Jelen - többtucatnyi poszt hosszúságával rendelkező - írás látszólag az elmúltnyolcév egykori baloldali ellenzékén belüli "összefogás vagy önállóság" vitával foglalkozik, valójában viszont sokkal inkább egy gondolatkísérlet arra nézve, hogy mit is tudhatunk kezdeni az ehhez hasonló véleménykülönbségeinkkel.

Az apropó az, hogy Langer Ármin írt egy jó hosszú posztot a Kettős Mércére Kis politikai kertművelés címmel, amiben (túlzó leegyszerűsítés) a "Se Orbánt, se Bajnait!" álláspont és az ezt képviselő LMP/4k! mellett érvel, az ezen állásponthoz sajnos hozzánőtt módon támadva mindazokat (bár elsősorban a PM-et), akik nem osztják ezen nézőpontot. 

Ármint régóta nagyra becsülöm nem csak példa értékű aktivista elkötelezettségéért és morális kérlelhetetlenségéért, de az írásaiban is nagyra értékelem, hogy általában igyekszik tudományos igényességgel hozzáállni egy témához. Nem fogok most ódákat zengeni róla, balos, LMBTQ, zsidó projektjeiről sokat tudnék, szóval maradjunk annál, hogy a napi kapcsolat hiánya ellenére is barátként gondolok rá és mindig örülök, ha valamilyen akcióban együtt tudunk részt venni.

Ami miatt korábbi bajnaistázó véleményekre nem reagáltam, az az, hogy ezek szinte mindig abból indultak ki (és ott is végződtek), hogy "vagy valaki ellen vagy, vagy valakivel, más út nincs", ami ugye másfél mondat után bajnaigárdázáshoz vezet, és nincs miről beszélgetni. Mutogathatom én, hogy nem sokkal azelőtt, hogy a Magyar Nemzet Bajnai alá tolt (megjegyzem: a teljes ellenzékkel, így bajnaistázókkal együtt), még engem idézett főoldalon, hogy mi a gond vele, meg hogy jelen blogban sem sok jót írtam róla, de linkelhetem a PM-közeli arcok szinte bármelyikétől a Bajnai-kritikát, ez innentől nem számít, mert ha nem határolódunk el tőle a kritizáló által elvárt szinten, akkor bizony vele vagyunk, rajongva szeretjük, és pont. És ez egy nagyon érdekes jelenség.

Engem eleinte borzasztóan meglepett, hogy a 2002-es jobboldal-baloldal konfliktusnál is élesebb szakadék épült pár hónap alatt a baloldali aktivisták körében. Emberek, akik évtizede együtt aktivistáskodnak, végigdemonstrálták az elmúltnyolcévet, ültek együtt fogdán és fagyoskodtak át éjszakákat hajléktalan emberekért demonstrálva, testükkel húztak élőláncot gárdisták és cigánytelep közé, magától érthetődő természetességgel szerveztek demonstrációt Izrael emberijog-sértései ellen és mentek a Hollán Ernő utcába névvel-telefonszámmal tiltakozni zsidó embertársaik megfélemlítése ellen, beszélgetések százain ismerték meg egymás mély szociális és emberi jogi elkötelezettségét, és még hosszasan sorolhatnám, most tőszavakban becsmérlik egymást. Vicces (értsd: elég nehéz komolyan venni), amikor ugyanazon emberek szerint is lettem hirtelen neoliberális, akik szerint eddig kommenista voltam, miközben egyikünk társadalompolitikai nézete sem változott.

Amit persze idővel a hazai politikai szokásokat ismerve csak sikerült megértenem. Az csak egy dolog, hogy a kettészakadt LMP mindkét fele azt érzi, hogy a másik elárulta az eredeti elveket, és a hónapokon keresztüli "válásérett házasság" helyzet rengeteg olyan személyes sebet ejtett, amik akár soha nem fognak meggyógyulni, így sajnálatosan egymás cselekedeteit nem túl objektíven ítélik meg. De még aki - Árminhoz és hozzám hasonlóan - ebből az élményből kimaradt, azt is könnyen beszippantja a hazai politikai stílus, ami alapvetően trauma-élményekre és ezen traumákhoz kötött személyektől való elhatárolódások mentén alakuló szekértáborokra épül. Egyik kedvenc példám Scheiring Gábor, aki szoci nagyanyám szerint fideszes (nem emlékszem már miben, de egyszer a szocik ellen szavaztak a kormánnyal együtt), sokak szerint chavezista komcsi (nem eléggé gyorsan határolódott el Chaveztől), sokak szerint pedig neolib (elvégre Oszkó Péterrel egy pártszövetségben van). Hogy történetesen egyik következtetés sem igaz, az pont úgy nem különösebben befolyásolja ezen véleményeket, mint évtizedes baloldali, zöld és demokrata munkássága, vagy jelenleg kifejtett nézetei. (De hozhatom Schiffert is példaként, aki szintén volt már munkáspártos komcsitól fideszbérencen át álruhás szadeszesig minden.) Ehhez még hozzátesszük, hogy bárki, akinek politikai véleménye van ebben az országban, az a kevés értelmes kritika mellett zsákszámra kapja az ostobán leegyszerűsítő támadásokat, így érthető ha ő maga is feszültté válik, és egyre nehezebb megküzdenie azzal a motivációval, hogy szintén igazságtalanul leegyszerűsítő mondatokkal támadjon következőleg. (Sajnos erre az érzelmi felfokozottságból való támadásokra még Ármin posztja is mutat példát. Megérteni megértem, de azért mókásnak tartom, amikor az LMP elvhűségét a PM-mel szemben bizonyító "De mik ezek az elvek, mire föl az elvhűség?" kezdetű bekezdés konkrétan betű szerint igaz ez utóbbira is.)

Ami miatt azt éreztem, hogy most talán van egy jó apropó a téma elemzésére, az az, hogy Ármin hangsúlyos helyet szánt a posztjában annak is, hogy politikai ellenlábasok között sem ez kell legyen a norma. Azt állítja - a valóságnak megfelelően - hogy számos országban egymással élesen szemben álló felek is képesek kulturált kommunikációt fenntartani. Még a kedvenc 12-párti holland parlamentemet is felhozta példaképp, ahol a koalíciók nem szekértáborok mentén állnak, hanem ügyek mentén dinamikusan alakulnak.

Nekem pedig régi vesszőparipám, hogy ebben az országban pontosan addig nem lesz érdemi változás, amíg képesek nem leszünk eltérő véleményekkel, de egymás véleményét megérteni próbálva beszélgetni, így teszek egy kísérletet arra, hogy a "Bajnaival vagy nélküle" kérdéskört részkérdésekre szedjem, és megmutassak 1-1 egymással szemben álló véleményt. Nem célom, hogy bárkit meggyőzzek bármelyik oldal igazságáról, sőt akár azt mondhatnám, hogy célom, hogy senkit ne győzzek meg semmiről, hiszen pont az állandó meggyőzési kényszer az, ami miatt ennyire járatlanok vagyunk a "nem értek veled egyet, de végre értem, te miért így gondolod" lépésben. A dolog nehéz, mert önmagammal is vitában állok a legtöbb kérdésben, nehéz, mert nem igazán van ennek hagyománya, és nehéz, mert hiába szeretném a prokat és kontrákat a személyes véleményemtől függetlenül, korrektül vázolni, óhatatlan, hogy nem lesz tökéletes a végeredmény, ezért előre is elnézést kérek.

