A második világháború végén a Magyarországra bevonuló szovjet hadsereg katonái több ezer nőt erőszakoltak meg. E nők közül sokan belehaltak az erőszakba. Hallottunk is róla, meg nem is, biztos jeleként annak, hogy nem tudunk és nem beszélünk róla eleget. Nem eleget, és amit igen, azt sokszor nem jól. Kérdés, hogy Skrabski Fruzsina filmje mennyit változtatott a helyzeten. A jóval kezdem, sajnos utána ráhúzom a vizes lepedőt.
A rendezőnő Elhallgatott gyalázat című filmjében szemtanúkat, történészeket, a szovjet hadsereg két akkori tisztjét, valamint egy pszichológust szólaltat meg. Az alábbiakban idézett magyar történészek mellett kiemelten fontosnak és jónak tartom Nyikita Petrov orosz történész szerepeltetését. Közvetlen szexuális erőszak áldozata nem szólal meg, ezzel a világon semmi baj nincs is: nekik nem feladatuk arcukat vállalva, közönségüket nem tudván megválasztani, felidézni az őket ért súlyos erőszakot. A szemtanúk és a szakértők egyik feladata a tanúságtétel is. A film céljai közül ez megkérdőjelezhetetlenül tiszteletreméltó. Felkavaró részleteket tudunk meg a halálba, az őrületbe erőszakolt nőkről, a megszólaló karjában agyonlőtt lánytestvérről, meggyilkolt jegyespárról. A film egyik legfelkavaróbb története három nőgenerációé: a nagymama, még gyerek unokáját megmentendő, saját lányát, az unoka édesanyját „ajánlja fel” a katonáknak. Palotainé Kali Gabi, az unoka meséli el a történetet, amely egész életét végigkísérte. Elhangzik a filmben több, a női bátorságról tanúskodó történet. A megállíthatatlan erőszakáram tehetetlen áldozataiból cselekvő, a megváltoztathatatlannal dacoló egyénekké válnak azok a nők, akiket általában név nélkül, és nagy számban emlegetnek a megszólalók. Sokszor a film maga is, erre mindjárt visszatérek. Hogy ez a hősiesség nem mindig nyerte el méltó jutalmát, arról Ungváry Krisztián történész mond el egy történetet: egy újpesti lakóház óvóhelyén öt nőt, a saját érdekvédelmére leginkább képtelen cselédlányt küld el a közösség a katonákkal, cserébe mindenki mást békén hagynak a szovjetek. Az öt félhalott nő egy hét múlva érkezik vissza, a lakóközösség tagjai pedig lekurvázzák és kiközösítik őket. Az egyik szemtanú elbeszélésében a környékbeli prostituált nők önként vállalják, hogy ők mennek el a katonákkal, az elbeszélő szerint hálából a közösség gondoskodott elhelyezkedésükről és körülményeik javulásáról. Az első történet nemcsak az alapvető, a nők között is meglévő osztályelnyomásra világít rá, hanem a nemi erőszak osztályonként eltérő megítélésére és az ezekben inherensen meglévő igazságtalanságra is. A kicsit meseszerű második beszámoló részleteit jó volna feltérképezni.
