Az LMP neve ígéret: nem elsősorban azt mondja, hogy nem szükségszerűen tartozik hozzá az intézményes tolvajlás a pártszerkezet működtetéséhez, hogy az állami erőszakot és jogtiprást akkor sem kell szeretnünk, ha az „ellenoldalt” sújtja, hogy le kell zárni a szellemi polgárháborút. Ennél is sokkal többről van szó: a társadalmi képzelet beindításáról.

Magyarország politikáról alkotott képzeteit a rendszerváltás teremtette meg és annak vezető eszméje, a liberalizmus. A magyar liberalizmus pedig jórészt olyan kiábrándult okos emberek találmánya volt, akik egyszer már, úgymond, megégették magukat egy „eszmével”. Az „eszmék” attól eszmék, hogy túlszaladnak a valóságon, irányt szabnak neki, nem abból indulnak ki, ami tényleg van, hanem aminek – valakik szerint – lennie kéne. Márpedig ki mondja meg, hogy ki a megfelelő valaki, aki megmondhatja, merre menjünk. Még csak az kéne, hogy ilyen akadjon. Mindez, persze, nem zárta ki, hogy ők azért többnyire tudják, merre hány óra, alkat és meggyőződés sokuk esetében nem fedte egymást. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a politika a rendszerváltó liberalizmus szerint nem az eszmék birodalma. A korszak legnagyobb politikai költője, Petri György a rendszerváltás után pár évvel azt nyilatkozta, hogy már nem köti le a politika őt se. Ha Horn Gyula mond a Parlamentben valami hülyeséget, akkor valaki, aki ért a témához, majd jól helyrerakja. Ha nem kell küzdeni a szabadságért, a politika nem költői ügy többé, hanem szakmai. Az amatőrök kora lejárt, a profiké a terep. A szabad nép, a dilettánsok gyülekezete, a lángoszlopként utat mutató költő nyomában nyugodtan kivonulhat saját ügyei intézéséből, rábízta azokat a valóban illetékesekre. Ez a képviseleti demokrácia, ugyebár.

Ahogy TGM, a mai intellektuális baloldal nagy öregje mondotta akkoriban, elég négyévenként politikai izgalomba jönni. Így fogant meg a liberalizmus méhében a szakértelem mítosza, hogy a létező magyar baloldal nagy történetévé váljon. Horn szakértő kormányt ígért, Medgyessy meg maga volt a szakértelem, aki kívülről érkezett a veszekedős pártpolitika világába. A veszekedés, a politikai értékrendek vitája ugyanis nagyon rossz dolog, szinte már „eszméket” feltételez. Pedig nincs baloldali meg jobboldali kátyú, baloldali meg jobboldali óvodaépítés. Legfőképpen pedig nincsen baloldali meg jobboldali gazdaságpolitika, csak racionális meg képtelen, felelőtlen gazdaságpolitika van. A szakértelem a realitások, a gazdaságpolitikai kényszerek tudomásulvétele minden harmadikutas ábrándozással szemben. A szakértelem a politikai fantázia felszámolása. Ha jól átszervezzük majd az országot, ha sínre tesszük, majd jól eldöcög rajta. Ha lejár, felhúzzuk, közben nem babráljuk. A végül aztán soha vagy soha eléggé be nem következő „reformok” hozták létre a politikai képzelethiány utópiáját, amelyben immár hinni is lehetett. Ezért lehetett a modernizátor régi szerepének új alakítója Gyurcsány Ferenc, aki azzal izgatta fel a kedélyeket, hogy a szakértelmet kalandként adta el, ez volt és semmi egyéb sajátos és kétségbevonhatatlan politikai tehetsége. Merjünk baloldaliak lenni, szólt a váratlanul hetyke jelszó. Annak ellenére is „merünk” reformálni, hogy a politikai amatőrök, akik nem érik fel ésszel, mitől nélkülözhetetlenek a reformok, esetleg tüntetnek. Majd megunják és hazamennek-szólt a baloldali kormányzás merészen szakértői krédója.

Ezzel állt szemben a másik mese, Magyarország letagadása, a frusztráció megdicsőülése. A „merjünk nagyok lenni” története, amely valójában épp arról szólt, hogy nem merünk azok lenni, akik vagyunk. Ha valami baj van, a külvilág tehet róla. Török, tatár, Moszkva, Brüsszel, Washington, New York, Tel-Aviv. A tótok, a rácok, az oláhok. A franciák. Továbbá a belső ellenség, mert a haza nem lehet ellenzékben. A „merjünk nagyok lenni” azt jelenti, nem ér a nevünk. Ezt, mert méltóságteljes és azt imádjuk, törvénybe is foglaljuk. Ezért van lélektani igényük a visszamenőleges hatályú jogalkotásra – így olyan, mintha a múlton is tudnánk uralkodni. Igenis tudunk, csak akarni kell. Ez a mítosz képtelen bármit is elviselni, ami valóban magyar. Lényege a frusztrált tagadás és a felejtés, funkciója pusztán a vigasztalás. Kisnemzeti önbecsapási tradícióink legrosszabb formája. Nem jó semmire, nem mutat meg semmit, de mindent eleve igazol. És ha vannak, akkor, lám, elszabadul a téboly és ki ne vágyna ilyenkor egy józan hangra? Egyre türelmetlenebb igény támad legott a szakértő iránt, aki mindig fel is lép: ezúttal Bajnai Gordon az, a válságkezelő, aki már bizonyította, hogy ért hozzá. Aki nem olyan hebrencs, mint a Gyurcsány volt, mert az igazi profi mégiscsak higgadt. Jön majd és „rendbehozza” a magyar gazdaságot, mint a szerelő az elromlott mosógépet. Bajnai puszta feltűnése súlyosan megingatta az MSZP szavazótáborát, 41%-uk már a látványtól is meg lett győzve. Mesterházy ügyesen beletanult a szocpárton belüli kavarás kényes művészetébe, de épp ezért csak pártpolitikusnak látszott, nem szakértőnek. Működésbe lépett a politikai képzelet első számú szabálya. Semmi sem változott.