A fő téma természetesen az "elfogadható-e a Bajnaival és/vagy az MSZP-vel való bármilyen együttműködés" módon tálalt kérdés. A probléma az, hogy szerintem valójában nem is pontosan ez a kérdés, ráadásul ez több olyan részkérdésre épül, amit huszonéves demokráciánk alatt nem tárgyaltunk át mint társadalom, de mi mint alternatív közeg sem voltunk felkészülve a közös megválaszolásukra.

Erre a kérdésre a válasz ugyanis természetesen az lenne, hogy igen, (mint ahogy egyébként Orbánnal is erre jutnánk). Magyarázatként szándékosan groteszk példát hozva: Hitler vagy Sztálin ellen szinte bárki hajlandó lenne választási szövetséget kötni még a számára legantipatikusabb jelenlegi politikussal is. De ha a realitások talaján akarunk maradni, nézhetjük azt is, hogy közös sajtótájékoztatót egy-egy ügyben többször is tartott Schiffer is Mesterházyval. Szóval nem egy abszolút kérdésről beszélünk, hanem valamiről, amit egyrészt a körülményekről való véleményünk határoz meg, másrészt az együttműködés módja és mértéke, harmadrészt az együttműködésben résztvevőkről való véleményünk. Általánosságban fogalmazva ez a kérdés úgy hangzana, hogy "Mikor, milyen feltételekkel, milyen erőkkel és személyekkel milyen mélységű együttműködés lehetséges?". Ez az a kérdéskör, amiben nem hogy véleménykülönbségeink vannak, de gyakorlatilag erről soha nem folyt érdemi vita, nem beszéltük át azokat az általános elveket, amikből az egyes eseteket levezethetnénk, és amiket különbözőképp víve tovább, megértenénk, hozzánk hasonló célú emberek miért jutnak eltérő végkövetkeztetésre. Szóval szedjük szét a dolgokat.

1) "Egyáltalán részt lehet-e venni ebben a rendszerben?"

Az átlagolvasónak nyilván ez lesz a legfurább kérdés, de annak az újbalos közegnek, ami egyaránt elutasítja az egypártrendszerrel kombinált megvalósult államszocializmust és elutasítja/kritizálja a válságban lévő képviseleti demokráciával kombinált megvalósult oligopol-kapitalizmust is, ezek helyett pedig demokratikusabb, az emberi és szociális jogokat hatékonyabban biztosító világról ábrándozik, ez a kiindulópont.

Ha elfogadjuk, hogy (bután leegyszerűsítem, de ne kötözködjünk, mert most nem ez a vitatéma) a jelenlegi képviseleti rendszer az egész nyugati világban az emberek helyett elsősorban gazdasági érdekcsoportokat és az eleve előnyösebb helyzetben lévők védelmét szolgálja, akkor ugye kérdés, hogy egyáltalán részt lehet-e ebben venni?

Nem túl intellektuális alapon, de a széleskörű, válogatás nélküli politikusutálat nagyjából ennek az érzelmibb változata.

• Nem: Ha elfogadsz egy rendszert, ha együttműködsz vele, azzal te magad legitimálod. Ott ülsz abban a Parlamentben, ami elfogadja mindazon törvények hosszú listáját, amit gyűlöltünk az elmúlt huszonévben, ezáltal te magad tartod fenn azt a rendszert, ami ellen elvileg küzdesz. Sőt, te magad támogatod részvételeddel azt a rendszert, amiben amiben a képviselők nem elszámoltathatók, az állampolgároknak nincs közvetlen beleszólási lehetősége, a pártfinanszírozás átláthatatlan, és eleve, a hatalom közelébe csak legalább középosztálybeli, fehér, és többségében férfiak kerülhetnek. Lehet mondani, hogy majd te "belülről reformálod meg a rendszert", de ugye ilyet az előző rendszerben is hallottunk, és a vége úgyis az lesz, hogy a rendszer bedarál, és ugyanolyan korrupt leszel, mint az összes többi, vagy nagyon kivételes esetben csak kiégsz és kicsinálnak. Ehelyett valós demokráciát kell építeni, tömegmozgalommal, részvétellel, közösségi döntéshozással, életmódváltással, kisközösségi alternatív kereskedelemmel (mittudomén, ahány ember, annyi koncepció).
  
  
• Igen: Mindez szép és jó, de a döntéseket a megválasztott pártok képviselőiből álló Parlament hozza, ez rendelkezik tényleges demokratikus legitimációval is. Mocskos környezet, de ha fontosabb számunkra, hogy érdemben segítsünk az embereken, minthogy egy éteri utópiára várva hagyjuk őket éhen halni, akkor bizony ezt az eszközt is használni kell, és dolgozni azért, hogy demokratikusabb és igazságosabb országot hozzunk létre. Mert bizony nem csak az a kérdés, hogy a rendszert demokratikusabbá stb tevő törvényeket ki hozza meg, hanem hogy ha a hozzánk hasonló emberek távolmaradnak, nem befolyásolják az eseményeket, akkor miért lepődünk meg rajta, hogy a legrosszabb irányba mennek a dolgok?

Nyilván ezek elméleti végpontok, a valóságban a legtöbben a kettő között vannak, de a jelen vitában résztvevők elsősorban az Igen felé hajolva, elvégre különben nem lenne miről vitáznunk. 

A félreértések elkerülése miatt jegyezném meg, hogy természetesen sokan vannak, akik nem a jelenlegi rendszer totális elutasítása miatt nem akarnak részt venni a pártpolitikában, hanem mert egyszerűen személyesen fontosabbnak érzik a részvételüket más területen, vagy csak szimplán és érzelmileg viszolyognak az egésztől, ez a felosztás nem róluk szól.

2) "Oké, de együtt lehet-e egyáltalán működni rendszerpártokkal, negligálva a gyökeres változást mint minimumot?"

A második, egyben utolsó szubkulturális kérdés, a klasszikus forradalmár-reformer, idealista-pragmatista ellentét egyik megjelenése. Nehéz pár mondatban körbeírni a konfliktust, hiszen erősen definiálatlan, illetve különbözőképp definiált fogalmakkal dolgozunk (én pl kontextustól függően kapitalistának, kapitalizmus-kritikusnak és antikapitalistának is tudom/szoktam definiálni magam). De az biztos, hogy ez az alternatív-újbalos szféra mind itthon (több tízezres hajléktalanság, kétmilliós mélyszegénység, négymillió létminimum alatti, totálisan leszakadó cigányság stb) mind globálisan (folyamatos háborúk, emberi jogsértések, éhezések, megelőzhető járványok stb) azt érzi, hogy hatalmasok a különbségek a zord valóság és az elfogadható minimum között is, hogy az ideáljainkról még ne is beszéljünk. És ha abban egyet is értünk, hogy gyökeres változásokat látnánk szívesen, és még abban is, hogy ezért parlamentáris keretek között is küzdeni kell, abban már kevésbé, hogy ebbe az irányba milyen tempóval is szeretnénk haladni. Ez pedig szervesen összekötődik azzal (csak az olvasót kímélendő összeolvasztottam a két kérdést), hogy lehet-e együttműködni olyan pártokkal, amiknek egyáltalán nem is célja megváltoztatni ezt a jelenlegi rendszert, nem célja gyökeres változást hozni, ők azok, akiket a belső szleng rendszerpártnak (TGM pedig például polgári pártnak) hív.

