Tanay Marcell beszéde a Szolidaritás éjszakáján 2013. 01. 19-én a Blaha Lujza téren:

Az első cikkek és egy könyv, amiket a jelenkor igazságtalanságáról, egyenlőtlenségéről olvastam, 20 évvel ezelőtt születtek az akkori (és akkor még megdöbbentő) statisztikák alapján. Kiderült, hogy a világ lakosságának 20%-a keresi meg a jövedelmek 80%-át, és ez a 20% birtokolja a javak, tehát minden vagyon 80%-át is. Azóta viszont eltelt 20 év, és tovább romlott a helyzet: mára csupán az emberiség 5%-a birtokolja a javak 80%-át, az emberek fele szinte nincstelen és állandó létbizonytalanságban él. És ez nem csak a szegény országokra igaz, nem csak Magyarországra, de a gazdag nyugati országokban is hasonló a helyzet.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan tűrhetjük el, hogyan maradhat fenn egy ilyen igazságtalan rendszer ilyen hosszú időn át? Úgy, hogy kasztokat alkotunk a társadalmon belül. Összefogás helyett társadalmi piramist építünk, amelyben bárhol állunk, mindenki alatt van még valaki, akit le lehet nézni, ki lehet nevetni, meg lehet vetni. A cégtulajdonos lenézi a menedzserét, a menedzser lenézi az irodai alkalmazottjait, az irodai alkalmazottak lenézik a fizikai munkásokat, a fizikai munkások lenézik a munkanélkülieket, a munkanélküliek lenézik a hajléktalanokat. És itt még nincs vége, hisz a hajléktalanok között is vannak viszonylag sikeresebbek, akik lenézik azokat a hajléktalanokat, akik aluljáróban alszanak részegen, vagy pechükre még cigánynak is születtek.

(Ackermann Ádám fotója)

Amikor emberek egy csoportját lenézzük, akkor már csak egy lépést választ el minket attól, hogy ellenséget csináljunk belőle, és innen már csak még egy lépés, hogy megállapítsuk: ők mások, mint mi! Nem is eshetnek ugyanolyan elbírálás alá, mint mi magunk. De ez nem kell, hogy így legyen. Ne higgyük el, hogy ez a dolgok természetes rendje! Ez hazugság. Meg kell tanulnunk, és meg kell tanítanunk másoknak is, hogy ne nézzünk le senkit, mert nincs igazi távolság, fal ember és ember között, ezeket csak mi állítjuk fel.

Munkások! Dolgozók! Miért néznétek le a munkanélkülit? Mert elmúlt 50? Vagy, mert egy faluban született és nem Budapesten? Vagy azért, mert meg akarta valósítani álmait és azt tanulta, ami érdekli, nem pedig azt, ami értékes a piac számára?

Munkanélküliek! Miért néznétek le a hajléktalant? Mert előbb vált munkanélkülivé, mint ti? Mert már nem éltek a szülei, akikhez visszaköltözhetett volna, amikor nem tudta fizetni a számláit? Vagy, mert szegények voltak a szülei is és nem tudták őt támogatni? Mert nem voltak pénzes barátai, akik kölcsön adtak volna, amikor nagyon kellett?

Hajléktalanok! Miért néznétek le azt, aki alkoholista, aki tehetetlenül, koszosan fekszik az aluljáróban? Mert régebben van az utcán, mint ti? Mert nem voltak meg a papírjai, amikkel bemehet egy szállóra? Vagy, mert messziről került ide, nem ismer itt senkit, akivel beszélgethetne, akitől támogatást kaphatna, egyedül van és az egyetlen barátja az alkohol?

(Vachter János fotója)

Én azt mondom, lenézés helyett inkább védjük meg egymást, higgyünk az egyenlőségben, legyen mindenki szolidáris a nála rosszabb helyzetűvel! Nem kell hozzá sok. Egy tál étel, egy nem használt ruhadarab, egy kedves szó, egy takaró is számít.

Sokan kételkednek, hogy ezek az apróságok megváltoztathatják-e az igazságtalan rendszert, amelyben élünk? Szerintem igen. Nem tudom, pontosan hogyan, mert az emberi társadalom nagyon bonyolult és még mindig nem értjük jól a működését. De azt tudom, hogy amikor valamit teszünk –vagy épp nem teszünk- valakivel, az nem csak arra az egy személyre hat, hanem azokra is, akik látják, akik hallják, sőt sok olyan emberre is, akik ott sem voltak. Egy egész kis csoportjára az embereknek, ők pedig hatnak az egész társadalomra. Végül, ahogy a társadalom jobbá lesz, az visszahat ránk, és mi magunk is egy boldogabb, teljesebb életet élhetünk.

