2013. szeptemberétől kötelező lesz minden olyan gyereknek megkezdenie az első osztályt, aki augusztus 31-ig betöltötte a hatodik életévét. Nem lep meg minket, de határozottan elkeserítőnek tartjuk a beiskolázás körül kialakult állapotokat és az oktatási államtitkárság hozzáállásán sem lepődünk meg, csak sajnáljuk. Épp úgy, ahogy a szülőket és gyerekeket, akik most felsőbb döntés értelmében iskolába kényszerülnek.

Az iskola nem egy szörnyű dolog. Elsősnek lenni nagy élmény minden gyereknek. Ami viszont hiányzik a magyar politikából és az oktatáspolitikából különösen, annak hiánya bizony megkeseríti mindenki életét: az empátia. Zéró empátiával, gondoskodással és odafigyeléssel gyártják ugyanis a szabályozásokat a Minisztérium irodáiban.

Adott egy oktatási rendszer, ami mindig reformra szorul. Van egy oktatási reform, ami nem egy koherens program, hanem különböző elemekből áll: közoktatás, felsőoktatás. Valamilyen ideiológiai maszlag, legyen az Horthy vagy a lovasoktatás, megpróbálja összetartani, de még senki sem jött rá, hogy a program igazi összetartóereje a logika lenne. Bárcsak.

Ezen a rendszeren belül pedig minden van, például gyerek, csak pénz nincs. Igazából ebben az országban pénze senkinek nincs, de ezt eddig még nem vették észre a döntéshozók. Kaptak most viszont az intézmények sok-sok hatalmas szemű, lógó fürtökkel szaladgáló kisgyereket, akit szó szerint fizikailag nem tudnak hova tenni. Az oktatási államtitkárság válasza pedig a következő: igazán felkészülhettek volna erre az intézmények. Mire is?

Tényszerűen arra, hogy az intézmények értesülnek a szülőkkel együtt utoljára a tervezett változásokról. Arra, hogy belekényszerítik őket valamilyen változásba, ami akár jó is lehetne. Ebben a helyzetben az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy megemelik az osztályok létszámát ott, ahol van még fejenként 1 négyzetméter a tanteremben. Mindazok pedig, akik üdvözlik a Kormány helyes politikáját szeretnénk, ha kicsit gondolkoznának is.

A cikk szerzője olyan országban járt állami oktatási intézménybe, ahol kötelező volt mindenkinek elkezdenie az iskolát abban az évben, amelyik végén (december 31-én) betöltötte a hatodik életévét. Egy olyan országban volt ez, ahol az iskola maga a bölcsitől a gimnáziumig egy helyre szorult többnyire. Olyan helyen, ahol mindenki a körzet szerint kijelölt helyre járt iskolába. Olyan helyen, ahol az első tanítási napon a gyerekek minden órájukról hazavittek egy “megállapodást” arról, hogy mit fognak abban az évben tanulni és ezt a szülő vagy aláírta, vagy nem. Mert ez egy olyan ország, ahol a közoktatás az tényleg köz, mert központosítva van. Ez az ország egyébként Belgium, Vallónia.

Belgiumban a legkisebb probléma volt a beiskolázás koraisága, Magyarországon is hamarosan ez lesz a helyzet, sajnos. Abba kéne belegondolnia a döntéshozóknak igen mélyen, hogy egy gyerek nem csak elkezdi az iskolát, de be is fejezi azt. Nem mindegy, hogy egy 40 fős osztályban vagy egy 24 fősben teszi és mindezt milyen körülmények között. Az első két év, amikor olvasni és írni tanulnak a gyerekek nagyban meghatározza a jövőjüket – nem meglepő módon. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok és tanítók, akik így is annyit keresnek, mint egy asszisztens, de többet dolgoznak, mint bármelyikünk milyen plusz tehernek lesznek ezáltal kitéve. Szívszorító, ahogy a társadalom megveti a tanítókat és tanárokat, akik a mi gyerekeinket nevelik. Most pedig a szakma is mélyebbre taszítja őket: hatalmas osztályokat kell majd ugyanannyi pénzből vezetniük.

A másik probléma pedig a hely: azzal nyugtat a KLIK, hogy a gyerekeket a körzetük iskolája fel fogja venni. Pont ez a lényeg! A szülőnek nem mindegy, melyik iskolába jár a gyereke és a gyereknek sem mindegy, mindenki másnak viszont igen. Ez egy teljesen szubjektív tény, amitől könnyedén elhatárolódnak a döntéshozók, elfedve ezzel a valóságot: nem hiába válogatnak a szülők. Iskola és iskola, agglomeráció és budai elitiskolák között rengetek különbség van. A konzervatívok egyik alaptétele, hogy mindenki a rajtvonaltól indul, háromlábú kutyák és versenyagarak is. Utána pedig jöhet a szörnyű valóság: az agarak célba érnek, a háromlábú kutyák pedig lemaradnak.

Kinek érdeke az, hogy ne segítsük a gyengébben teljesítő gyerekeket? Kinek az érdeke az, hogy a gyerekek ne a számukra legmegfelelőbb intézménybe kerüljenek? Miért kell az embereket kényszeríteni az életüket érintő fontos döntések meghozatalára ahelyett, hogy biztosítanánk a társadalomnak nem csak a választási lehetőséget, de a biztonságot is?

Szegregáció, központosítás, beszorítás és érdektelenség tombol az oktatáspolitikában. Mi csak azt nem értjük, miért azokat kell rossz helyzetbe hozni, akik erről nem tehetnek, de a jövő kulcsa az ő kezükben van: a gyerekeinket.