• Nem: Nem azt mondom, hogy forradalom vagy halál, de a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Azokat a csoportokat, akik a jelenlegi rendszert akár csak tolerálhatónak tartják, mély szakadékok választják el tőlünk, míg egymáshoz nagyon közel állnak. Minden olyan erőfeszítés, ami a jelenlegi rendszert egy kicsivel élhetőbbé teszi, annak bukását késlelteti, azaz annál tovább fognak milliók szenvedni. Nem dolgozhatunk azért, hogy jövőre 100 helyett "csak" 90-en fagyjanak meg az utcán és 99.000 ember veszítse el a lakhatását (annak örülve, hogy legalább nem 100.000), hanem saját magunkkal szemben és a lehetséges partnereinkkel szemben is zéró tolerancia kell. Nem is értem, hogy merül fel egyáltalán, ez olyan, mintha azt mondanád, hogy neked fasiszták is okék lennének partnernek, mert végülis velük együttműködve is biztos kevesebb ember halna meg, és elég azt mondani, hogy csak kicsit vagyunk kevésbé nácik náluk, mert már az is fejlődés hozzájuk képest. 
  
  
• Igen: Mindez szép és jó (kivéve a nácizást), de amíg mi tucatnyian utópiáról álmodozunk, és türelemmel várjuk kényelmes középosztálybeli életünkben, hogy egyszer majd egy történelmi pillanat legyen, ahol gyökeres változás történik, addig sem áll meg a világ. Lehet, hogy reformtörekvésekkel ideális esetben is csak 10 embert tudunk megmenteni a megfagyástól és ezret a kilakoltatástól, de akkor legalább ennyi embernek kevésbé rossz, és már többet tettünk, mintha elefántcsonttornyunkban álmodoztunk volna. És tetszik, nem tetszik, ehhez nekünk is kompromisszumot kell kötni az üzeneteink egy részével, hogy az a választók számára emészthető legyen, és a nagyobb befolyás érdekében rendszerpártokkal is együtt kell működnünk. Ami őszintén szólva legyen inkább az ő bajuk: ha mi nem engedünk egy több mint elégséges szintnél tovább az üzenetünkből, ők pedig lenyelik, hogy nekünk radikálisabb a nézőpontunk, akkor azzal jelentősen több emberhez jutnak el a gondolataink.

Természetesen a mostani vita résztvevőinek nagy része itt is a pragmatikus igen oldal felé hajlik (a második mondatát konkrétan Schiffertől loptam), már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy ortodox nézőpontból mind az LMP, mind a nála balosabb társadalompolitikai elveket deklaráló PM ezen a skálán mérsékelt-reformista formáció, amiknek eszük ágában nincs forradalmi változást követelni, ez pedig a rendszerpárt definíciója. (A 4k! érdekes kérdés, annyira nem vagyok képben az aktuális öndefiníciójukkal, róluk el tudom képzelni, hogy egyszerre vannak forradalmi és vállaltan populista okokból konformista nézeteik is.)

Én magam egyébként nagyon szeretem ezt a témát, volt idő (az LMP-HP együttműködés környékén), amikor LMP-sekkel beszélve a forradalmár állásponton, humanistákkal beszélve (pl az LMP-vel mint rendszerpárttal való együttműködésünkről) a reformer oldalon álltam.

Ennek és az előző kérdésnek is érdekessége, a rendszerben való részvétel és a rendszerpártokkal való együttműködés pro és kontra érveinek logikája egyaránt visszaköszön az antipatikus szereplőkkel való együttműködésről szóló kérdésnél is, gyakran teljesen más leosztásban.

De oké, tudom, mindez bullshit, nézzük inkább a konkrét helyzetet. Az előbb Hitlerrel és Sztálinnal jöttem, azt akarom tehát mondani, hogy Orbán hozzájuk hasonlít? Ha valaki ezt szűrte le, az nyugodtan abbahagyhatja az olvasást, mert úgysem fogunk egymással dűlőre jutni, a többiek kedvéért viszont lássuk az idevágó kérdést.

3) "Diktatórikusabb és rosszabb-e a NER érdemben, mint a korábbi kormányok?"

Igaziból ez az első kérdés, amin átugorva (és mindig átugorjuk) borítékolható, hogy el fogunk beszélni egymás mellett (és így is történik).

• Nem: Van, aki szerint rosszabb ez a mostani, mint az eddigiek, más szerint nem, de abban egyetértés van, hogy nem új minőség. Eddig is loptak, eddig is megszorítottak, eddig is hazudtak, eddig is antidemokratikus módon, magasról téve a nép fejére kormányoztak, eddig is elszegényedtek az emberek, vagy kiragadott példaként: eddig is sok volt a hajléktalan ember, akinek eddig is sanyarú volt az élete, és még sorolhatnánk. Lehet grammozgatni, hogy a szocik vettek-e el többet az emberektől vagy a Fidesz, Puch vagy Simicska, négyesmetró vagy trafik, völgy nélküli völgyhíd vagy stadion, autópálya vagy földtörvény, de valójában arról van szó, hogy mindketten mélyen az alatt a szint alatt vannak, hogy megérné őket hasonlítgatni. 
  Amikor egy étteremben penészes pizza és rohadt pizza közül tudsz választani, nem nézegeted, melyik rosszabb, hanem keresel mást. Ha a gyerekednek bébiszitterként egy darabolós gyilkos és egy pedofil jelentkezik, nem fogadod el a kisebbik rosszat, bármi is van, mindenképp keresel valami alternatívát. (Ez utóbbi két példát egyébként pár évvel korábbi önmagamtól idéztem.)
  