A film további igen szimpatikus vonatkozásáról a Közép-európai Egyetemen tartott vetítést követő beszélgetésen értesültem. Mint kiderült, a rendezőnő felkérte szakértőnek a témát nálunk elsőként kutató Pető Andrea történészt. Így a két alapvetően nagyon eltérő politikai és világnézetű nő nem csak a filmen, hanem a másik megértésén is sokat dolgozott együtt. Közös céljuk az elhallgatott történetek elmondása volt, az eszközökről és a megszólaltatás módjáról meg kellett állapodniuk, ahol a rendezőnő volt döntési helyzetben, ám szüksége volt a történésznő szaktudására. Az erőfeszítést értékelem, az eredményt nem feltétlenül. Skrabski és Pető ugyanakkor jó hangulatban számolt be három olyan kardinális pontról, amelyekről vita alakult ki, és ahol végül a rendezőnő álláspontja érvényesült. Ez különösen azért fontos, mert ez a három kérdés része annak a sornyi kérdésnek, amelyet elfogadhatatlannak és károsnak tartok a filmben. Az Elhallgatott gyalázatban Skrabski majd’ minden interjúalanyát a számokról faggatja, mindenképp szeretne konkrétumokkal előállni. Pető és Ungváry elmondják, mely források alapján milyen becsléseket lehet tenni, de azt is kifejtik, hogy ez hogyan és miért megállapíthatatlan. Pető 50 és 200 ezer közé tenné a számot, Ungváry százezres nagyságrendet mond. Ezzel szemben Horváth Attila történész „a magyar nők 10-20%-a” elképesztő becslésével áll elő, míg Földesi Margit történész 250 ezerre tenné a ezt a számot. A 250 ezer végül pirossal szedve hosszasan villog a filmvásznon, egyfajta nyerőszámként. A módszeresen, stratégiaként végrehajtott háborús tömeges nemi erőszak esetében öt, tíz, ezer áldozat éppolyan tragikus és felháborító, mint 250 ezer, nem szükséges versenyre kelnünk a többi háborús tömeges nemi erőszakot átélt csoport, nép, ország áldozataival valamiféle első helyezésért. Méltatlan az áldozatok ilyetén felhasználása. Az egyes nők szenvedése akkor is ugyanannyira borzasztó, ha „csak” 150 ezer társukkal együtt élték azt át. Nem tudjuk, pontosan mennyien voltak.
Ráadásul ez történelemértelmezési kérdés is: ideális esetben a számok feladata a folyamatok megértésének támogatása volna, ugyanis ez gondolkodásra tanít, míg a számok önmagukért való sulykolása épp az ellenkezőjére. Ugyanez a hamis realisztikusság, egyetlen történelmi valóság ábrázolására való törekvés jelenik meg Skrabski és Pető második vitás kérdésében is. A filmben archív jelenetekként reprodukálva, fekete-fehérben olyan, valójában a film készítése során felvett képsorokat látunk, amelyek egyfajta képeskönyvként illusztrálják a szemtanúk és szakértők elbeszéléseit. Miközben nem a bazsarózsák virágzásáról, hanem nemi erőszakról beszélünk. A történetek önmagukban is felkavaróak, az anyja többszörös megerőszakolását, a karjai közt fejlövésben meghalt nővért felidéző idős nők arcát, szemét látni minimális emberséggel rendelkező néző számára egy nem teljesen embertelen világban elegendő. A helyzet rossz, de nem teljesen embertelen világban élünk. Archív anyagok is állnak a filmkészítő rendelkezésére, fényképek a történetek szereplőiről, híradó felvételek, újságcikkek. A felidézett történeteket a saját lányát feláldozó nagymamáról vagy várandós nők megerőszakolásáról drámai zenével, hatásvadász módon leegyszerűsített jelenetekkel illusztrálni számomra sértette a megszólalók emberi méltóságát. A filmben rendszeresen visszatér egy képsor, ahol többen lefognak, majd megerőszakolnak egy nőt, akinek közelről látjuk a vergődését. Ez az erőszak öncélú ábrázolása, felesleges, hiszen arról értesülünk a beszámolókból. Veszélyes, mert nem veszi figyelembe, hogy a képi felidézés hogyan tud újratraumatizálni nemi erőszak túlélőket (becslések szerint minden harmadik-ötödik magyar nőről beszélünk, de ha minden hetedik, akkor is jó eséllyel lesznek közülük a nézők soraiban). Abúzív, elnyomó és erőszakos, mert úgy ábrázolja az áldozatot, ahogyan az elkövető és a külvilág látja őt. A megerőszakolt nő megint nem cselekvő, hanem csupán az erőszak és a voyeur tekintet tárgya.
