Bölcsészhallgatóként fűznék néhány megjegyzést az újra és újra feléledő témához, miszerint a műszaki és természettudományok a bölcsész- és társadalomtudományi szakok felett állnak. Klinghammer István emblematikus mondata már falvédőkön is terjed, azóta tudjuk, hogy a bölcsészkaron semmiképp sem folyhat „értéktermelő” munka. A kijelentés nyugodtan értelmezhető úgy, hogy az ott tanító tanárok ugyanúgy a társadalom „tücsök” tagjai, mint a hallgatóik, hiszen az általuk vallott értékeket adják át. Gondolkodók tanait tanítják gépészet helyett, ezeknek pedig nincs helye az oktatásban, és az értelmiség fejében sem, hiszen ezek nem teremtenek gazdasági értéket, csak „muzsikálnak egész nyáron”.

Nem tudom, vajon a tyúk volt előbb, vagy a tojás, és a politikai „elit”, vagy az egyetemisták szintjén kezdődött a mérnök versus bölcsész konfliktus, de tény, hogy aki járt már olyan házibuliban, ahol mindkét terület hallgatói jelen vannak, ott a harmadik sör után előkerül a McDonald’s, Burger King, újítóknál már KFC poén. Miszerint a bölcsészeket csak arra képezik ki, hogy eltaláljanak az ELTE-ről a következő gyorsétteremig, hogy egész életükben azt kérdezgessék majd: „Segíthetek?”. Az oktatási ügyekért felelős vezetők a humán tudományokat „büfészaknak”, és hasonlóknak tituláló kijelentései csak megerősítik az egyetemista társadalmat megosztó konfliktust. Táplálják azt a gondolatot, hogy a műszakis hallgatóknak alapvető joga lenézni a bölcsészeket, ebből mémeket gyártani, telíteni vele az internet és a csocsóasztalok világát, majd várni, hogy minden érintett a saját szintjén reagáljon rá.

Nem célom elfogulatlanul nyilatkozni a témában, hisz nem is tudnék, és azt hiszem, sok bölcsészkollégám ismeri azt az érzést, amikor vissza kell fognia magát egy-egy sértő megjegyzés után, ha nem akar parttalan vitába merülni arról, hogy a humán tudományoknak igenis van értelme. A frusztráció és a feszültség azonban ott marad a kimondatlan szavak nyomán, bennem pedig felmerül a kérdés, hogy miért kell ilyen romboló játszmákat játszani ott, ahol lehetne együttműködés és egymás elismerése. Hogy várunk fejlődést, toleranciát, konstruktív megoldásokat, ha egy ennyire egyszerű dologban nem tud összefogni a leendő értelmiség, a leendő diplomások? Elvileg az lenne a dolgunk, hogy építsünk, hogy fiatalok és idealisták legyünk, és mindenki a maga területén tegyen hozzá valamit a jövőhöz. Ez persze nehéz olyan kijelentések után, hogy a „A humántudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak”. Keserűen gondolok arra, hogy éppen ezért van értelme a humántudományoknak, hogy legyen egy olyan réteg, aki átlátja például ennek a kijelentésnek a teljesen abszurd mivoltát. Nem tudom kifejezni afelett érzett elkeseredettségemet, hogy ilyesmit ki lehet mondani, hogy a kultúra nem teremt értéket. Ha csupán a Raymond Williams-i tipológiát vennénk alapul, már az megmutatja, hogy eleve értelmetlen a mondat, kultúrafogalomról beszélni ilyen általánosító formában lehetetlen. Az pedig morálfilozófiai vizsgálódások tárgya lehetne, hogy mi a boldogság, mi gyönyörködteti az egyes embert, itt szintén egy elég komplex probléma botlunk a mondat értelmezése során, annyi azonban első ránézésre is világos, hogy a kultúra esetén semmiképp sem lehet ilyenfajta teleológiáról beszélni, az pedig végképp túlzás, hogy az emberek gyönyörködtetése lenne a kultúra „célja” és értelme.

Nem akarok a Klinghammer-idézet elemzésében elveszni, sokkal prózaibb síkon maradva, - talán helytelenül – egyfajta apologetikus állásból védeném a bölcsészek bástyáit. Az első szabály, hogy nem szabad visszaütni. Egy, életből vett kommunikációs szituációt hoznék példának, hogy jellemezzen a két terület között uralkodó közhangulatot. Hatodik éve műszaki menedzser alapképzésen tengődő hallgató ironikusan közli, hogy : „még a végén én is bölcsészként végeztem volna, de nem, mert nem tudok magolni”. Mit mondhatnék erre? Eleve beszűkült a felfogása, elárulja önmagát, hogy fogalma sincs, hogy mit oktatnak a bölcsészkaron, hogy kell tanulni. Aki szerint a bölcsészek bifláznak csupán, és nem összefüggésekben, konstruktívan gondolkodnak, azzal nincs miről vitázni, felesleges lenne megpróbálni meggyőzni arról, hogy bölcsebb dolog lenne hallgatni egy olyan dologról, amiről nincsenek ismeretei, nem beszélve arról, hogy az első, például szemiotika vizsgán miként hasalna el az illető. Hasonló példát minden bölcsészhallgató tudna mondani szép számmal. Pontosan a konkrétumok miatt szeretném leszögezni, hogy általánosításokról van szó, tudom, hogy a kivétel mindig lerombolja a szabályt: tudom azt is, hogy van műszakis, akit felüdít egy bölcsésszel való beszélgetés, és van bölcsészhallgató, aki nem képes tovább látni az orránál, és megpróbálja bemagolni Kant gondolatait.

Az én elképzelésem és hitvallásom szerint bölcsésznek lenni életérzés, világlátás, identitás, ami magában foglalja a szakmai ismereteken túl a nagyvonalúságot a kicsinyes kétségbeesettekkel szemben, akik azt hiszik, hogy a természettudományos, műszakis diploma majd kényelmes, gondoktól mentes életet biztosít számukra, akik lekicsinylik a nem forintosítható tudást és a nem materiális értékeket. Bölcsésznek lenni kiváltság, mert Bernard de Chartres szavaival élve: “Mi magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért messzebb nézhetünk és többet láthatunk, mint az elődeink.” Ezt pedig nem lehet elvenni tőlünk sem cinikus megjegyzésekkel, sem társadalmi lealacsonyítással. Szeretnék hinni benne, hogy mindig lesznek olyanok, akik messzebb akarnak látni a rentabilitásnál, az állásinterjúk végtelen során, a fogaskerekeken, és leülnek, hogy megtanuljanak ógörögül, mert Homérosszal akarnak kapcsolatba lépni a bankszámlájuk helyett, és mindegy lesz nekik, hogy bölcsésznek lenni „ciki” vagy „nem ciki”.

Cecília