  
• Igen: Itt nem arról van szó, hogy cimkéket aggassunk, és megmondjuk, hogy egy többdimenziós skálán Orbán mikortól diktátor és akkor ennek örüljünk. Még csak nem is arról van szó, hogy Orbán vagy a Fidesz lenne rosszabb mint a szocik és bármelyik miniszterelnökük. Simán lehet, hogy egy egyszerű többségű kormány pont beleillene a sorba, mint ahogy a 98-as tette. 
  Itt arról van szó, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere egy gyökeresen új minőség. Ahogy a saját nevezéktanuk is mutatja, ténylegesen új rendszer, ténylegesen forradalmi változással, ami nem maradhat fenn. Nem arról beszélünk, hogy gyakran hoznak rossz törvényeket és sokat lopnak. Arról beszélünk, hogy minden téren elfoglalták az államot és jó úton haladnak hatalmuk kizárólagos bebetonozásával. 
  Eltörölték az Alkotmányt és saját alaptörvényt hoztak. Hatástalanították az AB-t és minden olyan állami szervezetet, ami ellenvéleményt fejtett ki. Minden testület és hatalmi ág élén saját 9 évre bebetonozott kádereik igazgatnak. Minden döntés a pártban születik, a parlament, de még a minisztériumok is formalitásként maradtak meg, az ellenzéket pedig kedve szerint szivatja pénzbírságokkal és kitiltással a kormány. A korrupciót intézményesítették: immáron nem eseti, titkoban űzött, hanem nyíltan és szervezetten, a párthierarchia aljától a legtetejéig. A korrupció normává, a politikai döntések fő vezérelvévé vált. A jogállam stabilitása megszűnt: ha egy önkormányzati rendelet bukik, törvény lesz belőle, de ha kell, alkotmányba is kerül - persze ezekhez az is elég, hogy egy havernak szüksége legyen valamire. A médiatörvénnyel és a saját nettó hazug médiabirodalommal megteremtettek egy világot, ahol csak nekik van igazuk, ami kombinálva azzal a választási törvénnyel, ami alapján 20%-kal is kaphatnak kétharmadot, gyakorlatilag leválthatatlanná teszi őket, egyszerű többséggel leváltva pedig gyakorlatilag továbbra is hatalomban maradhatnak. És akkor még nem néztük a szociális vonalat a hajléktalanpolitikától a segélyek csökkentésén, a valós foglalkoztatottság csökkenésén, az éhbéres közmunkaprogramon, a sztrájkjog megszüntetésén, a kiherélt munka törvénykönyvén keresztül az egészségügyi jogosultságok megvágásáig (és még sok minden másik). És őszintén szólva rá sem pillantottam az Ángyán kapcsán a teljesség igénye nélkül összedobott 80 tételes törvénylistára.
  Nekem őszintén szólva nincs több bajom személyesen Orbánnal, mint az antipatikus politikusok nagy részével. Ha 2014-ben valami csoda folytán visszaállna a 2010-es állapot, majd Viktorék kapnának egy egyszerű többséget, azzal pont ugyanolyan középszarul érezném magam, mint eddig bármelyik kormánnyal. De a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem egy a sok közül. Ez egy minőségi váltás még az eddigi elcseszett rendszerünkhöz képest is, ezért ennek mindenképpen buknia kell.

Tudom, hogy nem kiegyensúlyozott az érvelés, erősen elhajlottam szubjektíven, mentségemre szolgáljon, hogy ennél több érvet nem igazán hallottam amellett, hogy a NER miért lenne átlagos, a másik mellett viszont tízszer ennyit írnék legszívesebben.

Mindenesetre részemről teljesen oké, ha bárki bármelyik nézőponton van. Ami fontos, hogy tudjunk róla, hogy ez egy olyan kiindulási pont, amiben eltér a véleményünk. Én teljesen megértem, hogy ha valaki szerint a NER nem rosszabb, mint az eddigi kormányok, és az eddigi kormányokról hasonlóan gondolkodik mint én, ráadásul osztja az erkölcsi normáimat is, akkor számára az elvhű álláspont a "se Orbánt, se Bajnait" lesz. Mindösszesen abban bízom, hogy van olyan ember közöttük, aki megérti, hogy ha én vele ellentétben a NER-t még az eddigieknél is nagyságrenddel, tarthatatlanul rosszabbnak tartom, akkor az eddigi kormányokról hozzá hasonlóan gondolkodva, osztva az erkölcsi normáit, számomra az "a NER-nek mindenképpen buknia kell" lesz az elvhű álláspont.

De persze ha már a különböző kormányokról van szó, akkor kérdés, mi van a lehetséges rendszerváltó erőkkel.

4) "Oké-e az MSZP?"

• Nem.

Ezt akkor gyorsan letudtuk. Én a mostani vitában nem hallottam ebben a közegben érvet az igen mellett, szóval megspórolom a nem kifejtését is. Nyilván az MSZP-t sokan okénak tartják (a második legtámogatottabb párt az országban), és ezen emberek között is sok magát elkötelezett baloldalinak tartó ember van, de mivel jelen poszt az elmúltnyolcév baloldali ellenzékének vitájáról szól, akik közül senkiről nem tudok, aki megszerette volna a szocikat az elmúlt pár évben, így ezt most ennyiben is hagyom. Később még úgyis visszatérek arra, hogy mi következik abból, ha nem okék a szocik.

Mindenesetre azt jelezném, hogy a "te azt akarod, hogy a szociknak jó legyen" jellegű érvelés ebben a kontextusban pontosan a "ha nem fogsz össze mindenkivel, akkor Orbánt támogatod" (by Mesterházy) szintjén van. Az is baj, hogy vannak, akik ezeket komolyan tolják, de igazán arra kell figyelni, hogy te ne legyél köztük...

5) "Oké-e Bajnai?"

• Nem.

Jó, most csalok. Valójában biztos vagyok benne, hogy hallottam én egy vagy két embert ebből a körből olyasmit mondani, hogy "nekem amúgy nincs bajom Bajnaival", de egyrészt nem tudnék érvelni mellette, mert kifejtést azt már biztos nem hallottam, másrészt az én "elmúltnyolcévben balról ellenzéki de most mindenképp kormányváltást akar" ismerőseim között gyakorlatilag kérdésként sem merül fel, hogy oké lenne-e. Nem reprezentatív, szubjektív mintavételezés alapján ebben a körben az összefogáspárti bajnai-fanclub nagyjából a különutas bajnai-fanclub méretével egyezik meg.

6) "Jó, legyünk konkrétabbak: társadalompolitikailag oké-e Bajnai és az Együtt?"

Ez már egy sokkal szebb kérdés, ami nagyjából a bevett szakadék mentén választja szét a véleményeket.

• Nem: Nagyon nem részletezném, egyrészt már Ármin megteszi a linkelt posztban, másrészt meg mert ezt anno megtettem. A lényeg, hogy Bajnai miniszterelnöksége a klasszikus technokrata-neolib stratégiát követte, szép számmal vonultatva fel az alacsonyabb jövedelműeket érintő megszorításokat, mi meg demonstráltunk rogyásig.
  
  
• Igen: Ez a Bajnai nem az a Bajnai, megváltozott. Már az előkészületi időben is jóval érzékenyebb vonalat tolt a Haza és Haladás, a nekiindulás óta pedig nem csak hogy magától balra tolódott, de aztán a közös stratégia megalkotásakor a PM-esek szinte a teljes zöld/balos programjukat áttolták rajta. Mi lehetne biztosabb garancia a balosságra, mintha Seres László személyesen írja róla, hogy "színtiszta antikapitalista, ökoszocialista program, amelyhez képest az MSZP programja  maga az üdítő, felelősségteljes neoliberalizmus"?