A harmadik vitás pont, ahol Pető álláspontja nem érvényesült, és ez a film kárára vált, a Szabadság téri szovjet emlékműnél napjainkban a felszabadulást ünneplők ábrázolása. A legfeljebb száz ünneplő között felbukkan Szanyi Tibor is. Ezt én nem vettem észre, vagy nem ismertem fel, ezzel mások is biztosan lesznek így, ám a hatás egy dolog, a szándék egy másik. Skrabski néhány, szellemi frissességét sajnálatos módon már elveszített, ám annál agresszívabb idős férfit kérdez arról, mit tudnak a szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszakról: a férfiak vehemensen tagadnak. Áldozathibáztató, ostoba és gonosz tiltakozásuk felháborító – mert felháborítóan ismerős a mai magyar hétköznapokból, pártállástól függetlenül, ha nők elleni erőszakról van szó. Míg Skrabski saját bevallása szerint igyekezett nem kommunistázni és nem állást foglalni politikai oldalon, filmje megvalósításában többször is sejteti, ezeket a bűnöket a kommunisták követték el. A film, kicsit terrorházás drámai stílusban, a bevonuló szovjet csapatokkal kezdődik, zenei aláfestésnek az Internacionálé szól. Talán ezt most tisztázzuk, a rendezőnő szándéka szerint film által oly előszeretettel megcélzott húszévesek kedvéért: az Internacionálé eredetileg a 19. századi baloldali mozgalmak himnusza. 1944-ig volt a Szovjetunió himnusza is, de gondolatiságában az elnyomott és kizsákmányolt társadalmi osztály felemelkedéséről, politikai szóhoz és cselekvéséhez jutásáról, a nacionalizmus eltörléséről szól. Azon mozgalmak himnusza volt, amelyeknek fontos gondolkodói, például Clara Zetkin és Alekszandra Kollontaj a nők emancipációját is zászlajukra tűzték, és amelyek a feminizmussal egyszerre fogalmazták meg a nők, a női munka és a női test férfiak általi birtoklásának elfogadhatatlanságát. Ők az osztályelnyomást és a nemi erőszakot lehetővé tévő társadalmi nemi hatalmi egyenlőtlenséget egyszerre akarták felszámolni – mert csak így lehetséges. Az Internacionálé torz és méltánytalan felhasználása, hogy a Szovjetunió himnuszává vált, de torzító és méltánytalan annak filmbéli bejátszása is, amely éppen az államszocializmus által elfeledtetett eredetre és a valódi baloldali eszmék megismerhetetlenné tételére játszik rá, arra, hogy az Internacionáléról Sztálin, Rákosi, Kádár János és az MSZMP jut a néző eszébe.
A filmben megszólaló történetek is úgy alakulnak, olyan szereplőket mutatnak be, hogy könnyen elhelyezhetővé tegyék a tömegesen elkövetett nemi erőszakot ezen a nyomasztóan megkerülhetetlen bal-jobb skálán. Külön említést kap Bódy Magdolna, aki Litéren működtetett keresztény jótékonysági szervezetet, és akit lelőttek a szovjetek, Apor Vilmos püspök mártírhalála, és egy megerőszakolt katolikus lány története, aki vallása miatt nem veteti el a magzatot, ám gyermeke megszületése után öngyilkos lesz. Az ellenállásban tevékenykedő, illegális kommunistákat segítő vagy zsidó áldozatokról nem esik szó, holott ilyenre is volt példa, és ezek elmondása elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük az elkövetett bűn teljes tragédiáját és abszurditását. Pető Andrea a folyosón mesélte el egy túlélő történetét: egy zsidó nőét, akit a pesti gettót felszabadító szovjet katonák erőszakoltak meg. Feltehetőleg elmondta volna a filmben is.
