Az elmúlt napokban egészen átfogó vitává alakult az a bejegyzésfolyam, amely a Fent és lent blog Férfigyűlölő erőszakkultusz és uszítás az Indexen című cikkére adott, Antifeminista baloldal és a liberalizmus szelleme című válaszommal indult. Erre a Fent és lent egy hosszabb bejegyzéssel válaszolt, amelynek főbb állításait én most nem foglalnám össze, egyrészt alig van ilyen jellegű mélyen szántó vita, szóval igazán megéri a fáradtságot ezt az egyet végigolvasni, másrészt mert azt érzem a leghasznosabbnak, ha nem az eredeti cikkeket próbáljuk elemezni, boncolgatni, hanem a fő vitapontok alapján kezdenénk párbeszédet. Ezek három összefüggő fogalom köré szerveződnek: a patriarchátus, a férfierőszak és a privilégium köré. 

(„Hogyan lehetnék én privilegizált, ha néha szomorú vagyok? – Fehér férfiak.” Forrás: http://sarahwood.info/2013/08/16/systemic-issues-male-privilege/)
Férfierőszak nem, patriarchátus igen?

A Fent és lent szerzői azzal egyetértenek, hogy létezik a társadalmi nemek közötti hierarchián alapuló elnyomó rendszer, amelyre cikkükben patriarchátusként utalnak. A patriarchátus szó gyakorlatilag férfiuralmat jelent, emiatt rengeteg kritika érte a feminista mozgalmakon belül is. A kritikák tárgya az volt, hogy a szó valami olyasfélét suggall, hogy a nemi alapú elnyomást úgy kellene elképzelni mintha egy csoport idős államférfi tudatosan elnyomó döntéseket hozna a nőkről. Bár Magyarországon ez a kép nem tűnik teljesen a valóságtól elrugaszkodottnak, ez a fajta nézőpont kevéssé mutat rá arra, mit jelent a nemi alapú elnyomás vagy privilégium. Éppen ezért sokan inkább a gender (társadalmi nem) struktúra fogalmat használják a patriarchátus helyett.
Most jön az a rész, ahol feminácizós trollok mini agyvérzést kapnak, de hát a dolgok már csak úgy alakultak, muszáj kimondanom: nem ugyanazt a dolgok értjük férfi alatt. Mármint nem a trollokkal, hanem a Fent és lent szerzőivel. Én és azok, akik férfiuralomról/erőszakról írnak, a férfi alatt nem a biológiai nemre (sex) céloznak, hanem egy társadalmi konstrukcióra (gender). Nem arról van szó, hogy a férfit a kromoszómaszáma vagy a tesztoszteronszintje vagy a pénisze automatikusan dühöngő őrültté teszi. Arról sem, hogy mindenki, aki férfinek születik, erőszakos. Arról van szó, hogy a férfi nem objektív biológiai kategória (megint nem a feminista kékharisnyák mondják ezt, hanem tisztességes orvosemberek, akik ezt laborban, fehér köpenyben kutatták...), hanem társadalmi konstrukció, amely ebben a társadalomban jelentősséggel bír, szimbolizál bizonyos dolgokat és, mivel a társadalmi nemen (gender) alapuló hierarchia kedvezményezettje a férfi mint társadalmi kategória, ezért privilégiumokkal is jár.

A férfierőszak kifejezés nem arra utal, hogy minden férfi potenciális erőszaktevő, hogy minden férfit stigmatizálni kell, függetlenül attól, hogy követett-e el erőszakot. Aki ezt a szót használja, az az erőszaknak egy bizonyos fajtájára gondol, ami a gender hierarchia terméke, következménye, és amely a nemi szerepekkel kapcsolatos társadalmi normák része. Tehát strukturális probléma. Éppen ezért a férfierőszak fogalmat és a strukturális elnyomást szembeállítani fals dichotómia. Az, hogy a férfiak több erőszakos bűncselekményt követnek el nők ellen mint nők férfiak ellen, nem azért volt releváns pontja az előző cikkemnek, mert itt egy mennyiségi kérdésről van szó vagy mert ezáltal bármi módon legitimálható lenne a férfiak elleni erőszak vagy általában a nők által elkövetett erőszak, hanem mert nem ugyanazon logika alapján működnek és mert más a társadalmi jelentésük, eltérő a társadalmi legitimációjuk.

