büntetés. (Nem, csak a saját életünkkel fizethetünk, egyik tartozást másikkal kiegyensúlyozni nem lehet, kis furfangos keynesiánusok!)

A halálbüntetés ellenzői hajlamosak úgy láttatni az erőviszonyokat, mintha az ítélet forrása az állam lenne, mely megerőszakolja az emberek ártatlan, természetesen szolipszista amoralitását. Azonban látnunk kell, hogy a büntetés fogalmából következően annak forrása nem az igazságszolgáltatás, hanem maga az elkövető, aki maga döntései következményeként jutott obligát helyzetébe. Az állam csupán megállapítja a tartozás tényét és gondoskodik annak érvényesítéséről, felülbírálni nincsen joga, hiszen az a sértett jogainak semmibevételét jelentené.

Mindennek a felfogásnak a szisztematikus kerete természetesen a kereszténység, és itt kereszténységről nem a liberális demokrácia Bertrand Russell-i „vallásszabadság”-felfogásának értelmében beszélek, tudniillik egy „vallásról”, vagyis emberek szubjektív hóbortjáról, amit zárt falak között szabadon gyakorolhatnak, amíg mások tébolyának hullámait nem zavarják. A kereszténység itt nem más, mint a „nyugati civilizáció” kontextusa, mely nélkül az egész azzá az összefüggéstelen zagyvalékká válik, amit a „posztmodern” vagy a „new age” eufemizmusokkal szoktunk illetni. Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem olvasóim tájékozottságát: bizonyára sokan hallottak már róla, hogy a kereszténység hivatkozási alapja nem a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair című rockoperák, hanem egy bizonyos (sajnos elég hosszú) könyv, illetve annak a két évezred alatt felgyülemlett sokféle értelmezése. A teljesség kedvéért hadd idézzem a Biblia halálbüntetéssel összhangba hozható sorait:

Teremtés 9:6

 „Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert.” (Ezt az isten mondja Noénak, lefektetve az özönvíz utáni new dealt.)

 Számok 35:31

 „A gyilkos életéért, aki méltó a halálra, nem szabad váltságdíjat elfogadnotok, halállal kell büntetni.”

Máté 26:52

 „Aki kardot ragad, az kard által vész el.”

Aki a halálbüntetés elleni érveket keres a Bibliában, alighanem rossz helyen keresi. Egy helyet tudok a figyelmükbe ajánlani:

Második Törvénykönyv 32:35-36

 „Enyém a bosszúállás és a jutalmazás, Arra az időre, mikor meginog lábuk. Mert közel van pusztulásuk napja, Sorsuk hamarosan utoléri őket. (Mert az Úr igazságot szolgáltat népének, Megkönyörül szolgáin.) Látja, hogy minden erejük elhagyta őket, Nincs többé sem szolga, sem szabad.”

Gyengíti az idézet argumentatív erejét, hogy az isten e helyütt kifejezetten a tőle elfordulókról beszél: „Mert az ő sziklájuk nem olyan, mint a mi sziklánk, Nem ellenségeink dolga, hogy közbenjárjanak értünk.” (32:31) Azok, akik nem fordulnak el az egy istentől, maradnak az első három idézetnél. Sokan hivatkozhatnak arra a megszokott blőd panelre, miszerint Jézus nem beszél halálbüntetésről, ahogy buziságról, és sok más egyébről sem, de azt viszont kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem eltörölni jött a már megkötött szövetséget az isten és választott népe között, hanem beteljesíteni és tanúságot tenni annak örök érvényességéről.

Második kitérő: általában én is csak úgy mondom, hogy „Isten”, de e helyütt a pontosság kedvéért az istenről beszélek, lévén az isten köznév és nem tulajdonnév, még akkor is, ha úgy tudjuk, hogy egy van belőle. Ha valaki azt mondja, feljött a nap, mindannyian tudjuk, melyikről van szó, de ettől még a nap is köznév, mivel több is van vagy elképzelhető. Mindezt kiválóan levezeti Aquinói Szent Tamás a Summa theologicában. Második kitérő vége.

