Napra pontosan egy éve a Hallgatói Hálózat hívására az ELTE lágymányosi kampuszán gyűltek össze azok a hallgatók, oktatók és szimpatizánsok, akiket felbőszített a Hoffmann Rózsa által előző napokban bejelentett felsőoktatási átalakítási terv, amely radikálisan lecsökkentette volna a hallgatói helyek számát, elvonta volna a felsőoktatásra szánt források jó részét, és csorbította volna az egyetemi autonómiát. A résztvevők elfogadták a hallgatók előbb 5+1, később 6 pontjaként ismertté vált követeléseit, majd közösségi döntést követően elfoglalták a Petőfi hidat és végigvonultak a városon. Ezzel kezdetüket vették a diáktüntetések.

1. Követeljük a köz- és felsőoktatás átfogó reformját!
2. A keretszámokat állítsák vissza legalább a 2011-es szintre!
3. Állítsák le a forráskivonást, kompenzálják az elvonásokat!
4. Töröljék el a hallgatói szerződést!
5. Ne korlátozzák az egyetemi autonómiát!
6. Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy a hátrányos helyzetű családokból is legyen esély bejutni a felsőoktatásba.

A következő napokban állandósuló, országos méretűvé váló tiltakozások felszívták azt a dühöt, amit a Fidesz kormányzásának arroganciája szított. Ha megnézzük a tüntetők akkori nyilatkozatait (és itt nem a szervező magra gondolunk), elsősorban nem konkrét szakpolitikai vagy politikai intézkedések dühítették fel őket, hanem az, hogy semmibe veszi a hallgatók szempontjait a kormány. A tiltakozásokban a düh közös volt, a semmit rólunk nélkülünk közös volt, vagyis egy másik demokráciamodell követelése a kiürült helyébe. Tehát a tüntetéshullámot nem ideológiai keretek határozták meg, továbbá a politikai csatározásokon is kívül estek, így könnyedén tudott bárki csatlakozni hozzá, anélkül, hogy bármit gondolnia kellett volna az aktuális, az oktatás ügyén kívüli politikai helyzetről, sőt, akár arról is, hogy mi lenne a megoldás a felsőoktatás helyzetére. Ezt támasztja alá, hogy a tüntetéseken egyaránt elhangzottak a tandíjat teljesen elutasító, a tandíjat részben jónak tartó és a tandíjat támogató követelések is, és ezek tüntetésről-tüntetésre, szónokról-szónokra változtak.

Az ideológiai kerettől való mentességet, és a protesthangulatot a legjobban példázza a télirózsás forradalom nevű középiskolás tüntetés, ahol még a beszédek is nagyon sokszínűek voltak, különböző értékválasztásokat tükröztek, gyakorlatilag a bal-jobb, konzervatív-liberális skála minden eleme tettenérhető volt. Ennek a tág és különböző gondolkodásmódu csapatnak és szimpatizánsaiknak összetartására a HAHA tagjai azt a talán nem is tudatos döntést hozták, hogy nem lépnek ki az oktatás ügye mögül.

Viszont ez a széttagoltság, illetve a kormányzati kommunikáció folyamatos lépései lehetetlenné tették az átgondolt hosszútávú koncepció és stratégia kialakítását, egy olyan kép létrehozását, ami tovább tudott volna lépni az elemi felháborodás felszívásán, így az eleinte még kezdeményező hallgatók beszorultak a folyamatos reagálás csapdájába.



Az első hét bénultsága után a kormányzati kommunikáció ugyanis megemelte a tétet, és folyamatos, majdnemhogy naponta jelentkező bejelentésekkel bombázta az ügyet figyelőket, amelyek ellensúlyozására nem volt már se energia, se lehetőség a HAHA és szimpatizánsaik oldalán.