Ebben a témában az a nehéz, hogy mindkét álláspont gyenge lábakon áll arra nézve, hogy mit akar Bajnai csinálni 2014 után. Egyszer már leszerepelt politikusnak ígéretet elhinni khm elég nehéz, de egy olyan országban élünk, ahol Szegedi Csanád hívő zsidó lett, Gyurcsány Kádárt élteti, a rendszerváltás liberális-baloldali-demokrata ikonja pedig jobboldali-konzervatív autoriter rendszert épít Szűrössel és Pozsgayval, szóval az sem egy perdöntő bizonyíték, hogy valaki évvekkel korábban mit csinált. 

És itt ki kell térnem az Együtt-PM szövetségi megállapodásra, ami saját közös verziójuk arra, hogy ők mit szeretnének ellenzéki választási program alapjaként látni - aki allergiás a politikai kampányra, nyugodtan ugorjon a következő kérdéshez, de mielőtt eldöntenénk, elhisszük-e nekik, amit ígérnek, előtte azért nem árt legalább tudni, mi is az.

Egyrészt a szöveg nagyon hangsúlyosan, bekezdéseken keresztül (megkockáztatnám, akár a NER kritikájánál is hosszabban) ítéli el a rendszerváltás utáni 20 évet és annak gazdasági liberalizmusát, tételesen kiemelve a különböző közszolgáltatások forráskivonásait és az alacsonyabb jövedelműek életszínvonalromlását. 

Másrészt a szöveg gazdaság- és szociálpolitikai ars poeticaként így fogalmaz:

"A 2014-es kormányváltás ezért nem jelentheti a 2010 előtti társadalompolitikához való visszatérést. A köztársaság újjáépítésének és az alkotmányosság helyreállításának össze kell kapcsolódnia az esélyteremtő és szolidáris állam újjáépítésével, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésével és a társadalmi kohézió erősítésével.

Meggyőződésünk szerint a politikai közösség alapvető feladata, hogy minden tagja számára biztosítsa az emberhez méltó élet anyagi és intézményes előfeltételeit. Az alapvető emberi szükségletek kielégítését nem lehet csupán a piacokra bízni. Az emberhez méltó élet lehetőségének megteremtéséhez az államnak a klasszikus alapvető jogok mellett a gazdasági, szociális és kulturális jogokat is biztosítania kell a területén élők számára.

Társadalompolitikánk alapvető célja a szegénység, a kiszolgáltatottság és a társadalmi egyenlőtlenségek átfogó, radikális csökkentése a társadalom minden területén: a jövedelmi és vagyoni helyzet, az egészségi állapot, a társadalmi mobilitás lehetősége, a színvonalas oktatáshoz, minőségi közszolgáltatásokhoz, művelődéshez és munkavállaláshoz való hozzáférés, valamint a politikai részvétel tekintetében egyaránt. A gazdasági fejlődés hosszú távon nem alapulhat máson, mint a jó minőségű humán tőkén, ami viszont feltételezi a jóléti államot, a közszolgáltatások magas színvonalát, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek csökkentését."

Harmadrészt most átfutottam a szöveget és a teljesség igénye nélkül kigyűjtöttem egy hevenyészett listát, hogy milyen ígéreteket tartalmaz:

Alkotmány és sarkalatos törvények módosítása, majd széles körű társadalmi bevonással létrejövő, népszavazással megerősített új Alkotmány. Részvételi eszközök bővítése. Közérdekű adatok hozzáférhetővé tétele. Civilek törvényi szintű bevonása a törvényhozásba. Önkormányzati rendszer megerősítése. Átlátható állami és pártgazdálkodás. Arányos választási rendszer. Állambiztonsági iratok nyilvánosságra válása, áldozatok kárpótlása. 

Progresszív tőkeadóztatás, regresszív családi adókedvezmény átalakítása, többkulcsos SZJA, offshore megszüntetése, nagy értékű vagyontárgyak adóztatása. Nettó minimálbér növelése a bérköltség csökkentésével egyidőben. Szakszervezeti jogok, szabadság és elbocsátás szabályozásának helyreállítása. Megnövelt álláskeresési támogatás. Családbarát munkahelyek. Magas hozzáadott értéket teremtő munkahelyeket teremtő program. Tobin adó.

Hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatása: munkahelyteremtés, oktatás, közszolgáltatások. Garantált minimumjövedelem. Lakásfenntartási támogatás növelése. Lakhatási programok, housing first programok, szobabérlők háza, szociális szállások. Szegregált szegénytelepek integrált fejlesztéssel való felszámolása. Gyermekszegénység felszámolása. Élettársak házastársakkal azonos támogatása. Férfi GYES támogatása. Állampolgári jogon járó alapnyugdíj. Minden évben növelt egészségügyi kiadások. Eü-höz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek csökkentése. Oktatásra fordított költségek növelése. Pedagógusok érdemi béremelése. Integrált oktatás támogatása, szegregáció felszámolása. Egységes alapképzés. Egyetemi keretszámok visszaállítása. Egyetemi oktatás továbbfejlesztése, hátrányos helyzetűek támogatása. Romák, nők és szexuális kisebbségek támogatása. 

Paks bővítésének leállítása, források megújuló energiára fordítása. Közösségi és kerékpáros közlekedés támogatása az autóval szemben, vasúti szállításé a közútival szemben. BKV és P+R rendszer fejlesztése, majd behajtási díj. Parkolási rendszer központosítása, bevételek visszaforgatása.

Eszem ágában nincs azt hazudni, hogy ez valami, amivel én maradéktalanul elégedett lennék. Az alkotmányba foglalt, törvényekkel kikényszerített lakhatási jog, valamint az azonos neműek házassága pl egyaránt hiányoznak belőle, ami roppantul bosszant, de bőven tudnék sorolni egyéb apróságokat is. Viszont a másik oldalon az is ott van, hogy nem véletlenül borult ki Seres tőle: ez egy itthoni mainstream mérce szerint erős balos, nemzetközileg pedig korrekt szociáldemokrata programvázlat, olyan, ami szembemegy a korábbi liberális gazdaságpolitikával is, de nem az eddig itthon valamiért baloldalinak hívott kampányosztogatásra épül, hanem elsősorban a szociális nézőpontú fejlesztésre.

Azaz hol állunk most? Ott, hogy a szubjektív döntésünk kérdése, hogy milyen arányban vesszük figyelembe ezt a programot, és milyen arányban vesszük figyelembe Bajnai kormányzati tevékenységét. És én azt is megértem, amikor valaki az egyiket teszi, azt is, amikor a másikat, a lényeg az, hogy tudjunk róla, hogy ő ezen döntés alapján is jutott válaszra arról, hogy elfogadhatónak, vagy támogathatónak tartja-e Bajnai politikáját. Ezt figyelmen kívül hagyva pusztán azt állítani, hogy "Bajnai neoliberális" vagy "Bajnai balos" és ebből következtetni a másik döntésének helytelenségére rossz esetben tudatos szalmabábharc, jobb esetben pusztán akaratlan egymás melletti elbeszélés.

