A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet. A zsidóság sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot. A zsidóság valamennyi társadalom fekélye és megölője. A zsidók eszközei a bűn, a csábítás, a prostitúció, a szándékos lélekölés és vásárlás, és ezekkel megmérgezhetik a szervezetet. Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. Itt egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloskainvázióról, patkányhadjáratról.

A fenti szó szerinti idézetek Prohászka Ottokártól származnak, akinek e mellett voltak társadalmilag jó és progresszív gondolatai és azt tükröző munkássága is. Hasonlóan a magyar történelem számos, nagyban ellentmondásos személyiségéhez. Ezt a dilemmát, hogy mely személyekről ajánlott vagy nem ajánlott Magyarországon közterületet elnevezni, célozta feloldani a Magyar Tudományos Akadémia minapi állásfoglalása. Ez Prohászkáról annyit bírt mondani, hogy „Neve nem hozható kapcsolatba XX. századi önkényuralmi rendszerek működtetésével, ezért nevének használata közterület elnevezésében nem igényel akadémiai állásfoglalást.” Ellentétben Károlyi Mihállyal vagy Frankel Leóval, akik a „nem javasolt” kategóriában végezték.

Ez az az MTA, aminek idei költségvetése a tavalyihoz képest 20%-kal, mintegy 7,7 milliárd forinttal nőtt. Miközben briliáns felzárkóztatási eredményeket felmutató iskolákra nem jut pénz. Valamit valamiért.

De van ennél nagyobb baj. A jelenlegi kormány egy kizárólag a saját  ideológiai preferenciáit tükröző nézetrendszert akar ráerőltetni egy kulturálisan minimum két oldalra osztott országra. Minden, amit tesz, kizárólag az egyik oldal szimbolikáját, történelemszemléletét, narratíváját tükrözi. Kísérletet sem tett rá és szándékában sem állt, hogy megtaláljuk azt, amivel mindketten együtt tudnánk élni. Az ország egyik fele turulokat szeretne látni a köztereken, a másik fele Károlyi Mihályt. Megközelíthetnénk ezt úgy is, hogy neked hány turul kell a jó közérzetedhez és én hányat tudok elviselni, hogy még ne érezzem magam rosszul? És Te el tudsz-e viselni valamennyi Károlyit, ha tudod, hogy az nekem fontos? Hova juthatunk, ha kölcsönösen megértjük egymásról, hogy az a számomra idegen a másiknak fontos?

Mint egy párkapcsolat terápiában: heti hány bokszmeccset lehessen nézni és hány főzőműsort azért, hogy béke legyen? A jelenlegi kormányzat erőből lenyomta, hogy 100% bokszmeccs legyen és semmi főzőműsor. Pedig ha már annyira „nemzeti” lesz minden és nem „országos”,  jelentkeznék én és még páran, hogy mi is a nemzet részei vagyunk. Minket is képviseljen vagy legalábbis vegyen figyelembe, ne csak a lakosságnak azt az egyharmadát, amelyik megválasztotta. (Másik egyharmada mást választott, a harmadik egyharmad pedig otthon maradt – ezek a valódi arányai a „kétharmados felhatalmazásnak”). Mert ez a kulturális kétosztatúság annyi minden másban is megmutatkozik: az egyik fél kézenfogva flangáló melegpárokat szeretne látni, a másik szerint az maga az antikrisztus és végítélet.

Nagy baj, ha az ország egyik fele nem hajlandó foglalkozni azzal, hogy az ország másik felének Prohászka problémás. És az is baj, ha a Károlyis-Frankeles felet nem érdekli, hogy erről az ország másik felének Kun Béla ugrik be, a halálvonatok és Lenin-fiúk, plébániájuk küszöbén lelőtt papok. El kéne mozdulni már innen végre. Mindez sokkal több, mint politika: arról szól, hogy jól érzem-e magam az országban, a sajátomnak érzem-e, fontos vagyok-e akkor is, ha másként gondolom, vagy pedig egy selejtes, elhanyagolható szemét. De a vezérlőpálca, mint annyiszor, most is a politika kezében van.