Ennek egyik megnyilvánulása, ha már családon belüli erőszakról van szó, a nők és férfiak közötti kettős mérce. A mai magyar társadalom a családon belüli erőszakot nem strukturális, hanem magánügyként kezeli, emiatt a hatóságok legtöbbször nem avatkoznak be vagy pedig a nő felelősségét hangsúlyozzák. Még szembetűnőbb ez az erőszak olyan formái kapcsán mint a nemi erőszak vagy annak népszerűsítése (rape culture és slut shaming), amely kifejezetten abból építkezik, hogy a társadalom elfogadhatónak tartja, hogy a férfi szexuálisan elnyomjon egy nőt és társadalmi kirekesztés tárgyává tegye pont azért, mert szexuálisan kiszolgáltatott helyzetben van. Vagy éppen megbélyegezze saját szexualitása miatt. Éppen ezért tartottam rendkívül problémásnak, amikor a Fent és lent Kurvák és panoptikum címmel hirdetett programot, hiszen a kurvázással éppen annak a gender- és osztálystruktúra által is elnyomott csoportnak a megbélyegzését termelte újra, amely ellen az előző cikk alapján éppen hogy tiltakoznia kellene.

De visszatérve a férfierőszak és patriarchátus fogalmakra, én el tudom fogadni, hogy ezeket félreérthetőségük miatt nem feltétlenül jó használni. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy az olyan szavak mint feminizmus, férfierőszak, patriarchátus éppen azért keltenek ellenérzéseket és éppen azért értelmezik sokan a férfiak elleni támadásként (figyelmen kívül hagyva a férfi mint bizonyos privilégiumok alapjául szolgáló társadalmi konstrukció jelentését), mert egy bizonyos privilégiumra és az elnyomás egy bizonyos formájára mutatnak rá.
Felcserélhetőek-e a privilégiumok?

A Fent és lent szerzői szerint férfierőszakról beszélni ugyanolyan mint nőgyülölőnek lenni, mert a fogalom férfiak elleni erőszakra ösztönöz. Ezt a fajta érvelést hasonlítottam én a ”Férfi jogi mozgalom” diskurzusához, akik az elnyomás elleni harc szókincsét átvéve a férfiakról beszélnek úgy mintha elnyomott csoport lennének. Ebben a diskurzusban a privilégiumok felcserélhetőek: tehát ha nőként erőszakos vagyok vagy bármilyen férfiakkal szembeni előnyre teszek szert egyszer, akkor már én vagyok a privilegizált és egyben az elnyomó. Csak hogy ez az érv éppen a privilégiumok strukturális jellegét hagyja figyelmen kívül.

Floridában nemrég 20 év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek elsőfokon egy nőt azért, mert figyelmeztető lövéseket adott le a levegőbe, amikor partnere megtámadta és halálosan megfenyegette („Ribanc, meg foglak ölni!”). Most nem is az a lényeges, hogy ehhez képest mennyire nem szokták komolyan venni a hatóságok a családon belüli erőszak ügyeket, hanem inkább az, hogy rendszeresen ítélnek el nőket úgy, hogy nem veszik figyelembe a bíróságokon azt, amit más bűncselekmények esetén igen, hogy a nő önvédelemből volt erőszakos. És itt nem arról van szó, hogy ebben az esetben jó, ha valaki erőszakos, és hogy emellett kellene kiállni, hanem arról, hogy egész egyszerűen nem ugyanazt jelenti megtámadni valakit és védekezni valami ellen. Az Index.hu gifekkel nem az volt a baj, hogy férfi erőszakra uszítottak, hiszen azt mutatták be, mit tehet egy nő, ha egy férfi megtámadja (mert hogy épp a gender struktúra miatt ez a nők életében sokkal inkább reális fenyegetés). A probléma az, hogy ezzel a védekezés felelősségét a nőre hárítja, szintén figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez a strukturális okokat nem szünteti meg, a nők elleni erőszak ugyanis nem pusztán biológiai erőfölény, hanem pont hogy a társadalmi elnyomás eredménye. Ahogyan a privilégiumokat az sem fordítja meg, ha egy nő a levegőbe lő, hogy saját életét megmentse.