A kereszténység néhány elfajzott formájától eltekintve tehát általában nem elvi ellensége a halálbüntetésnek, ahogy nem ellensége az iszlám vagy a judaizmus sem (sőt, az intézmény Izraelben is létezik, bár nem teológiai alapon és csak Eichmannon alkalmazták, javítsatok ki, ha tévedek.) A halálbüntetés elvi ellenségeit inkább érdemes olyan kifejezetten társadalomellenes vallási tradíciók körében keresni, mint a hinduizmus vagy a buddhizmus, főleg azok vulgáris nyugati szubkulturális változataiban. Más kérdés, hogy a legtöbb buddhizmus által sújtott országban jelenleg is gyakorolják a halálbüntetést, de ennek az oka éppen az lehet, hogy a jogrend nem a buddhizmuson, hanem mondjuk konfucionizmuson, sintoizmuson, stb. alapul – tekintve, hogy a buddhizmus azon aszketikus tanításaira, melyek minden társadalmi létet illuzórikusnak tartanak elég nehéz értelmes jogrendet alapozni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy természetesen a buddhizmusnak vagy a hinduizmusnak is rengeteg a halálbüntetéssel kapcsolatban affirmatív értelmezése létezik, sőt, ezek vannak többségben, de a távol-keleti lovagi romantikába már végképp nem akarok belemenni. (Ugyebár a szimpatikus japán tradíció, mikor is egy úriember elegánsan kibelezi magát, elvben szintén a halálbüntetés egy formája, melyet az öntudatos jogalany maga hajt végre magán.) Persze semmi baj, a legtájékozottabb blogger is eshet néha apró tárgyi tévedésekbe (biztos én is).

Az a naiv tévképzet, miszerint a kereszténység ellensége a halálbüntetésnek bizonyos az ítéletet enyhítő mellékkörülményekből fakad, például abból, hogy a keresztény teológusok hajlamosak voltak a halálbüntetés ellenségei lenni azokban az időkben, mikor is keresztény teológusnak lenni halálbüntetéssel sújtandó bűncselekmény volt, lásd még keresztrefeszítés, oroszlánok. De szedjük már össze magunkat, a korai keresztények olyan kontextusban voltak halálbüntetés-ellenesek, mikor is az intézmény egyáltalán nem rabbinikus teológiai vagy keresztény tanítások alapján működött, egészen kis vétkekre is kiosztották, intézményes keresztény teológia pedig nem is létezett. Ha ma a halálbüntetés létjogosultságáról beszélünk, nyilván nem arra gondolunk, jogos-e halálra ítélni a szemetelőket, vagy azokat, akik szandált hordanak zoknival (őket nyilván). A két legnagyobb gondolkodó, akiket a keresztény civilizáció adott a világnak, Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás egyaránt úgy gondolják, a halálbüntetés némiképp idegen a keresztény áttitűdtől, ízléstől, mindazonáltal egy normálisan működő világi igazságszolgáltatásnak elengedhetetlen részei. A legtöbbet idézett hollywoodi jézusizmus természetesen az, hogy szeressük felebarátainkat és rosszra jóval válaszoljunk, helye Máté 5:38-48 illetve Lukács 6:27. Itt a halálbüntetésről nincs szó egyáltalán, amiről szó van, az az erőszakos magatartás illetve az azzal szembeni megfelelő viselkedés általában. Bocsássunk meg azoknak, akik megütnek. Bocsássunk meg azoknak, akik meglopnak. Nem is kerülnek bíróság elé a testi sértéssel vagy lopással kapcsolatos esetek, ha a sértett nem tart igényt kompenzációra. De arról nem beszél Jézus, mit csináljunk azokkal, akik pofán lőnek egy lefűrészelt csövű vadászpuskával.

Ha túl vagyunk az általános büntetés-elleni haszonelvű és amorális érveken, elismerjük a büntetés (károkozásra egyenlő mértékű kompenzáció a közösség erkölcsi rendjének megőrzése érdekében) létjogosultságát a világban; elismerjük továbbá, hogy vannak emberek, akik felelősek és számonkérhetőek a tetteikért (ha nem is sokan); továbbá keresztények és humanisták vagyunk, hogy adjunk magunknak egy nehezítést; a halálbüntetés kérdése a következő kérdésként fogalmazható újra: kinek van joga megbocsátania egy gyilkosnak?

Három lehetséges megoldást rajzolok fel.

(1)    Halálbüntetés

Mivel a gyilkosság áldozata már nem él, nem áll módjában megbocsátania az elkövetőnek. Micsoda fatális pech, már gyilkolni sem lehet kockázatmentesen. Ilyenkor mi van?

