Az 1998-as, a 2002-es és a 2006-os választás után a jövő évi voksolás is a médiában fog eldőlni (98-ban a Tocsik-ügy, 2002-ben Kaya Ibrahim, Josip Tot és a szőlőbányák fordították át a közhangulatot, 2006-ban pedig azért maradt kormányon az MSZP, mert a Fidesz nem talált olyan médiaképes sztorit, amely vezérfonalként szolgálhatott volna a kampányban - helyette azt tolta, hogy "rosszabbul élünk, mint négy éve", ami nemhogy igaz, de még hihető sem volt). Pontosabban ott dőlne el, ha a nagy pártjaink hagynák - de láthatóan nem akarják a döntést a sajtóra és a közvéleményre bízni. És nem csak a jobboldalon: az MSZP éppen most készül arra, hogy felszámolja  az utolsó, nem a Fidesz kezén lévő olyan szerkesztőségnek a függetlenségét és hírtermelő kapacitását, amely még vidéki tudósítói bázissal, a szeriőz újságírás teljes témaspektrumát lefedő rovatstruktúrával és újságírógárdával rendelkezik. 

Amióta a Népszabadságnak a Ringier a nagyobbik, az MSZP-hátterű Szabad Sajtó Alapítvány pedig a kisebbik tulajdonosa (mellettük még a szerkesztőségnek van minimális tulajdonrésze), a lap története a két nagyrészvényes folytonos, olykor a legdurvább húzásokat sem nélkülöző marakodásából áll. Az állandó csatározás nagy vesztese maga az újság: a lap jelenleg az öt évvel ezelőtti létszám, illetve a két évvel korábbi költségvetés kevesebb mint felével (!) működik. Hogy ne beszéljünk rébuszokban: havonta kb. 60 millió forint a szerkesztőségi költségvetés, amit most állítólag 50 millióra akarnak leszorítani - ez közel 20 százalékos vágás, ami nem oldható meg jelentős elbocsátások nélkül.

A külvilág számára eddig aligha lehetett egyértelmű, hogy mi az elhúzódó háború tétje, ám a közelmúltban történt valami, ami a napnál is világosabbá tette. A Népszabadságot két éve megbízott főszerkesztő vezeti, leginkább azért, mert csak a két nagy tulaj összefogásával, 75 százalékos szavazattöbbséggel lehetne állandó főszerkesztőt választani, amihez pont az egyetértés hiányzik. A részvényesek viszont most a jelek szerint rászánták, magukat, hogy dűlőre viszik a kérdést, méghozzá a magunk módján, a saját érdekeik szerint. A Ringier közölte, hogy ő Murányi Marcellt, a Blikk jelenlegi főszerkesztőjét akarja (vagyis a legnagyobb bulvárlap éléről kerülne valaki a vezető politikai napilaphoz főszerkesztőnek, amire még sehol a világon nem volt példa), a Szabad Sajtó pedig Bednárik Imre belpolitikai rovatvezető-helyettesben, az MTV korábbi hírigazgatójában látta meg a jövőt. 

Murányi Mihók Attilának, a Ringier vezérigazgatójának bizalmi embere, Bednárik pedig ugyanilyen státuszban van a szocialistáknál - azaz mindkét tulajdonos kézivezérelhető, a megfelelő helyről jövő felsőbb utasításokat gondolkodás nélkül végrehajtó főszerkesztőt szeretne. Ezt a látszatot erősíti, hogy korábbi szóbeli és írásbeli ígéreteik ellenére semmilyen formában nem vonták be a szerkesztőséget a főszerkesztő-jelöltek kiválasztásába. Pedig 1988, vagyis a rendszerváltást megelőző idők óta a Népszabadságnak csak olyan főszerkesztője volt, akit a szerkesztőség maga választott. Ez volt a szerkesztőségi autonómia legfontosabb garanciája: a főszerkesztőnek - aki az alapító okirat szerint a munkáltatói jogok gyakorlója és a lap szellemiségének, világnézetének, irányultságának őrzője - nem a tulajdonosokhoz, hanem az újságírók közösségéhez, illetve magához az újsághoz kellett lojálisnak lennie.