Attól sem cserélődik fel a privilégium, ha éppen egy másik struktúra által kedvezményezett helyzetben vagyok. Nőként kerülhetek margianlizált helyzetbe attól függetlenül, hogy például osztály vagy etnikai szempontból előnyös helyzetben vagyok. Mert a privilégiumok nem váltják ki egymást, nem cserélődnek fel, hanem metszetet alkotnak, ezt hívják interszekcionalitásnak. Éppen ezért az elnyomások és privilégiumok hierarchizálása csak megerősít bizonyos elnyomásokat, mert az elnyomások egyes fajtáit mindig lehet másokkal legitimálni (pl. a nők elnyomását azzal, hogy először az osztályalapú elnyomást kell megszüntetni vagy az osztályalapú elnyomást azzal, hogy szegény férfiak erőszakosabbak – ami nem igaz, stb.). Ahhoz, hogy a társadalmi igazságtalanságok megszűnjenek a privilégiumokra rá kell mutatni, azokat el kell ismerni, azokra reflektálni kell, ami akkor a legnehezebb, ha az ember személyesen profitál belőlük. Senki sem szívesen azonosul az elnyomó szerepével, és mivel az elnyomás leggyakrabban nem tudatos, hanem az élet hétköznapi működésének része, nem is mindig tűnik fel. (Pl. feltűnt valakinek, hogy a forradalmár nőket ábrázolják kilógó mellel, a forradalmár férfiakat kilógó pénisszel pedig nem?)

Abban azt gondolom, a Fent és lent szerzőivel is egyetértünk, hogy a patriarchátus/gender struktúra, az osztályalapú és más hierarchián alapuló elnyomás megszüntetése csak együtt lehetséges. Viszont csak két fontos lépéssel lehet ebbe az irányba elindulni. Az egyik az, hogy nem hierarchizáljuk az elnyomásokat, a másik pedig az, hogy felismerjük és megnevezzük a privilégiumokat és azok rendszerszintű, fel nem cserélhető jellegét. Mindezalatt nem azt értem, hogy kizárólag ennyit kell tenni az elnyomó társadalmi rendszerek ellen, hanem azt, hogy az újraelosztás (materális egyenlőtlenségek megszüntetése) és az elismerés (kulturális elnyomás megszüntetése) megszerzése csak együtt lehetséges. Nemcsak azért, mert a nemi alapú egyenlőtlenségek mindig materiális egyenlőtlenségek is (lásd bérkülönbség, nemi alapú foglalkoztatásbeli szegregáció, családi bér és az azzal járó anyagi függőség, fizetetlen házimunka, prostitúció, stb.), hanem azért is, mert az osztályalapú egyenlőtlenségek mindig egyben kulturális egyenlőtlenségek is (lásd szegény emberek kriminalizálása, az „érdemtelen szegény” diskurzus, az alsóbb osztályok által fogyasztott javak lenézése, az orientalizmus, a „csöves” szó használata, stb.). Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy egy igazságosabb újraelosztástól nem szűnne meg például a nemi erőszak a világban, hanem arról, hogy addig nem lesz igazságosabb újraelosztás, ha nem veszünk tudomást a gender struktúráról és más elnyomó rendszerekről, ha nem ismerjük fel, hogy az elosztás és elismerés összefonódik és emiatt minden nem elosztási kérdést csak tünetnek tekintünk. A nemek közötti egyenlőtlenség és az osztályalapú egyenlőtlenségek megszüntetése csak együtt lehetséges, tehát úgy és csak úgy, ha egyiket sem kizárólag elosztási vagy elismerési kérdésként kezeljük.

Ámon Kata