A halálbüntetés a definitív liberális megoldás. A halálbüntetés három legnagyobb híve történetileg három közismerten analfabéta szadista vadparaszt: John Locke, Immanuel Kant és John Stuart Mill. Locke szerint a gyilkos kiiratkozott a társadalmi (értsd: polgári) szerződésből azzal, hogy áldozatát szerződőképtelenné tette. Mivel az állam minden legitim hatalma a polgári szerződésből származik, ebben az esetben csak az áldozat érdekét tarthatja szem előtt, feladata tehát az, hogy helyreállítsa a két fél (a gyilkos és áldozata) szerződőképességének tekintetében lévő egyenlőséget. Ha az állam életben hagyja a gyilkost, elemi jogaiban sérti meg az áldozatot: nem csak életét veszítené el, hanem polgári mivoltát is. Kant szerint minden igazságos ítélkezés alapja az, hogy mindenkit a saját mércéjével bírálunk, vagyis azzal a mércével, melyet cselekedeteiből általánosítunk. Egy gyilkos élethez való jogát csak annyiban vehetjük tekintetbe, amennyiben ő tekintetbe vette áldozatáét; ha nem így járunk el, más mércét alkalmazunk rá, mint ami az övé, vagyis paternalizáljuk, megsértjük emberi méltóságában. A legsúlyosabb gyilkos is megérdemli, hogy megöljék, ezt az elemi jogot senki nem veheti el tőle, hiszen ez teszi emberré. Ebből nem következik a halálbüntetés feltétlen szükségessége, az csupán a leghumánusabb megoldás, ami e rendszerből kihozható. Ezért is támogatja a halálbüntetés intézményét John Stuart Mill: merőben haszonelvű filantróp megfontolásból kívánatos a halált megszolgáló emberek kegyelettel teljes kivégzése. Minek is a veszett kutyát ketreccel, lánccal kínozni? Meghúzni a ravaszt, lehetőleg az öreglyukra célozva, a gerinc vonalához képest enyhén rézsút felfelé, a gerincoszlop vége és az orrnyereg közti egyenessel összhangban: ez a legkevesebb, amit egy jóakaratú ember megtehet felebarátjáért. Félreértés ne essék, az állam jobb kell, hogy legyen, mint elvetemült gyilkosok: evidensen illeti meg a halálraítélteket a bűnbocsánat, a gyónás, áldozás joga, illetve hogy hitüknek megfelelően készüljenek fel a halálra. A közösségnek csak az életükkel tartoznak, nem halhatatlan lelkükkel.

Láthatjuk, hogy a halálbüntetés nem áll ellentmondásban keresztény és/vagy humanista örökségünkkel, sőt, inkább annak eltörlése áll ellentmondásban vele. Ha tisztán a keresztény és humanista tradíciók között maradunk, be fogjuk látni: nem az az állam „játszik istent”, amelyik kivégzi a gyilkosokat, hanem az, amelyik felhatalmazva érzi magát a feloldozásukra. Nem azzal fosztjuk meg a gyilkosokat az életük feletti rendelkezéstől, ha halálra ítéljük őket, hanem azzal, ha nem. Ők már rendelkeztek az életük felett azzal, hogy cselekedeteik következményeit ismerve olyan döntéseket hoztak, melyek a halálos bűncselekmény(ek) végrehajtásához vezettek. Ha nem hajtjuk be rajtuk a tartozásukat, attól fosztjuk meg őket, hogy cselekedeteiknek arányos következményeik, vagyis életüknek értelme, jelentése, súlya legyen, hogy döntéseik és azok következményei között logikus koherencia legyen. Vagyis nem mástól, mint emberi integritásuk biztosítékától: életük erkölcsi egységétől. Becsületes gyilkosból okleveles gazembert vagy vadállatot csinálunk. Hogy ebben mi a humánus, erre a megfejtéseket várjuk a szerkesztőségbe.

(2)    Megbocsátás

Tegyük fel, valakinek joga van megbocsátania. Még az a jogilag legegyszerűbb megoldás, ha az az áldozat közvetlen hozzátartozóiból álló tanács. Bármilyen rokonszenvesen hangzik is elsőre belvárosi bölcsészfüllel, nem nehéz belátni, milyen abszurd és erkölcstelen gyakorlathoz vezetne. Mi van, ha a gyilkos maga is az áldozat hozzátartozója, vagy azokkal egyetértésben hajtotta végre tettét. Persze, hogy megbocsátanak, várják haza este egy kis pezsgőzésre. Ebben a megoldásban a legijesztőbb az, hogy az emberi élet értéke teljesen szubjektívvá és relatívvá válik: mindenkié annyit ér, amennyire a környezetében élők taksálják. Pedig ez még csak a jogilag legegyszerűbb megoldás. Történeti előképe a vérbosszú intézménye, ahol az áldozat egy kijelölt családtagja kellett, hogy végrehajtsa a redisztribúciót becsülete terhére, a gyilkos nem vagy nem szükségszerűen kapott előzetes értesítést és lehetősége volt a védekezésre, ha volt. Bármennyire is szimpatikus ez a szokás, modern korunkba való átemelhetőségét illetően erősek a kétségeim. A témáról láss egy méltatlanul elfeledett Buñuel-filmet, melynek címe A folyó és a halál (1955).