December közepe és a Színművészeti Egyetem elfoglalása fordulópont volt a mozgalom történetében. Innetől nem tudta tartani a lépést a Fidesz kommunikációs gépezetével, és mivel a különböző kormányzati intézkedések és az erre épülő, minden elemében manipulatív kommunikáció látszólag újabb és újabb pontokon tisztázta a félreértéseket (leszerelve ezzel a sikeres felvételijük vagy a költségtérítés miatt aggódokat), a korábbi düh is lecsillapodott, ami hiába fordult át a kormányzati propaganda elleni ellenérzésbe, ezt egy oktatási ügyekre szerveződő mozgalom már nem tudta hitelesen kommunikálni. A mozgalom beszorult a saját csapdájába, mivel csak az oktatás köré szerveződtek. Az oktatás ügye tartotta össze a résztvevőket, így viszont, a többféle politikai "valóságértelmezés" miatt, nem volt lehetséges a korábbi, kizárólag oktatáspolitikai üzenettől eltérő, de erős üzenetet kezdeményezniük. Az oktatáspolitikára fókuszáló üzenet viszont nem tudott válasz lenni azokra a hazugságokra, amik a spontán tüntetések mögött mindeféle politikai háttérhatalmakat, a kormányra rontó világösszeesküvéseket feltételeztek, és semmilyen olyan keretre sem, ami túlépett az oktatáspolitikai téren, és a teljes társadalom szempontjából nézte volna az eseményeket.

A fordulópont másik oka az elfáradás volt. Az első hetekben a mindenféle támogatás nélkül szervező belső 20-30 fős mag teljesen elfáradt és ennyi idő alatt nem tudta beépiteni maga helyére az új belépőket, átadni nekik az addig szervezett tapasztalatokat. A hídfoglalások, a parlament előtti tér elfoglalása, a Színművészeti megszállása után pedig, ha erősebb nyomást akartak volna adni követeléseiknek, akkor olyan tetteket kellett volna végrehajtaniuk, amik komoly feszültséget okoztak volna a csapaton belül is.

A tüntetések 2013-ra való átmentésére pedig az ideológiai széttagoltság miatt nem tudott egységes koncepciót kidolgozni a társaság. Nem volt egyértelmű, mennyire épitsenek be baloldali gondolatokat az üzeneteikbe, hogyan viszonyuljanak az “ellenzékiség vádjához”, a 2014-es választáshoz, és hogy mit kezdjenek azzal, hogy a politikai térben beszorultak az ellenzék térfelére.

A februári egyetemfoglalás, amelynek alapvető célja a bázisépités lett volna, inkább bezárta a résztvevőket. Egyrészt a tiltakozás ilyen formája nem volt alkalmas a nyomásgyakorlásra, és nem kényszerítette válaszra a kormányt, másrészt a beszélgetések onnantól kezdve nem a kinyitásra vagy a koncepcióépitésre, hanem a szerzett bázis megtartására, önmaguk definiálására, a helyzet értékelése helyett a szerzett jogok megvédésére irányultak. Jól mutatta ezt, hogy gyakorlatilag 5-6 napig minden este az volt a téma, hogyan toborozzanak az egyetemen belül, ennek milyen szabályai legyenek, illetve saját házirendjükkel foglalkoztak az egyetemfoglalók. Azt pedig, hogy a hatodik, a felsőoktatás és az oktatás keretein túllépő pontról vitatkozzanak, ami definiálhatta volna a mozgalom irányultságát, több mint egy hétig halogatták.

Maga a tüntetéssorozat viszont korántsem mondható sikertelennek. Ez az eseménysor volt a rendszerváltás óta az első olyan pártokhoz nem köthető tüntetéssorozat, ami huzamosabb ideig folyamatosan nyomást tudott gyakorolni úgy a kormányra, hogy semmilyen külső pénzbeli, erőforrásbeli segítséget nem kapott. És sikereket is tudhat maga mögött a küzdelem, hiszen a tervezett tizenötezer állami férőhely többszöröse maradt meg a felsőoktatásban, enyhült a röghözkötés intézménye is, és az egyetemi autonomia csorbítása is sokkal enyhébb lett a tervezettnél. Azok a hibák, amiket a tüntetők elkövettek, senki számára nem voltak előre láthatóak, hiszen senki nem csinált elöttük még ilyet. Az pedig bizonyos, hogy a magyar politikai teret egy életre megváltoztatták. A közvetlen demokrácia, a vezetőnélküliség, a spontaneitás olyan új eszközei jelentek meg, amiket sokszor fogunk még viszont látni a következő években.