Szóval most már ott tartunk, hogy egyetértünk benne, hogy ha az országban balos politikát szeretnénk látni, akkor oké a parlamenti részvétel, elfogadhatóak a reformista-rendszerpártok, egyetértünk abban, hogy sem az MSZP-t, sem Bajnait nem különösebben szívleljük, és látjuk, hogy két pontban (nagyságrendileg rosszabb-e a NER az eddigi kormányoknál, és mi alapján kategorizáljuk Bajnai politikáját) van eltérő kiindulási alapunk. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megnézzük, hogy akkor milyen körülmények között is lehet együttműködni Bajnaival vagy az MSZP-vel, de még hiányzik egy lépés, konkrétan az összefogás/önállóság döntésének alternatívája, azaz hogy mit veszítünk, mit hagyunk ki az egyik utat választva. De nézzük ezt kérdésként.

7) "Jobb lenne-e kormányt váltani Bajnaival és az MSZP-vel, mint bármilyen egyéb alternatíva?"

A kérdés azért nehéz, mert az összefogásnak több különböző módja létezhet. Először Karácsony Gergő, majd a 4k! is felvetette a restaurációs nagykoalíció lehetőségét (akár a Jobbikkal együtt Edit: illetve a 4k! nélküle), ami épp csak visszaállítaná az alkotmányosságot és a választási rendszert, majd új választásokat írna ki, immáron normális szabályok szerint. Tavaly év végén én is írtam egy koncepciót, amiben három tömb (szocik és csatolt részeik, szocikkal ellenszenvező balosok és a kiábrándult jobboldaliak felé nyitott technokrata erős közép) indulhatott volna külön listán úgy, hogy egymás ellen nem indítanak egyéni jelölteket, de mint az álmaim nagy része, ez sem találkozott a valósággal. De még most is ott tartunk, hogy sem miniszterelnök-jelöltről nincs végleges döntés, sem arról, hogy az MSZP-vel külön vagy közös listán indulna az Együtt-PM, sem arról, hogy a most mikropártok tömegét alapító, az elmúltnyolcév hőn rühellt képviselői, akik most piócaként próbálnak csapódni a koncra, mekkora teret fognak nyerni, sem arról - ami számomra a legfontosabb - hogy milyen konkrét, számonkérhető garanciákat tudna ez az összefogás azügyben vállalni, hogy nem a NER kétharmados sikeréhez vezető korrupt és inkompetens időszak tér vissza. Magyarán szólva mind a pro, mind a kontra érveknél csak egy "valamilyen összefogás"-sal kapcsolatban tudunk érvelni.

• Nem: Egyrészt az Orbán kormány rossz, de nem olyan rossz, mint azt az állandóan diktatúrát kiáltók állítják, másrészt Bajnai mind a korrupciós ügyek alatt betöltött kormányzati tisztségei miatt személyesen, mind a kormánya neoliberális politikája miatt politikailag van elég rossz ahhoz, hogy sokat nem nyernénk a váltással. Az összefogás azonban az elmúltnyolcév rehabilitációjával járna, a szocik és csatolt részeik pont úgy elkurvítanák a velük együttműködő új erőket, mint anno a szadival tették, így továbbra is bebetonozódva maradna a korrupt politikai szekértáborok kétpártrendszere. A 2010-ben megjelent új politikai szemlélet pontosan azt ígérte, hogy ebből mi kitörünk, ezt nem árulhatjuk el azzal, hogy ha Bajnaival, de akár még az MSZP-vel is szövetkeznénk.
  
  
• Igen: Nem csak hogy a NER tarthatatlanul rossz, amit mindenképpen le kell váltani, de számos egyéb rossz alternatíva is létezik. 
  
  Természetesen az egyik legrosszabb, ami történhet 2014-ben, az az, hogy a Fidesz 2010-esnél jelentősen kisebb támogatottsága ellenére is a magára szabott választási rendszerrel és választási körzetekkel kétharmadot nyer. Ebben az esetben egy olyan kormányzás fog jönni, amihez képest még a mostanit is visszasírjuk, hiszen nem csak kommunikációsan lesz könnyen védhető, hogy "amit mi csinálunk, az annyira jó, hogy megint teljhatalmat adott nekünk a nép", de megerősödnek abban, hogy bátran űzhetik a nyilvános korrupciót, az állam totális meghódítását, a demokratikus jogok leépítését, ez nem veszélyezteti a sikerességüket. 
  
  De - bár az új rendszer szerint ennek kicsi a matematikai esélye - elképzelhető, hogy csak egyszerű többséget szereznek. Ebben az esetben a saját kétharmados törvényeik módosításához külső támogatásra lesz szükségük, amit egyedül a Jobbiktól kaphatnak meg. Ennek pedig kőkemény feltételei lesznek, a Jobbik ugyanis az általuk jobbliberálisnak hívott "Zsidesszel" csak olyan ügyekben működhet együtt, amit a saját táborának megkérdőjelezhetetlen sikerként tud előadni. Azaz vissza fogjuk még sírni azt, amikor a KDNP barom ötletei számítottak kormányzati radikalizmusnak...
  
  Persze az is elképzelhető, hogy a legnagyobb ellenzéki párt erőre kap, és az MSZP egyedül alakíthat kétharmados kormányt. Ez lehet, hogy nem tűnik valószínűnek, de számoljunk azzal, hogy - általam egyébként teljesen érthetetlen módon - az MSZP a rendszerváltás óta kétszer erősödött vissza kormányképes erővé, hogy most is erősödik, hogy a választási rendszer a nagyoknak kedvez, és hogy összefogás hiányában a magyar választókra jellemző "csak kormányesélyes pártra vagyok hajlandó szavazni" mentalitás miatt sokan olyanok is rájuk szavazhatnak, akik egyébként utálják őket, de a NER fennmaradását semmiképp nem tudnák elfogadni. És ennek az eshetőségnek a katasztrofikusságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A szocialisták eddig minden egyes alkalommal korruptabbak és antidemokratikusabbak voltak, mint az előttük lévő kormány. Nem sokkal, csak annyival, amiről még azt remélték, hogy nem lesz belőle hatalmas botrány. Az MSZP nem azért nem csinált eddig olyasmit, mint a NER, mert becsületesebbek lennének, vagy mert nekik ne lenne egy, a Fideszhez hasonlóan haszonszerzésre beredezkedett pártstruktúrájuk (amit Mesterházy immár orbáni mértékben centralizált is). Ők egyszerűen nem voltak elég bátrak, nem hitték volna el, hogy még ezt is meg lehet csinálni ezzel az országgal, azt hitték, hogy a völgy nélküli völgyhíddal, domb nélküli alagúttal, indokolatlan négyesmetróval és svájcinál drágább síksági autópályákkal kimaxolták a lehetőségeket. Most viszont tudják, hogy mennyivel többet lehet, és éhes a klientúrájuk. Puch László immáron Simicska által kijárt utakon kaphatja a megrendeléseket, a káderek pedig nem csak hogy megkaphatják a trafikokat, de a fontosabbját a 9 éves mandátumú tisztségekbe lehet ültetni, miközben az égegyadta világon semmi, de semmi nem korlátozhatja őket abban, hogy ugyanilyen egypártrendszerként kormányozzanak. Nagyon jól tudjuk, hogy nem fognak valós információszabadságot, átlátható pártfinanszírozást, transzparens közbeszerzést, civilek bevonását a döntéshozatalba és sok hasonlót garantáló törvényeket hozni. 
  