Az LMP, a politológus bullshitterminológia szavajárásával szólva, nem tudta elhitetni magáról a kormányzóképességet. A Szakértőhöz képest „komolytalannak” bizonyultak és nem azért, mert nincs programjuk. Van, sokkal inkább, mint a legtöbb politikai riválisuknak, a legkomolyabb szakpolitikai munkát végzik a Parlamentben. Teljesen hiába, mivel a kormányzóképességet pillanatnyilag csak a Szakértés tudja magáról elhitetni és baloldali gazdaságpolitika például eleve, már fogalmilag sem lehet „szakértő”. Aki túl akar lépni a kölcsönös és tartalmatlan politikai gyűlöleteken, az szintúgy nem számol a „realitásokkal”, azzal, hogy most az első számú prioritás Orbán elzavarása, amelyet objektíve mindenki csak gátol, akinek bármiben különvéleménye van. Az LMP mostanáig nem tudta teljesíteni legfőbb ígéretét, a politikai fantázia felszabadítását. Nem tudta meghódítani a reményt, amely fáradtan bár, de makacsul ingázik a két elnyűhetetlen mesefigura, a Szakértő utópiája és a Frusztrált Látnok lidércálmai között. Maradtak a porondon a túlfeszített rémlátók és a hamis realisták.

Nehéz feladat volt, szinte megoldhatatlan, a körülmények is rosszak voltak, de akárhogy is: nem ment. Ezt mutatja meg Bajnai fellépésének sikere. A szakértelem lesz az egyik oldalon újfent, a dacos valóságtagadás a másikon, az LMP pedig a senkiföldjén, komoly veszélyben. Ha úgy alakulna, hogy eltűnne a sokadik „végső összecsapásban”, egy egész nemzedék esélye veszne el arra, hogy élhető helyen élheti le az életét, nevelheti fel a gyerekeit. Az LMP remény, amely nem gyökerezett meg, amelyet elfújhat az újból feltámadó orkán. Meg kell menteni, szélárnyékba vinni és erre sajnos az a legbiztosabb mód, ha tárgyalásba kezd az Együtt 2014-gyel. Nem azért, mert a Szakértő országában még mindig jobb élni, mint a Látnokéban. Ez sokak életére igaz, de Dél-Baranya jó részén például alapesetben egészen mindegy. Az LMP-nek nem utolsósorban épp azért kell mindenképpen megmaradnia, hogy erre mindig emlékeztessen.

A Haza és Haladás mellett ebben a szövetségben jelen van a Milla és a Szolidaritás, akik hasonló céllal jöttek létre, mint az LMP. Velük együtt talán nem is lenne nagyon rossz az érdekérvényesítő képességük a tárgyalások során. A jelenlegi Bajnai Gordon az LMP-nek politikai ellenfele lehet és lesz majd újra, szerencsés esetben minél előbb. Bajnai óvatos önkritikája, például a 2006-os rendőri fellépés tekintetében mondott tisztességes mondatai arra ugyanakkor elegendőek, hogy tárgyalóképesnek lehessen tekinteni.

Amiről tárgyalni kéne vele, az nem az LMP jövője, egyszer s mindenkorra eldöntött, feladott vagy megőrzött politikai karaktere. Csak egy taktikai döntésről volna szó, amely, persze, nem következmények nélküli. Például a párt talán legfontosabb figurájának, Schiffer Andrásnak a jobboldali szavazók körében felhalmozott bizalmi tőkéje érték, sőt kincs az LMP számára és az lehet az Együtt 2014 számára és az egész országnak is, hiszen a politikai identitásháború lezárásához járulhat hozzá : ha van ember az országban, aki igazán elkötelezett a joguralom, az alkotmányosság mellett, az Schiffer. Az ő megbecsülése a mindennapos fideszes jogtiprás elutasítását is jelenti, vagy legalábbis oda vezet. Mindez tényleg veszélybe kerülhet az esetleges csatlakozással, tehát garanciát kell kapnia az LMP-nek, hogy valóban lesz módjuk segíteni a mozgalmat abban, hogy középre és jobbra nyisson.

Nem lehet megegyezni persze, ha Borsod, Szabolcs, Dél-Baranya vagy külső-Józsefváros ismét feláldoztatik a „gazdasági racionalitás” oltárán. Ha a fejlesztéspolitika mintája továbbra is a „Sukoró-projekt” lesz, ha tárgyalópartnerei a természeti, a társadalmi, de alkalomadtán még a jogi környezetet is csak a mindegy, milyen minőségű „munkahelyteremtés” zavaró akadályának fogják tekinteni. Nem lehet megegyezni, ha a „jogállam visszaállítói” el kívánják tűrni a jogba vetett bizalmat kikezdő, majd felszámoló korrupciós mechanizmusok működését. Nem lehet megegyezni, ha a megegyezés felszámolná az LMP-t. Akkor meg kell próbálni megmaradni a pokoli ellenszélben. De ha mégis elkerülhető ez a lehetőség, kár volna nem elkerülni. Legalább meg kell próbálni.

bezuhov