A tegnap nyilvánosságra került, rövid petíciót, amelyet – nálam kiválóbbak társaságában – én is aláírtam, és amely egy római katolikus hittankönyvnek a homoszexuális cselekedetet halálos bűnként bemutató passzusát támadta, sok erős kritika érte a facebook félnyilvánosságában, a megosztások alatti kommentekben.
A bírálók úgy látják, hogy a petíció aláírói, akik a szóban forgó tankönyv visszavonását követelik, a szólás és a sajtó szabadságát vonják kétségbe, továbbá ezúttal épp ők azok, akik nem tartják tiszteletben állam és egyház szétválasztását. Vagyis éppen azt, amire hivatkoznak, a felvilágosodás Európájának vívmányait. Azt követelik, hogy a római katolikus egyház ne taníthassa saját katekizmusát, amely a homoszexuális cselekedetet halálos bűnnek tekinti. Teljes összhangban különben a szerző mondatával, aki tehát nem tett mást, mint ismertette a tankönyvben – feladatának megfelelően – az egyházi álláspontot. Vagyis az aláírók azt akadályoznák meg, hogy a római katolikus egyház taníthassa azt, amit történetesen tanít. Ráadásul a tankönyvnek az ügyben tökéletesen ártatlan, egyháza álláspontját egyszerűen bemutató szerzőjét állítják pellengérre teljesen alaptalanul, hiszen amit ír, nem személyes véleménye, hanem a katekizmus, mást nemigen lehetne írnia senkinek a kérdésről a katolikus hittankönyvben. Mindezzel tovább szítják – szítjuk – az amúgy is roppant gyanakvó közhangulatot, továbbpörgetjük a háborús retorikát.
A számonkérés, azt hiszem, jelentős részben jogos. Valóban nem „követelhetünk” (én, aki nem vagyok katolikus, bizonyosan nem) semmit a római katolikus egyháztól saját tanításainak továbbadását illetően, természetesen nem írhatjuk elő, mit gondoljanak és milyen értékrendet közvetítsenek azoknak, akik katolikus nevelésben kívánják részesíteni gyermekeiket. Épp ezért a magam részéről mindenekelőtt meg kívánom követni a könyv szerzőjét, Fülöpné Erdő Máriát és általában is jelezni szeretném: felületes voltam, hibáztam, felvilágosult gőgöm indokolatlan volt, sajnálom. De a tévedések tanulságosak lehetnek, ha megértjük, hogyan tévedtünk el, mi volt az igazságnak az a magja, amelyből – figyelmetlenül – kiindultunk. Erre tennék rövid kísérletet.
Annak, aki a Szentírásnak a kérdésre vonatkozó szöveghelyeit, a katekizmust stb. elfogadja és történetesen meleg, annak adott esetben azt kell elfogadnia, hogy az a bensőséges, mély, személyes vonzalom, amely éppen úgy alapulhat őszinte, átélt, személyes szereteten, ahogyan egy heteroszexuális kapcsolat, eleve, eredendően és a Szentírás és a katekizmus passzusainak idézésén túlmenően megindokolhatatlanul bűnös. Az ő szeretetkésztetései „utálatosak” Isten előtt, míg mások ugyanarra – a Másik emberre – irányuló szeretetkésztetései templomban, zsinagógában nyernek áldást. Épp úgy szeretne szeretni, mint felebarátai, de az ő szeretete – ha átadja magát neki – a hosszan tűrő, végtelen kegyelmű Isten előtt halálos bűn. Tudomásul kell vennie, ha elfogadja egyháza tanítását, hogy valamiért a személyes elhívás és szólítás Istenének úgy jó, ha épp ő és más társai nem szerethetnek. Ez szinte felfoghatatlan és elviselhetetlen. Ha jámbor keresztény, zsidó vagy moszlim az, akivel ez történik, akkor tudja, hogy Isten végtelenül meghalad bennünket, tehát „a létezésünk alapjául szolgáló kifürkészhetetlen bölcsességet ugyanannyira kell tisztelnünk azért, amit megtagad tőlünk, mint azért, amiben részesít bennünket”, ahogy Kant mondja. Ha nem tudja is, mi