A fent említett számháború mellett további súlyos probléma, hogy a film újramondja azt a „minket magyarokat ért a legnagyobb szörnyűség” narratívát, amely alappillére a más történelmi helyzetekben minket mint országot, nemzetet terhelő felelősség elhárításának. Az események ilyen értelmezése túl jól használható különféle politikai célokra, miközben elfedi és elfeledteti a többi áldozatot és az elkövetett tetteknek azt az aspektusát, hogy a nemek közti egyenlőtlen hatalmi viszonyon alapul, és amelynek alapját ezen egyenlőtlenség mindennapi manifesztációja és újratermelése szolgáltatja. A nemi erőszak hatalmi mechanizmusainak bemutatása nélkül azonban nem érthető meg a történet, hiszen a háborús nemi erőszak tárgya a patriarchális társadalomban tárgyiasított, férfiak által birtokolt női test, amelyet le kell igázni és meg kell gyalázni az ellenséges országgal együtt. A háborús nemi erőszak ugyanúgy a másik feletti hatalomgyakorlásról szól, és legkevésbé a szexualitásról, mint minden nemi erőszak. Amikor Horváth Attila jogtörténész a filmben azt állítja, hogy „a történelemben ilyen nem volt”, akkor több ezer év történelmének több ezer hasonló történetét hallgatja el. Ha nem is szeretne kortárs szövegértelmezési módszerekkel nyúlni a Rege a csodaszarvasról soraihoz vagy forráselemzési eszközökkel a 20. századnál korábbra visszamenni, ismerhetné a magyarral párhuzamos, Helke Sander és Barbara Johr által BeFreier und Befreite címmel gondosan feldolgozott német történetet, vagy a szomszédunkban, a volt jugoszláv utódállamok között zajló háború alatt nemi erőszak elkövetésére működtetett koncentrációs táborok történetét (ez utóbbiról magyarul is megjelent egy szövegem itt). A hetvenes évek óta folyik kiterjedt kutatás arról, hogy a háborús nemi erőszak a stratégiai hadviselés része volt, angol nyelven hatalmas szakirodalmi korpusz elérhető, igényem volna arra, hogy ezeket a témában nyilatkozó történész és a témát feldolgozó dokumentumfilmes ismerje. 1990 óta korlátlanul szabad külföldről könyveket az országba behozni és azokat elolvasni.
A fentiek mellett szintén nagyon aggályos a nemi erőszak etnicizálása. Gyakran említik a szovjet katonák vad, elmaradott, primitív, hol szláv, hol ázsiai jellemzőit. A „mi nőinken” a másmilyen férfiak által elkövetett erőszak leválaszthatatlan a faji sztereotipizálásról. Jellemző módon ez az erőszak, amelyről még annyira, amennyire, de lehet beszélni. A másmilyen bőrszínű, gazdasági fejlettségű országból vagy társadalmi osztályból származó férfiak által elkövetett nemi erőszakról, azaz a mások által elkövetett erőszakról. Hogy a nemi erőszak a magyar nők mindennapi (többek között családi) életének része volt és maradt évszázadok óta, hogy a megszálló katonák követnek el nemi erőszakot akkor is, ha azok éppen magyar katonák külföldön, azaz az erőszak fent említett társadalmi nemi hatalmi viszonyokból következő mivoltáról nem esik így szó. Enélkül az áldozatok segítése, megértése, valamint a jelenség ideális esetben elérendő megszüntetése sem valósulhat meg.
Tisztázzuk: a szemtanúknak és az áldozatoknak joguk van úgy megfogalmazni a tapasztalataikat, ahogyan ők megélték. Ha segítőként dolgozunk velük, felajánlhatunk nekik olyan szókincset, amely a tapasztalatok szerint a feldolgozást, a gyógyulást mozdítják elő, ám minden szakmai vagy politikai elvárást a beszámolójukkal szemben etikátlannak tartok. A szakértők és a dokumentumfilmesek feladata azonban egy olyan megértés elősegítése, amely a nemi erőszakot lehetővé tevő összefüggéseket felismeri és elítéli. Sajnálatos, hogy a filmben megszólaló egyetlen pszichológus is több olyan kifejezést használ, amely áldozathibáztató vagy elfogadja azt az elképzelést, hogy a megerőszakolt nő „romlott áru”, akit csak „a történteken nagylelkűen túllépve” lehet visszafogadni, azaz azok a férfiak, akik nem váltak meg megerőszakolt partnerüktől, külön megbecsülést érdemelnek. Maga a film címe is ezt a megközelítésmódot ismétli meg, amikor a nemi erőszakot mint a megerőszakoltak erkölcsében, jó hírében, feltételezett tisztaságában tett kárt jeleníti meg. A „gyalázat” szó az áldozaton hagyja a bélyeget, és a nemi erőszakot, amely elsősorban erőszak és kizárólag a bűncselekmény elkövetőjén számon kérendő, az áldozat erkölcseinek kérdéseként tételezi.
