Furcsa módon idén a Balaton Sound lett a „magyar rögvalóság” fokmérője, saját önostorozásunk tárgya. Multik által hülyére vett zombik, nonfiguratív tetoválásos vidéki tahók és mojitójukból profitáló középiskolás lányok, magyar ugarozás, valamint annak kritikája és az Orbán-lányok táncát szabad-e vagy nem megosztani/nézni. És ha már lányok, a cikkekben gyakran jelentek meg nők is, de nem a kritikák tárgyaként, hanem hangulatfestő elemekként. Amivel nem is lenne baj, ha ezek a kiszólások ne sugallnák azt, hogy bár sok szerző érzékeny a fesztiválok kapcsán felmerülő sokféle – globális és osztályok közötti – egyenlőtlenségre, a hangulatfestő szalonszexista megjegyzések és a hallgatás arról, hogy egyenlőtlenségek társadalmi nemek között is léteznek, teljesen elfogadhatóak még a nem a magyar „konzervatív” politikusok által képviselt asszony verve diskurzusok szintjén mozgó értelmiségi férfiak számára is. Ez pedig önmagában is nagy baj, az viszont még nagyobb baj, hogy ez a fajta osztályokon, iskolázottságon és a Budapest-vidék tengelyen is átívelő beszédmód valódi következményekkel jár, mert olyan jelenségeket mutat be elfogadható, sőt természetes állapotként, amelyek többek között a felszabadult szórakozástól is megfosztják a nőket.


Itt van például a fesztiválok kommercializálódásról szóló blogbejegyzésben a költői kérdés, hogy „Az már zavarna téged, ha például a nődet ingyen piáért megdugnák a szponzorcég képviselői, vagy még az is beleférne, ha elég sok ingyen piát adnak?” implicite afféle lízingelhető haszontárgyként utalva a barátnőség intézményére, ami különösen ellentmondásos nézőpont, ha valaki épp kapitalizmuskritikát próbál megfogalmazni. Aztán ott van a miniszterelnök lányairól készült video kapcsán az a mondat, hogy „Az „egalitárius szemlélet (a minden személy iránt köteles és egyenlő tisztelet)” éppenséggel azt követelné, hogy háborodjunk föl akkor azon is, hogy kéretlenül kerülnek be lányok a „Sound legjobb női”-összeállításokba, illetve lapok tucatja velük adják el fesztivál-beszámolóikat.” Ezután a szerző azt a következtetést vonja le, hogy mivel az „egalitárius szemlélet” azt követelné meg, hogy mindkét jelenségen felháborodjunk, de ne háborodjunk fel egyiken sem! És bár az Orbán-lányok nem tettek semmi rosszat, azért mégis csak az ő táncukkal lehet visszavágni a jobboldalnak a ballib fertőre tett megjegyzéseikért. Viszont bennem azért felmerül a kérdés, biztosan ugyanilyan hatékonyan vissza lehetne vágni a videóval, ha az Orbán-lányok Orbán-fiúk lennének? És az a kérdés is, hogy nem lenne azért mégis jobb egy kicsit „egalitáriusabb szemlélettel” viszonyulni a nők biodíszletként való használatához, amikor a nők segg és mell tengerré olvadnak összeszinte az összes magyar tudósításban, és nem számít, hogy épp fesztiválon buliznak, bicikliznek a városban vagy valamelyik kereskedelmi tévé híradójában nyilatkoznak szakértőként.
És most nem arról van szó, hogy holnaptól kezdve az NMHH egy speciális akciócsoportja nézzen át minden fesztiváldokumentációt és távolítsa el az összes nőről készült képet – bár biztos sokan örülnének egy ilyen lehetőségnek és újabb kiváló pozíciókba lehetne benyomni kockásinges Fidelitas-os fiúkat. Egyszerűen csak érdemes elgondolkozni azokon a közös pontokon, amelyek az előszeretettel és magabiztos cinimzussal kritizált kopasz tetovált telefonneppereket meg a budapesti romkocsmás értelmiségi férfiakat összekötik. Többek között a fesztiválok kapcsán.
Már csak azért is, mert kevés olyan helyen voltam, ahol a szexizmus leggyomorforgatóbb formái olyan szinten koncentrálódtak mint az idei Volt fesztiválon. már a fesztiválbuszon elkezdődik minden, az adja meg az alaphangulatot a fesztiválozáshoz, minden értelemben. Az emberek heringekként összezsúfolódva utaznak a fesztivál helyszíne felé, ami miatt sem a nem kívánt verbális, sem a nonverbális (ez alatt főleg a tapizást értem) hatások elől nem lehet menekülni. Persze legtöbbször a nőkről van szó, nőkről, akiket MEGdugtak (milyen kifejezőek a tárgyas igék), akiknek több vodkát kellett volna inniuk, idézem: „hátha lemarja narancsbőrt a seggükről”, akik túl kövérek, vagy nincs mellük. És ezek a férfiak nem 30-as kigyúrt vidéki maffiózok, hanem láthatóan jó anyagi helyzetben lévő, feltételezhetően még egyetemre, főiskolára járó 20-as éveik elején járó fiatalok. A leendő értelmiség.

A „szerencsésebb nők”, ha megütik a mellméret-zsír-narancsbőr-arány kegyetlen mércéjét, még akár olyan szituációkat is kiélvezhetnek, mint az a lány, aki a buszon elbóbiskolva arra ébredt, hogy egy csávó 30 centiről az arcába üvölt vagy mint mások, akiket, mint amikor az önkiszolgáló étteremben a kenyér után nyúlnak, gyakorlatilag bárhol, bármilyen helyzetben letapiznak, függetlenül attól, hogy ebbe éppen beleegyeznének-e vagy sem. Sőt, ha valaki megüti a főnyereményt, még akár egy sörre vagy rövidre is meghívják, ami miatt ódákat lehet zengeni arról, hogy a nők élete mennyire mesés.

Önmagában persze semmi baj a tapizással, se a szexszel, se a pozitív visszajelzésekkel vagy a csajozással/pasizással. Nem arról van szó, hogy egy hittanos jókislány szemforgatásával szeretném kommentálni, hogy milyen kár, hogy az emberek nem csak azért járnak fesztiválozni, hogy áhítattal végighallgasanak egy Ákos-koncertet öngyújtót lobogtatva. Sőt, igazából még boldogsággal is töltene el, ha a fesztiválozás a szexuális felszabadulásról szólna – mert hogy többek között erre találták ki. Csak sajna szexuális felszabadulásról nagyon nehéz beszélni egy olyan közegben, ahol mindössze annyi történik, hogy koncentráltabban jelenik meg a szexizmus, mert épp nem úgy néznek ki, ahogy mások akarják (meg hát nyilván soha nem úgy néznek ki, ez ennek a logikának a lényege), a szexualitásból pedig a nőknek csak a megdugás szó igekötője jut. És ez nem csak a tetovált, kigyúrt, vidéki alsó osztálybeli férfiak szerint van rendben, hanem a keresztény konzervatív értelmiség és a liberális budapesti romkocsmatöltelélek szerint is.

Ámon Kata