  A negyedik lehetőség a két szék között földre ülés: az, amikor az ellenzék egyszerű többséggel nyer, így bár ő van kormányon, semmihez nem tud hozzányúlni. Már most is pontosan tudhatjuk, hogy az összes évtizedre bebetonozott fidesz-káder ott fog keresztbe tenni nekik, ahol csak tudnak, márpedig amikor egyszerre bojkottál téged a köztársasági elnök, az ügyészség, a bíróság, az alkotmánybíróság, a jegybank, a médiahatóság, a számvevőszék és még mittoménmi, akkor semmit nem tudsz tenni. Ehhez hozzátehetjük, hogy szinte minden fontosabb törvény kétharmados, így valódi törvényhozói képességük nem lesz. És akkor még csak a jelenlegi helyzetet néztük, miközben nagyon jól tudjuk, hogy amennyiben a Fidesz elképzelhetőnek tartja, hogy minden igyekezete ellenére elveszítheti a választásokat, semmibe nem telik számára még egyszer ennyi leválthatatlan potentátot kinevezni alkotmányba foglalt rendeletalkotói jogkörrel, valamint törvényeket sarkalatossá módosítani, onnantól pedig a kormány nemhogy az évi költségvetést sem fogja tudni elfogadni, de gyakorlatilag semmit nem tud tenni, míg a Fidesz továbbra is megőrzi hatalma egy részét. Ebben az esetben a mostani esztergomi káoszra szinte kedves szívvel fogunk visszaemlékezni mint amikor még csak egy várost foglaltak el az elveszített polgármesteri szék ellenére...
  
  Szóval ezek azok az alternatívák, amiket nem engedhetünk meg kialakulni. Jó lenne, ha lenne olyan tiszta, alternatív erő, ami 2014-ben önállóan képes lenne leváltani a kormányt és nem csak restaurálni a 2010 előtti állapotokat, de meghaladni azokat, viszont nincs ilyenünk. Éppen ezért a legjobb lehetőségünk egy olyan összefogás, ami képes leváltani a NER-t, de a szocialistáktól független erők részvételükkel megakadályozhatják, hogy ez az elmúltnyolcévhez való visszatérés, vagy annak és a mostaninak a kombinációja legyen. A 2010-ben megjelent új politikai erők ígérete volt, hogy mindig elvhűen, a "ha vele, akkor ellenem" szekértábor-logikát meghaladva politizálunk ügyek mentén, azok súlyosságát figyelembe véve. Nem árulhatjuk el mindezt azzal, hogy szimplán létrehozva egy harmadik szekértábort, folytatjuk a másik kettő soha-együtt-nem-működési stratégiáját. 

Ismét elnézést kell kérnem az egyik oldal látszólagosan hosszabb kifejtése miatt, de valójában ennek csak az egyéb alternatívák ismertetése az oka. Mindenesetre remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy itt ismét olyan pontokkal találkozunk, amiről érthető, ha különböző véleményeink vannak, viszont ezen különböző vélemények alapvetően befolyásolják a végkövetkeztetésünket. Az egykori közös párt tagjainál nyilván bejátszik, hogy hogyan emlékeznek az eredeti ígéretre, annak melyik részét tartják fontosabbnak betartani (tudtommal ez az első írás, amiben egy időben legalább megemlítésre kerül mindkettő), mindenki másnál pedig a 2014-es választás lehetséges következményei (beleértve az MSZP önálló indulását és győzedelmeskedését) iránti felelősségérzet viaskodik a hosszú távú, politikai alternatíva létrehozása iránti felelősségérzettel.

Viszont ezzel el is érkeztünk a végső kérdésünkig.

8) "Elfogadható-e egy Bajnait és az MSZP-t is valamilyen formában tartalmazó ellenzéki összefogás a NER leváltása érdekében?"

És itt most szakítok az eddig formával. Ugyanis igen. Mármint nem. Pontosabban igen is, meg nem is. Illetve se nem igen, se nem nem. 

Ez az írás pontosan arra volt egy kísérlet, hogy megmutassam: azonos értékrendű, azonos politikai nézetekkel bíró, erkölcsileg mélyen elkötelezett emberek hogyan juthatnak gyökeresen eltérő végkövetkeztetésre attól függően, hogy a jelenlegi helyzetet és a választás várható következményeit hogyan értékelik. 

Ha te egy mélyen elkötelezett baloldali vagy, aki szerint

• ez a kormány nagyjából ugyanolyan ócska, mint az eddigiek,
• Bajnai a mostani programja ellenére is neoliberális,
• személyesen nagyobb felelősséged van abban, hogy hosszú távon megteremts egy, az eddigi kormányoktól 100%-ig független alternatív politikai erőt, mint abban, hogy egy 2014-es katasztrófa lehetősége miatt aggódj,

akkor neked erkölcsi kötelességed az összefogással szemben a neked szimpatikus alternatív politikai erők megerősödését támogatni.

Ezzel szemben, ha te egy mélyen elkötelezett baloldali vagy, aki szerint

• a NER még az eddigi kormányoknál is nagyságrendekkel elviselhetetlenebb,
• Bajnaitól az egykori kormányzása ellenére (akár a PM behatása miatt) baloldali politika várható,
• személyesen most nagyobb felelősséged van abban, hogy a 2014-es katasztrófalehetőségek mindegyikét elkerüljük, mint abban, hogy már most a 2018-as (vagy későbbi) választások politikai alternatíváit erősítsd

akkor neked erkölcsi kötelességed azon dolgozni, hogy az összefogás minél sikeresebb, és a saját elveidnek minél megfelelőbb legyen.

Természetesen a valóság sosem ennyire fekete-fehér. Már az egyes részkérdésekben is ki-ki önmagával is vitában állhat, ezeket különféleképpen súlyozhatja, és az is lehetséges, hogy az egyikben az összefogáspárti, a másikban a függetlenségpárti oldalra húz, arról nem is beszélve, hogy a pártpolitika iránti érdeklődés intenzitása is jelentősen befolyásolja a kérdést. Valószínűleg azzal sem árulok el nagy titkot, hogy "most vasárnap" én a Bajnai iránti ellenszenvem ellenére az összefogáspárti oldal felé hajlok, de hevesen és szenvedélyesen tudnám védeni a függetlenségpárti oldal nézetét, miközben azt még csak megtippelni sem tudnám, hogy jövő áprilisban hogyan fogom értékelni a helyzetet, mint ahogy az sem véletlen, hogy bármilyen fontosnak tartom a pártpolitikai aktivitást, én magam jó ideje passzív vagyok etéren.

9) "Jó, de akkor most mit kezdjünk egymással?"

Nehéz ügy. Mint a bevezetőben írtam, szerintem teljesen érthető, amit a különböző végkövetkeztetésre jutott emberek egymással szemben éreznek. Érthető az a pszichológiai kényszer is, hogy a saját igazunkat a másik igazának megkérdőjelezésével (pontosabban atomokra robbantásával) bizonyítsuk, pláne ha a saját véleményünk jogosságát is állandóan támadják.

