Vaktában reflektálva erre-arra csalingázva, Semjénezve, életmódforradalmárokba rúgdalva…
Jó szórakozást!

Álmomban, ernyedt pixelnyi foton találta el a csukott szemhéjamat, mely irritálóan gyengéd cikkanással egy átlagbájos hupikék törpike képét vetítette ki képalkotóközpontom kietlen, strobo-kaleidoszkóp fénytornádók pusztította romos diszkótermében.
Nem csupán az előző mondat zúzalékos magyarsága, hanem maga a tünemény hangulatilag is meglepően jól illeszkedett álombéli vackomhoz. Ez idő tájt a társadalom öngondoskodásra képtelen fele amfiteátrumszerű ovális félkörbe tákolt szociális falanszterekben vakarózott. Középen félhomályos gangos udvar, ahol a lakóközösség tagjai komor árnyékként kerülgették egymást, s ahova időnként teherautók platóiról zúdult kupacba a tápszer, meg a tüzelő. Ide volt kifüggesztve egy nagydarab lepedő is, hogy legyen mire kivetíteni a közös tévéadást a koszos, sötét ablakok mögött gubbasztó proletároknak. A lassú idegpályáimon vánszorgó tétova ingerület, némi reakcióidő elteltével a vászonról vigyorgó törpike képével ütközött össze, rémülten konstatálva a valóság pozitív visszajelzését. Mindössze egy hirdetés volt. A legtöbb tévéreklámhoz hasonlóan, ezt sem tudtam, miről szól. Nem volt ebben semmi szokatlan, ugyanis a hirdetések döntő része a bonyolult médiaszabályozás miatt homályos célzásokba és ismeretlen apró szubkultúrák zsargonjaiba csomagolta mondandóját. Nem is vettem volna tudomást az egészről, ha a szpot végén nem sejlett volna fel hívogatóan egy ingyenes szám a bátorítóan kacér törpikevigyor óriási premier plánjának kellős közepén.

A vonal másik végén fiatalos hang lekérdezte a címet, hozzátéve egy azonnal megyünköt, majd egy gyors köszönéssel le is rakta. Kurta félóra elteltével megcsörrent a mobilom:
– Te kérted a törpikéket?
– Igen.
– Megérkeztünk a címre. Máris toljuk a műsort.
– Nekem mit kell tennem?
– Ó, csak gyere le! Jó tudni, hogy egyre többen vagyunk. Köztünk a helyed!
Kikecmeregtem az udvarra. Rengeteg fiatal sündörgött körülöttem. Arcukon sokat sejtető, idvezült, jólértesült törpikevigyor. Megveregették a vállamat: „Most megmutatjuk!” „Neked is jogod van az önkiteljesedésre!” „Ez igazi forradalom!” – meg más efféle biztatások röppentgettek felém. Láthatóan mindenki sejtette mi fog történni, csak én nem. A prolitanya lakói kiváncsian és félénken szorongtak ablakaik, ajtajaik szűk nyílásaiban.
Kisvártatva az udvar kifeszített vásznán a Hupikék törpikék agyalágyult rajzfilm jól ismert kockái villantak fel. Azaz, ez nem az volt pontosan: pár perc tinglitangli után ugyanis a gonosz varázslót nyakon csípték, kínzócölöphöz kötözték, serényen kortyintottak a varázsitalból, és a gonosz Hókuszpókot körülugrálva Törpfalva lakói egyre-másra szabadultak meg törpegönceiktől. A tivornyázó meztelen törpikék nagyon furik voltak, ugyanis fehér egyennacijuktól megszabadulva mutatkozott meg, hogy egyáltalán nem voltak nemi szerveik. Az udvaron nevetgélő társaságot ez egyáltalán nem hozta zavarba, sőt, még jobban felajzotta őket, és a félhomályban a csajok nekivetkőztek, a faszik elkezdtek meghitten maszturbálni. Ráadásul egyre szaporodott a közönség, több arra vetődő idegen bátran bekapcsolódott a fékevesztett óvodai dáridóba. Meredten bámultam a hírtelen kialakult romkocsmai idillre: egyesek kacsingattak; mások sugdolóztak, hogy ki ez a gyökér; volt, aki panaszkodott, hogy meg akarja nézni a híradót és a tőzsdei híreket a BBC-n, addig nem tudja elengedni magát. Egy nő a társaságból összekülönbözött a többiekkel, és mert nem volt megelégedve a vendéglátással, elkezdte szétverni az udvaron talált székeket és a többi berendezést. A lakók nekibátorodva üvöltöztek le, rendőrséggel fenyegetőzve, de láthatóan inkább attól tartottak, hogy a zsivaj után szaglászva magától fut be a helyszínre egy razzia. Egy percnyi tétovázás után, pár bátrabb proletár kiszorította a gangról az egész mulatozó bandát. Miközben elmentek, mindenki beszólt nekem, hogy micsoda impotens senkiházi vagyok, pedig először azt hitték, értékelem a munkájukat.
A baloldali szomszédhoz csapódtam, akinek viselkedéséből úgy tűnt, értette mi volt ez az egész.

