A napokban ismét elkezdtem a nemzetről, az összetartozásról gondolkodni. Szembesültem a szokásos dologgal, azzal hogy a tradícióink, ünnepeink és szimbólumaink még mindig a napi politikai csaták tehetetlen, gúzsba kötött túszai. Ha az egyik ünnepli, a másik gyalázza. Az egyik, egyébként néhol jó humorú baloldali, immár némileg közszereplő oldalán olvasgattam a kommenteket, az ízetlen megjegyzéseket arról, hogy ki mit csinálna a Szent Jobbal, mire értékeli, éppúgy, mint az egész augusztus 20-ikát, ésatöbbi.

Nem használom ki az alkalmat, hogy a kurucinfo drága szerkesztőségének küldjek címeket, neveket és bézbóll ütőt lengető fényképemmel fejezzem ki zsigeri rossz érzésemet. Dolgozzanak meg a „nemzeti radikálisok” a pénzükért, a silány örömükért.

De nem jól van ez. Vagy egy politikai közösség, egy nemzet és egy állam polgárai vagyunk, vagy valami gyülevész csürhe. Ebből következőleg vagy tiszteljük közös hagyományainkat, legalább hűvös tartózkodással, ha valami nem jön be, vagy szél ellen köpködünk.

Az se nagyon tud megindítani, amikor arra hivatkoznak, hogy ezeket a szimbólumokat vér lepte be, hogy az elnyomó elitek/úri osztályok stb. tulajdonai és jelképei, az elnyomás manifesztációi.

Először is: nem az övék. A nemzet eszme az egységes nemesség eszméjeként kezdte nálunk a karrierjét a középkorban,(államnemzeti koncepcióként Anonymusnál, és etnikai alapú nemzetként Kézainál Kristó Gyula szerint, lsd. A magyar nemzet születése) de azután az egész kulturális-politikai közösségre kiterjedt. Ami pedig a bűnös múltat illeti, nos, igen, a nyilasok is hordoztak magyar zászlókat, ahogy az ópium és rabszolgakereskedő britek hajóin is lehetett Union Jack. Mégis, ma a Labour Party tagjai is tisztelik a brit zászlót, a nemzet mint politikai közösség éppúgy elfogadott koncepció Britanniában, mint az USA-ban, ahol még durvább, hogy a volt rabszolgák utódai is az amerikai nemzethez tartoznak. Nem szégyen náluk kimondani, hogy „Isten óvja Amerikát”.

De minálunk a lelkes patriótizmus vagy a hazug nacionalista úri szittyatudat, vagy a nemzetsirató, hamis áldozattudattal terhelt paprikajancsiság vádjával szembesül. Horthy talán szerette a töltött káposztát, nos, akkor mi földhöz vágjuk! Mindenre rávetül a gyűlölet, a vérengző múlt, a megosztottság árnyéka. Még mindig ott tartunk miért késett el Szapolyai János a mohácsi csatából. Közös sikereinkről, értékeinkről nem is beszélünk. Néha a magyar címert kezdik ki, hogy miért van rajta korona, holott Bertényi Iván cikkét (Rubicon 2012/12) érdemes elolvasni arról, hogy ez nagyon is megfelel a több évszázados hagyománynak, míg a Kossuth címer republikánus mivolta huszadik századi értelmezés. Máskor a „kesergő, depressziós” Himnuszt kezdik ki, aztán persze jöhet a Szent Korona, meg hogy Szent István nem is volt igazi szent. Ilyenkor Goethe mondása jut eszembe, ne is haragudjatok: „A lakájok szemében nincsenek hősök, nem azért mert azok nem hősök, hanem mert ezek lakájok.”

Olcsó játék ez, hiszen kikezdhetetlen autoritás, szeplőtlen politikai vezető, és bemocskolhatatlan hagyomány sehol nincs és nem is volt. Ássunk kicsit mélyre és kiderül a Hálaadás Napjáról, hogy utána lepuffantották az indiánokat, a Bastille bevételéről hogy nem is volt benne fogoly, a német sasról, hogy a nácik is becsülték. De a történeti és politikai hagyomány a folytonosság megteremtője a múlt és a jelen között, az összetartozás tudata. Az összetartozás érvényes búra, bajra és bűnre is. A múlt nem ideális valami, hanem konfliktusokkal és szenvedéssel terhelt. És aki összezúzza, nem menekül tőle, csupán arra ítéli önmagát hogy ismét –nehezékként visszatérő-súlya alatt vezekeljen.

Összetartozni akkor fogunk, ha megtanuljuk elismerni a másikat. Legyen az meleg, egy kisebbség tagja, vagy marxista. Nem szeretni, egyetérteni, hanem elismerni. De aki a másik hagyományát, szimbólumait lábbal tiporja nem számíthat elismerésre. Az a kitétel, hogy „légy ilyen és majd így és csak így elismerlek” azt jelenti: nem vagy más, mint az én alárendeltem. Ne csak a jogaimat ismerd el, a szellemi mivoltomat is. Hagyd meg a katolikusnak a Szent Jobbot, a romának a cigányzenét,  s mindegyiknek a maga külön értékét, de nem kell, hogy toleráld a bűnt vagy a gonoszságot. Ameddig egymást el nem ismerve dühös, kisebbrendűségi érzésben szenvedő demagógok fogságában szenvedünk addig egy értelmes, valóban politikai vitát sem folytathatunk le, addig csupán identitás-harcot vívunk, mint a Tanácsköztársaság és a fehérgárdisták. Addig a szélsőségeseknek fog állni a zászló.

Ami a demokráciánkat illeti, idézhetjük majd Balassi Bálintot: „heába hegedülsz az malomban.”

Mindkét térfélről osztanak majd ha így vélekedsz. Szentimentális bolondnak, ki-ki ízlése szerint reakciósnak vagy komcsinak tart. No, ebből tudod, hogy valamit nagyon jól csinálsz.