Az áldozathibáztatás, a politikai didaktikusság és a nők elleni, illetve nemi alapú erőszak tágabb kontextusának fent fejtegetett nem ismerése illetve el nem ismerése jelenik meg a film egy további elemében. Megkérdezi Skrabski a szemtanúkat, miért nem jelentették fel az erőszaktevőket. Nehéz nem didaktikusnak érezni a kérdést: mert ők voltak a megszálló hatalom, nem volt hová fordulni, a feljelentéssel saját magukat sodorták volna veszélybe. Az államszocializmus valóban nem engedte meg a felelősségre vonást, ezzel valóban tetézve, megsokszorozva a megerőszakolt nők szenvedését. Különösen megnehezíti a trauma feldolgozását, az áldozat lehetőségét arra, hogy úgy érezze, ismét kontrollja van a saját élete felett, ha az elkövető nem felelősségre vonható, ha az áldozatnak nem szolgáltatnak igazságot. Azonban ez nem a szovjet katonák által, nők sokasága ellen szisztematikusan elkövetett nemi erőszak sajátossága. A nemi erőszak áldozatai általában nem kaptak megfelelő segítséget és támogatást az államszocialista rendszerben. A házastárs által elkövetett nemi erőszak például 1997-ig Magyarországon legális volt. A rosszul megfogalmazott törvényt a nemi erőszakról és a nemi erőszakhoz nem értő ellátórendszerben dolgozókat megörököltük, a hiányos jogszabályt toldozza-foltozza a törvényhozás, egyelőre nem sok sikerrel. Ma nem élünk szovjet elnyomás alatt, de a hazánkban elkövetett 100 nemi erőszak esetből egyben születik feljelentés, a feljelentéssel próbálkozó áldozatokat gyakran azzal térítik el céljuktól, hogy végül ők kerülnek majd bajba, például hamis vádért börtönbe.
Fájón hiányzik a filmből a saját második világháborús nemi erőszak élményét önéletrajzi regényben magyarul elsőként megíró Polcz Alaine nézőpontja. Az Asszony a frontont meg sem említik, Skrabski a pódiumbeszélgetésen Asszonyok a frontonként utal rá, remélem, hogy csak a sok nyelven zajló és valóban igen komplex és nagy koncentrációt igénylő beszélgetés okozta zavarában. Polcz beszél azokról a szovjet tisztekről, akik megtiltották katonáiknak a lakossággal való erőszakoskodást, és kivégzéssel büntették azt – saját családomban ilyen történetet is hallottam, és a legbrutálisabb erőszakról szólót is. Beszél a háborúban erőszakot átélő nők múltjáról, arról, hogy gyakran saját férjeik is megerőszakolták és verték őket. Elmondja saját, többszörös megerőszakolásának történetét is. Körülnéz és lát, figyel, megért, és leír, pontos nyelven, felkavaróan, igazságosan. Példaértékűen.
Pető Andrea azt mondta a vetítés után az előtérben, hogy örüljünk, legalább ez megvan, ez egy első lépés, amelyet végre valaki megtett. Örülni nem tudom, örülök-e, dühös többször voltam. Építkezni, tovább beszélgetni innen is lehet. Minden nők közti együttműködés erőforrás, minden minimálegyetértés egy lépés előre, de csak akkor, ha nem hagyjuk ott és annyiban. Ne hagyjuk.
Lóránd Zsófia
eszmetörténész, feminista aktivista
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.