(3)    A halálbüntetés eltörlése

Ha valaki valaminő félrebaszott filantróp megfontolásból ellenzi a halálos ítéletet, végeredményben az etatista kártyához kell nyúljon. Ha az áldozat nem engedheti el a gyilkos tartozását, természetes rokonságának bevonása csak nehezítené a kérdést, akkor végül ki oldozhatja fel a bűnöst? Természetesen az állam, vagyis a politikai közösség maga. Ennek naiv web 2-es kiadása az, ha Gézuka és a Sík utcai Kopasz Mici néni egyaránt be-beordibálnak a tárgyalásra, egyikük a vádlott felnégyelését, másik a felmentését követelve. Egyikük sem ismeri sem a vádlottat, sem a néhai sértettet, nem is igazán tudják, miről van szó, de hát szeretnek drukkolni, egyszer élünk. A halálbüntetés eltörlése népítélettel logikailag ekvivalens azzal, ha egy gyengébb szombat este két pezsgő recskaparti között valaki halálát kívánjuk a facebookon, miután megdicsértük a frizuráját Julcsinak a bérelszámolóból. Senki nem ítélhet halálra senkit és most már az állam sem, a halálos bűnök elkövetői limbóban maradtak két világ között, mint a japán horrorfilmek groteszk kísértetei vagy az élőhalottak a hipermarketben. Nem nehéz ebben egy olyan teológiai kultúra nyomait felfedezni, mely azt állítja, a bűnökért való vezeklés nem a bűnös és a világi illetve egyházi autoritás között, hanem a bűnösben magában történik, ergo voltaképpen bárki feloldozhat bárkit, akár saját maga őfenségét is az ember, ha éppen más nem ér rá. Ha ez így van, miért ne ruházzuk fel az államot ezzel az isteni attribútummal, hiszen ezzel voltaképpen saját magunkat dicsérjük. Megvalósul tehát Rousseau explicit kívánsága és a politikai és vallási közösség egyesül, a dobás visszaléptet Maimonidész mezőjére. Mindenki felelős mindenkiért, akivel balszerencséjére egy országba született, és mivel a polgárok élete az állam tulajdona, bárki öl is meg bárkit, az állam sértettként léphet fel vele szemben, és ebbeli minőségben elengedheti vagy fazonírozhatja a büntijét. Ha életünk az állam (vagyis a politikai-vallási közösség) tulajdona, minket többé nem szerződéses viszony köt össze, hanem kvázi-biológiai, így a büntetés mértéke többé nem az egyenlő polgárok közötti objektív reciprocitás, hanem a kollektív érdek. A falanszter-menedzsment perspektívájából csak haszonelvű megfontolásoknak van helye, illetve ezek lila moralizáló fingba való csomagolásának. Természetesen az állam elveheti az életünket, feltéve, hogy lassan és részletekben teszi, például azzal, hogy fiktív számlákat küldöz ki nekünk olyan szolgáltatásokról, amiket nem mi, hanem más tiszteletreméltó polgártársaink vettek igénybe, ezzel minket arra kényszerítve, hogy kétszer annyit dolgozzunk, mint amennyit muszáj lenne. Néha persze hullania kell a fejeknek is, de szigorúan nem azért, mert elkövettünk valami bűncselekményt (az nem lenne komoly baj), hanem mert túl gazdagok vagyunk vagy túl szegények, nem megfelelő a bőrszínünk, vallási pedigrénk, produktivitásunk, arcszínünk nem passzol az új nemzeti dizájnhoz. Nem személyes ügy ez, no para, csak az emberanyag formálása bölcs kezek által. Gondoljunk arra, hogy ha kivégzésünk jól sikerül, talán szerepelni fogunk egy blogban, ahol éppen a halálbüntetés ellen ír egy éles elméjű szerző.