Öreg vagyok már ahhoz, hogy higgyek a gyors happy endben, és még ha hinnék is benne, nyilvánvaló lenne, hogy nem egy olvashatatlanul hosszú blogposztom lenne az ideális katalizátor erre, de ettől még azt kell mondjam: azt, ami eddig ment, abba kell hagynunk. 

Abba kell hagynunk, hogy meg sem próbáljuk megérteni egymást. Az ugyanis közös bennünk, hogy olyan országban szeretnénk élni, ahol a politikai nézeteket értelmesen lehet megbeszélni, és ahol a más politikai végkövetkeztetésre jutott emberek megértik, nem pedig ellenségnek tekintik egymást.

Abba kell azt is hagynunk, hogy igazságtalanul egymáson verjük le a másoktól kapott sérelmeinket. Igen, mind a két fél hozott egy-egy nehéz döntést. Igen, mind a két fél döntése rengeteg hátránnyal jár. Igen, a két döntés egymással ellentétes, a két fél ezzel egymást nagyon konkrét politikai versenyre kényszeríti. És mind a két felet bőven elég támadás éri harmadik személyektől a döntésük miatt.

De mindeközben mégis jóval több az, ami közös. És most nem csak arról beszélek, hogy az LMP és a PM parlamenti szavazatai gyakorlatilag azonosak (továbbra sem a két párt válás utáni feszültségeire szeretném a témát levezetni, bár nyilván a két nézőpont valódi társadalompolitikai álláspontjairól is sokat mond mindez). De közös az is, hogy hiszünk egy igazságosabb, szolidárisabb, demokratikusabb világ lehetőségében, mint ahogy közös az is, hogy a legjobb tudásunk, erkölcsi mércénk és kapacitásunk szerint dolgozunk ezért - egyesek valamelyik pártban, mások civil csoportokban vagy éppen magánemberként. Közös bennünk, hogy a különböző végkövetkeztetést egyaránt ezen legjobb képességeink szerint hoztuk, és közös, hogy legtöbben - bár nyilván lehetnek, akiknek változnak idővel a nézetei - a jövőben, így 2014 vagy 2018 után is ugyanazon elvek alapján fogunk cselekedni. 

A valódi morális szakadék nem az összefogás- és függetlenségpártiak között van, hanem azok között, akik elismerik a lelkiismereti alapon hozott, eltérő döntések létjogosultságát, és azok között, akik nem, saját igazukat elvakult dühvel sulykolva mindenkibe, inkvizítori dühvel ítélve el az eretnekeket (vö.: bárki, aki nem ért velünk egyet, csak a rezsicsökkentés ellen tiltakozó nemzetközi energiacégek fizetett ügynöke lehet).

Igaz, hogy mindkét döntés messzemutató, nem csak előnyökkel rendelkező következményekkel jár. De mindenkinek joga van az általa észlelt előnyöket és hátrányokat súlyozva, a számára legvállalhatóbb döntést hozni. Mindazok, akik szerint a külön indulók "Orbánt erősítik" és mindazok, akik szerint az összefogáson dolgozók "az elmúltnyolcévet akarják restaurálni" (súlyosbító körülmény, ha ezt az adott nagy politikai tömbtől várható anyagi ellenszolgáltatás lehetőségével kötik össze) pontosan az elmúlt huszonév párhuzamos, de "kizárólagos" igazságaira épülő, "kinek nagyobb a traumája" versengéssel összekötött szekértábor-logikát folytatják, ami szerint csak a mindenben egyetértés elfogadható, és a bármiben egyet-nem-értés annak okától függetlenül csak az ellenséghez tartozás bizonyítéka lehet, és ezzel teremtik meg ezt az eltéveszthetetlenül kelet-európai, de még a térségből is kiemelkedő polgárháborús hangulatot, amit mi elvileg épp meghaladni szeretnénk.

Mi - mindkét oldalon - éppen hogy egy olyan világban szeretnénk élni, ahol lehetséges a véleménypluralizmus. Ahol nem bűn, hanem érték az ember legjobb meggyőződésének követése, akkor is, ha az szembemegy másokéval, és ahol az elveink mellett akkor is kiállunk, ha az pragmatikus hátrányokkal jár saját magunk, de akár mások számára is (amire egyébként szép példa a kettévált párt mindkét utódjának nem túl fényes helyzete). 

Szóval természetesen, menjen nyugodtan mindenki ölre a másik elhibázottnak tartott társadalompolitikai javaslatai kapcsán! Soha ne rejtsük véka alá a problémáinkat egymással (vagy magunkkal) kapcsolatban csak mert sok mindenről hasonlóan gondolkodunk! Vetélkedjenek a választók kegyeiért, akik ebben utaznak! Álljunk ki meggyőződésünkből fakadó politikai döntéseink mellett, akkor is, ha ha a saját barátaink jó része sem ért velünk egyet, akkor is, ha a fél világ támad ezért minket, és akkor is, ha nehéz!

De közben egyszerűen fogadjuk el, hogy a többiek is pontosan ugyanazt teszik, mint mi magunk. 

(Az írásból annak hossza ellenére terjedelmi okokból számos pro és kontra érv kimaradt, de a legjobb tudásom szerint törekedtem rá, hogy ezek hiánya egyik oldal erősségét se csorbítsa.

Hasonló okokból végül az együttműködés kérdése csak Bajnaira és az MSZP-re lett szűkítve, de természetesen a téma kielégítő körüljárásához egy önálló blokkot kellett volna szentelni általánosságban a valaha kormányzásban résztvettekkel való együttműködés pro és kontra érveinek, beleértve ebbe a jelenlegi és az elmúltnyolcévet megelőző kormányzásokban szerepet vállalókat is, de ezt most meghagyom az olvasónak továbbgondolásra.

Szintúgy kimaradt számos egyéb kérdés, ami ugyan az összefogás-önállóság témában kevésbé releváns, de abban a témában, hogy egy újbalos aktivista mi alapján válasszon magának pártot akár még fontosabb is. Ennek tárgyalása azonban az érintett pártok - így a PM mellett az LMP és a 4k! - olyan szintű részletes kritikáját igényelte volna, ami végzetesen a szubjektív pártminősítgetés felé terelte volna az írás fókuszát, így csak itt, lábjegyzetként jegyezném meg, hogy a szövetségi stratégián felül is bőven akadnak olyan paraméterek, amelyek miatt a fenti három párt bármelyike vállalhatatlan lehet arra érzékeny baloldaliak számára, és ez a világ legtermészetesebb dolga.

Végezetül pedig kimaradt számos off-topicnak ítélt kritikám Ármin egyes állításainak logikai buktatóival kapcsolatban, de ezeket remélem majd egyszer egy baráti sörözésen átbeszélhetem vele.

A leírtak pedig - beleértve az általam másoknak tulajdonított véleményeket is - szokás szerint és magától érthetődően kizárólag a saját álláspontomat tükrözik.)

A poszt eredetije itt jelent meg: http://ka-steve.tumblr.com/post/55076442152/bajnaistak-vs-orban-szekertoloi