Konok Péter beszéde:

Kiüresedett szó ma a szolidaritás. Használják nyakra-főre, politikusok, a média, papok és jótékonykodó dúsgazdagok. De még azok is, akik többé-kevésbé komolyan gondolják, többnyire valamilyen egzotikus célt keresnek a szolidaritásuknak, vagy éppen kóbor kutyákat támogatnak. Önmagában ezzel nem lenne semmi gond – a szolidaritás, ha van valódi jelentése, át kell, hogy fogja az egész Földet és tulajdonképpen az egész élővilágot. Csakhogy miféle látványszolidaritás az, amelyet politikai vagy egyéb haszonszerzés mozgat, amelyik híveket toboroz, vagy amelyiknek legfőbb oka az, hogy az emberek a lehető legkényelmesebb módon megnyugtassák lelkiismeretüket. Milyen rendszer az, ahol az adakozók gesztusai gyakran megalázóak, ahol fintorogva kikerülik azokat az elesetteket, akik a legközelebb vannak, mondván: ők biztos maguk tehetnek a helyzetükről. Márpedig ha ez az alapvető szolidaritás hiányzik, az hiteltelenné, hazuggá tesz minden más szolidaritást, legyen szó afrikai éhezőkről vagy kivert kutyákról. A korlátozott, finnyás szolidaritás, az emelt díjas sms-ek szolidaritása valójában csak menedék, az átfogó emberi szolidaritás hiányérzete.

Úgy tartják, hogy a kunyhó attól lesz elviselhetetlen, mert mellette áll a palota. De miféle világ az, ahol sokaknak már kunyhó sem jut az elnéptelenedett paloták tövében? Miféle világ az, ahol otthontalan emberek kószálnak kétségbeesetten az embertelen otthonok körül? Ahol – mint Szathmári Sándor Kazohiniájában – „a lakás kiszorítja az embert”?

(Ackermann Ádám fotója)

Miféle torz, emberellenes rendszerben élünk, ahol az embernek nem alapvető joga az élet, ahol az, aki megszületett, csak akkor jogosult létezni, ha hasznot hajtó tagja egy olyan társadalomnak, amiből mások húznak hasznot, ahol önmagában az, hogy ember vagy, nem jogosít fel semmire? És milyen világ az, ahol gyakran még ezt a lehetőséget is megvonják tőled? Ahol mindenki csupán annyit számít, amennyiben munkaerő, és ha nincs szükség a munkájára, akkor rá sincs szükség: leírhatóvá, kiselejtezhetővé válik, problémát jelent, olyan gondot, szégyent, amelyet a hatalom igyekszik minél inkább eltüntetni szem elől? Szabad társadalomról beszélnek nekünk – de miféle szabadság az, amelyikben szabad alternatívaként az éhenhalás, az aluljárókban lakás, az utcán megfagyás is ott szerepel a lehetőségek között? Valóban el kellene hinnünk, hogy akad, aki ezeket szabadon, önként választja?

(Ackermann Ádám fotója)

Hozzászoktunk, hogy – akár képzeletben, akár valóságosan – mindenre árcédulát ragasszunk. Tárgyakra, tettekre, gondolatokra, emberekre – mindennek megvan a maga csereértéke, a maga ára, vagy ahogy mondani szokták: „nincs ingyenebéd!” Pedig ha ezt elfogadjuk, akkor mindent elfogadunk. Ha nem háborodunk fel újra és újra azon, hogy a világtörténelem legpazarlóbb társadalma, a mérhetetlen gazdagság társadalma, az eszeveszett, romboló termelés társadalma egyben a legmélyebb nyomor és a legsötétebb embertelenség társadalma is, akkor mi magunk is megerősítjük ezt a valóságot. Amíg nem látjuk át, hogy a saját problémáink összefüggenek mindenki más problémáival, amíg lelkesen belevetjük magunkat a mindennapok versenyébe, ahol mindig lesznek vesztesek és győztesek, addig valójában mindannyian vesztesek vagyunk. Amíg nem vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni a nyomort magunk körül, milyen alapon gondoljuk, hogy mások majd törődni fognak a mi nyomorunkkal?

Egy ilyen szolidaritási akció több, mint egyszerű gesztus. Több, mert néhányan jóllakhatnak. De főleg azért, mert megpróbálja ébren tartani azt a valódi emberi szolidaritást, ami nem az alamizsnálkodásban éli ki magát, hanem az a lényege, hogy igyekszik másként szemlélni a világot. Mert a világ lehet másmilyen. Rajtunk múlik, és ez az egyetlen esély. 

(Ackermann Ádám fotója)

Nagy Ferenc beszéde:

Pár mondat a szégyen társadalmáról

A szégyen társadalmáról beszélek, ahol jelenleg élünk. Mert szégyen az apropó, amiért itt állunk a téren, és szégyen az, hogy 2013-ban Magyarországon hosszú sorban állnak emberi lények a hideg téli utcán egy tál meleg ételért. Tehát ne szégyelljünk a minket átjáró, mindent körülölelő szégyenről beszélni.