Ez a hagyomány tette lehetővé, hogy a Népszabadság a közvetett párttulajdonlás ellenére sem kritikátlan magasztalója, hanem olykor - igaz, csak alkalomszerűen - kemény bírálója volt a Gyurcsány-kormánynak. (Egy klasszikus idézet a gazdasági válság kitörése előtti hónapokból: "A fanyar koalíciós humor emblematikus terméke, a Pannon Puma ritkábban kerül már szóba, mint az eurócsatlakozási céldátum, néha-néha rugdossa valaki a dögöt: mi van, baszki, megfagytál? A vonatkozó arisztides, tevés viccet most hadd ne kelljen. Még jó, hogy nem léptünk bele. A poénparádét folytatandó: arra azért nem számítottunk, hogy az egész a nyakunkba ömlik. Lehetett itt annyi mindenre gondolni, amikor sokat szenvedett hazánk legújabb kori sikersztorijának legújabb szakaszába lépett, de arra aligha, hogy huszonhárommillió román vendégmunkás helyett 2008-ra Békés és Hajdú-Bihar megyékből magyar brigádok kelnek útra, hogy építkezéseken vállaljanak munkát odaát, Erdélyben, vagy hogy éppen idényjellegűleg segítsék a szomszéd ország nevetségesen elmaradott mezőgazdaságát." Uj Péter, Népszabadság, 2008. június 9. Tud valaki hasonlót idézni a mostani Magyar Nemzetből?)

És ezt a 25 éves, jól-rosszul, de valahogy mindig működő tradíciót szeretnék most felszámolni. Az MSZP  talán egy második Népszavát szeretne (ne kerüljön pénzbe, koncentráljon a belpolitikára, és soha ne írja le Bajnai nevét), a Ringier pedig egy "politikai Blikket", bármit is jelentsen ez. Egyikük sem hajlandó tudomásul venni, hogy ha az elképzelésük valóra válna, a Népszabadság azonnal elveszítené az olvasói legalább felét. Akik még mindig veszik a lapot, azok aligha csak a párthírekre kíváncsiak - azok megvannak ingyen az interneten -, és nem is a bulvár-tartalomra: abból is elég széles a kínálat máshol, olcsóbban vagy ingyenesen. A Népszabadságnak ma még országos tudósító-hálózata, a kultúrától a gazdaságon át a sportig minden fontos terület lefedő rovatstruktúrája és szakújságírói gárdája van. A jelenlegi szerkesztőség hírtermelő és önálló tartalomgeneráló kapacitása Magyarországon csak az MTI-hez mérhető. Erről mondanának most le a szocialisták, megtörve a szerkesztőség függetlenségét, szélnek eresztve az újságírók jelentős részét, alig néhány hónappal a választási kampány előtt. Ráadásul egy olyan befektetőnek (Vienna Capital Partners) játszanák át a többségi részvénycsomagot, amelyet a szakmában mindenki strómannak tart, és amely mögött a magyar sajtó tényfeltárással is foglalkozó része visszatérően a Fideszt sejti (hogy az új vevő jobboldalira fazonírozni, vagy megszüntetni akarja a lapot, az a végeredmény szempontjából tulajdonképpen mindegy is). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a szocialisták az utóbbi időben két valódi, és a magyar belpolitikához semmilyen szálon nem kötődő szakmai befektetőt már elhajtottak az újság háza tájáról (úgy tudni, korábban a HVG-t tulajdonló német WAZ, mostanában pedig egy szlovákiai magyar kiadóház akarta megvásárolni a Népszabadság részvénytöbbségét), tényleg érdemes feltenni a kérdést: mit akar az MSZP valójában, mi az igazi célja a Népszabadsággal? És miért asszisztál mindehhez Európa egyik legnagyobb, svájci hátterű kiadóvállalata?

Merthogy most nagyon erősen az a látszat, mintha itt a kartellpártok megállapodása - talán csak a sajtó függetlenségének maradékáról, talán másról is - már rég megszületett volna. Hazai szokás szerint az olvasók, és persze a választók feje fölött. 

Update:

A két nagy tulajdonos a (Ringier és az ironikus nevű Szabad Sajtó Alapítvány) között megszakadtak a főszerkesztő-jelölési tárgyalások. A felek augusztusban térnek vissza a témára. Egyes értelmezések szerint Murányi Marcell addig bizonyíthat: most lesz érdemes figyelni, mit ír a Blikk a szocialistákról és Mesterházy Attiláról.