célt szolgál, hogy számára a szeretettől-szerelemtől való önmegtartóztatás az egyetlen - szexuáletikailag elfogadható – lehetőség, ez a rémület az ő sajátos elhivatása: vagy a kölcsönös szerelem halálos bűnében kell leélniük az életüket, hívőként vagy nem hívőként. Hogy ez jó válasz-e, hogy lehet-e a Szentírást kinyilatkoztatott igazságnak tekintve lehet-e más választ is adni erre a kérdésre vagy sem, azt most ne bolygassuk, fogadjuk el, hogy a római katolikus katekizmus vagy – jobbára – az ortodox judaizmus jelenleg így látja a dolgot. Hogy ez az aktuálisan adott javaslat elfogadható –e, élhető válasz-e számukra, azt kinek-kinek magának kell eldöntenie és semmit sem mondunk, ha azt mondjuk, hogy ez irtózatosan nehéz döntés. Minél átéltebb annak a hite, aki ilyen dilemmával szembesül, annál nehezebb helyzetben van. A pap, lelkipásztor, rabbi, közösségi vezető és – amennyiben erről kíván szólni – a hittankönyv szerzője és a hitoktató is az Isten átláthatatlan és nehezen teljesíthető kérését kell, hogy tolmácsolja mindazoknak, akik ott ülhetnek az óráján és akár már sejthetnek is valamit abból, hogy ez a döntés vár rájuk. Nekik annyit mondani, annyit és semmi egyebet a világon, hogy ez halálos bűn, minden mást rájuk hagyni, elengedni a kezüket, hogy oldják meg maguk, ahogy akarják és tudják ezt a szinte megoldhatatlan helyzetet, az, ha átgondolt döntés, úgy szeretetlenség, ha átgondolatlan, úgy figyelmetlenség. Ez esetben minden bizonnyal csak az utóbbi. Ennél az egyházi tanítás jóval többet enged meg a tankönyvszerző számára, sőt több mindent tenne szükségessé. Nem kell eltagadni, mit mond a katekizmus, de beszélni kell arról is, hogy az a hatalmas közösség, amelyhez az esetleg érintett tanuló döntése szerint tartozni kíván, a Krisztusban újjászületettek közössége nem ítéli el és nem bélyegzi meg, ha mégoly bűnös is, mert ismerik az értik az evangéliumi tanítást: az vesse rá az első követ, aki közülünk bűntelen. El kell mondani azoknak, akik szembesülnek ezzel a tragikus választással és azoknak, akikkel egy közösségbe tartoznak, hogy közösségük tudja és érti, milyen irtózatos „nem ember szívébe való” kínokkal jár az ő „elhívatásuk” a viszonzott és beteljesült szerelem megtagadására és az is, ha szerelmük beteljesülhet és halálos bűnként tartatik számon.
Ezt a problémát aligha az ilyen-amolyan szexuális vétkek szimpla felsorolásánál lehet a legjobban megtárgyalni, az viszont, hogy nagyon is megbeszélésre szorul, aligha kérdés. Ha erre csak egy későbbi életkor alkalmas, akkor akkor.
Nem követelem, csak felvetném: ilyen és ehhez hasonló kérdések meggondolása alighanem jót tenne a könyvnek és a katolikus egyház maga is jelezte, hogy át kívánja dolgozni (ráadásul a petíció megjelenése előtt jelezték, újabb felületesség volt nem észrevenni és méltányolni). Azért beszélek erről, azért beszélek bele, ha tetszik, egy másik felekezet tagjaként, mert így is nagyon sok közöm van a hittanosokhoz és a leendő hittanosokhoz, akik ebből a könyvből tanulnak majd, személyes ügyem is, hogy ne maradjanak egészen magukra ezzel a súlyos életproblémával. Sok közöm van hozzájuk, mert nemcsak felebarátaim és honfitársaim, de mindannyian az Ábrahámot elhívó Istenben, a személyes szólítás és a szigort folyvást meghaladó kegyelem Istenében hiszünk.
Vári György
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Bocsánatkérés és magyarázat 2013.09.16. 09:00:03
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.