Attól a pillanattól fogva, hogy a szégyen társadalmába születsz, előbb tanulod meg mi tilos, és amire véletlenül nincs regula, az is feltételesen szabad.

A szégyen társadalmában első perctől fogva gyilkos versenypályára lépsz, ahol hatos dobással van esélyed kilépni a pástra. Némelyek kezébe a dobókocka minden oldalán hat pötty van, de sokak kezébe olyan kerül, amelyiknek minden oldala üres.

A szégyen társadalmában nem számít ki vagy, hanem ki áll mögötted, kitől függsz, ki irányít, kinek embere vagy. Mindig az számít ki mondja és nem az, hogy mit. Ha magasra jutottál szabadon hazudhatsz, ha kicsi vagy, az igazadért is eltaposnak.

(Vachter János fotója)

A szégyen társadalmában a bűn a barátod, a kritika az ellenséged. Kívülről kontrollálnak: a hatalmi érdekek kormányoznak, a lelkiismereted van ellenzékben.

A szégyen társadalmában úgy lehetsz erős, ha félelmet keltesz. Tisztességre tisztességtelenséggel tehetsz szert, becsületre becstelenség által. Megaláz a hosszú sor a főkapu előtt, és megaláz a kiskapuk rendszere, melyek elé parány előnyök reményében tolakszol. Kompromittál minden kompromisszum, hogy sose lázadj; hogy a mocskos alkuk rendszerének jó polgára lehess.

A szégyen társadalmában minden játszma nullösszegű: benne a nyertes is vesztesnek érzi magát, viszont nem illik elismerni a vereséget. A pályán minden szögletes: a szabályok és az őket elgondoló fejek is. A felelősség labdája egyedül kerek. Legfőbb cél az, hogy minél messzebb rúgd el magadtól.

(Ackermann Ádám fotója)

A szégyen társadalmában jobb, ha elrejted értékeidet, mert általuk csak irigyeket szerzel. Jobb ha eltakarod könnyedet, mert általuk csak kárörvendőket. A szád panasszal legyen tele, hogy mutasd, áldozat vagy, és ezért felelni kell valakinek. Ha neked rossz, csak azért lehetséges, mert másnak ebből nyilván haszna származik. A szégyen társadalmában ezért alapkérdés a „cui prodest” (kinek haszna?), hogy kijelölhessük rossz közérzetünk ellenségeit. E rendben a büszkeség gyanússá tesz, a hála örökké kötelez.

A szégyen társadalmában a hír pletykákon alapul. Nem tudhatod pontosan mi igaz, mi hamis propaganda. A lépcsőházban kedvesen köszönők, a hátad mögött feljelentenek. Négy fal közé rejtőzve élheted meg nyugalmadat. Őszinte szeretetet híján az alkohol vagy egyéb drog simogatja meg törődött buksidat. A kicsinyke jólétnek, az átmeneti függetlenségnek, a szimulált békéknek kemény feketepiaci ára van.

A szégyen társadalma magányos kicsiny jégszigetekből áll. Rajtuk hajótöröttként tengődnek a szégyen Titanicjának kihajított potyautasai, akiket senki nem ment meg, de az útiköltséget rajtuk is behajtották. A köztük cirkáló hajó első osztályán a szabadság feliratai virítanak, mert a szabadság előjog, míg a fedélköz az alázatos ballaszté, amit karitatív okokból tűr el a legénység. Légy hát büszke, hogy egyelőre a fedélzeten tartózkodhatsz és szégyelld magad, mert súlyod lassítja a sebességet, viszont gyorsítja a süllyedést.

(Ackermann Ádám fotója)

A szégyen társadalmában nem azt kérdik mi a bajod, hanem azt, ki elől veszed a kórházi ágyat. Nem azt miért köhögsz, hanem azt, hogy kit fertőztél meg, ki elől szívod el az egészséges levegőt. A legfőbb érték nem az ember, mert annak haszna vagy kára relatív. A legfőbb érték tehát az az önérdek, mely minden más érdeket maga mögé utasít.

A szégyen társadalmában a zászlót nem érted vonják fel, hanem hogy vigyázzállásba merevedj. A pap, a tanár, a könyv, az ima, a jog, az alkotmány nem tudásra, épülésre való, hanem tekintélyhordozónak. A hivatal, a tévé, rádió utasításra való, nem a közszolgálatnak. Szavazáskor téged irányító zsarnokot választasz, nem a képviselődet. A közpark a parkőröknek épül, az utcakereszteződés szabálysértést behajtó rendőrnek; az iskola elő-börtönnek, felnőttkorig tartó emberi csomagmegőrzőnek; a munka a gyors, szakszerű leselejtezésnek, a nyugdíj a fájdalmas eutanáziának.

A szégyen egyházában a templomi harang gőgösen szól – alázatra hív, nem részvétre.

 (Vachter János fotója)