– Kik voltak ezek?
– Radikális ökoszinglik! Persze ez csak egy gúnynevük a sok közül. Ők magukat pánaszexuálisnak nevezik, de egyes progresszív frakciók még ezt címkét is a demagóg külvilágnak tulajdonítják. A tézisük lényege, hogy a romlatlan gyermekkor felszabadult ősközösségi normavilágával lehet egyedül igazságossá tenni a világot. A haladás gátja a heteronormatív nukleáris párkapcsolati zsarnokság. Párnacsatás és tömegölelkezős flashmobokon edződött a többség. Miután rájöttek arra, hogy az utóbbi évtizedekben csupán a homoszexuális mozgalmak tudtak győzelemre jutni, ezért ahhoz hasonló üzeneteknek az örve alatt lehetséges egyedül a siker reményében forradalmi társadalomkritikát megfogalmazni.
– Hú a szentségit!
– Nem is tudja, mennyire a fején találta a szöget.
– Hogyhogy?
– Mert a dolog a szakállas pápa regnálása óta kezd idegesítő méreteket ölteni.
– Az meg ki?
– I. Ahmednak hívják. Igazi neve valahányadik Bonifác, de ő magát is előszeretettel hívja Ahmednak.
– Muszlim pápa?
– Ki tudja, még az is lehet. Eredetileg a keresztény-iszlám békemisszió vezetője volt. Doktori disszetációját a judeoökumenikus globalista médiakonfabulációk posztkolonizációs szerepéről írta. (Rossz nyelvek szerint csaknem 40%-a idézőjelek nélkül Walt Disney-mesefilmek forgatókönyveinek, valamint XX. század eleji kelet-európai keresztényszocialista hivatásrendi hitszónokok pamfletjeinek szó szerinti átvétele.) Csakhamar kiderült róla, hogy van három titkos kiskorú felesége, akiket pályája során szedett össze a világ különböző pontján töltött állomáshelyein. Persze váltig tagad mindent, de amikor egy bíborosi frakció hermafroditizmusára hivatkozva akarta letenni a hivataláról, akkor nem volt hajlandó alávetni magát a szigorú orvosi vizsgálatnak. Faji és kulturális diszkriminációval vádolta meg a konzervatív vatikáni köröket, és egyre látványosabban fraternalizált az LMBTQ-mozgalmakkal.
Ez persze mind semmi.
A pápát ért első rosszhiszemű feltételezések után azonnal megerőszakoltak több száz apácát Szudánban és felgyújtották a jeruzsálemi Szent Sír bazilikát. Az arab sajtót Jézust gyalázó karikatúrák lepték el. Válaszul a nyugati bíborosok magukból kikelve követeltek egy egyetemes pápaválasztó zsinat összehívását, ahhoz hasonlót, ami egykor Konstanzban volt. A szentatya válaszát meg sem várva – példátlan módon – több európai egyházmegye kiátkozta a pápát. Ahmed Koszovóba menekült. Több muszlim ország szívesen befogadta volna, de ő inkább Amerikába távozott: Brooklynba tette át a székhelyét. Saját szavaival az új babiloni fogság igájának legalkalmasabb börtöne az az Újvilág, ahova valaha ezerszám hurcolták be rabszolgának ártatlan muszlim őseit.
– Ez az egész, hogy függ össze a hupikék törpikék occupy-mozgalmával?
– Nos, Ahmed végül összehívta a brooklyni reformzsinatot, ahol tkp. lefektette egy új egyház szociális teológiájának alapjait. Többek közt síkra szállt a pedofília egyes ártatlan formáinak megbélyegzésének eltörlése érdekében, majd közzétette a „Legyetek mind szeretett gyermekeim, és vegyétek a romlatlanság géntiszta gyümölcseit” kezdetű enciklikáját. A bulla kihirdetése zavargásokhoz vezetett mind a keresztény, mind a muszlim világban. Az időközben megválasztott magyar származású római ellenpápa a Szent Péter bazilika erkélyén, az EU soros – szintén magyar – elnökével karöltve ünnepélyesen égette el Ahmed „buzibulláját”. Erre fel Európa több nagyvárosában százezrek vonultak utcára a „brooklyni gaymessiás” élethosszig tartó gyermeki ökojogrendi egyenlőségi doktrínáját támogatva, és követeléseik jelképévé a nemi szerv nélküli, pucér, mosolygó hupikék törpikéket választották. Innen már, gondolom, önnek is minden világos.
– Igen, azt hiszem, ennyi éppen elég.
Fáradtan búcsúztam el tőle és leoltottam a petróleumlámpát.