2009. február 22-én éjjel egy neonáci csoport Molotov koktélokkal felgyújtotta a tatárszentgyörgyi Csorba Róbert és családjának erdőszéli házát, menekülés közben pedig közvetlen közelről lelőtte a fiatal édesapát és a karjaiban tartott kisfiát. Az akkor öt éves Biankát a vállán találta el a szakértői vélemény szerint is erőszakosságra hajlamos, fajvédő, nyilas eszméket valló Kis István, akit az egy éven át tartó támadásokban vállalt szerepéért 2013. augusztusában nem jogerősen tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt a Budapest Környéki Törvényszék.

Fotó: Turay Balázs/http://balazsturay.wix.com/

 A támadás után a magyar kriminalisztika történetének egyik különleges, negatív példáját produkálta a dabasi rendőrség, amikor olyan dilettáns, a nyomok, adott esetben bizonyító erejű részletek megsemmisülésével járó helyszínelést végzett, ami a laikus számára felvetheti  a nyomok eltüntetésének akár szándékosságát, valamint értelemszerűen az ebből fakadó büntetőjogi felelősséget is. Nehéz ugyanis elfogadható magyarázatot találni arra, hogy a dabasi kapitányhelyettes szögek által okozott sebnek véli a lövésnyomokat, aminek egyenes következményeként a beosztottai összejárják a friss hóban lévő lábnyomokat mi több egyikük levizeli azokat. Ezért aztán a szokásos egymásra, és vissza mutogatás helyett jóval indokoltabb lenne az azonnali segítségnyújtásra koncentrálni, különösen annak fényében, hogy a dabasi kapitányhelyettest azóta a magyar állam által fenntartott rendőrség méltónak találta kapitányságvezetővé  előléptetni.

Utóbbi epizódját a történteknek azért tartom fontosnak megemlíteni, mert nézetem szerint ez is közrejátszott abban, hogy a szomszédos házban lakó Csorba Csaba, Robi édesapja, és Robika nagypapája, egy évvel ezelőtti haláláig éveken át folyamatosan őrlődött a történtek miatt. Vád, és indokolatlan önvád keveredett Csorba Csabában, amelyet csak átmenetileg tudott néhány civil segítője valamelyest enyhíteni, a magyar állam pedig ebben a helyzetében sem tartotta indokoltnak mellé állni, fájdalmán segíteni, vívódásait, őrlődését feldolgozni. 

A támadásokat, és az azóta elmúlt évek kilátástalanságát túlélő, nehézségekkel átvészelő sértettek, továbbá szélesebb családjaik helyzete ma sem sokkal jobb. Jogi érvekkel persze megmagyarázható, hogy a kormány csak az elsőfokú ítélet ismeretében döntött úgy, hogy elindítja azt a  kárenyhítési folyamatot, amelytől amúgy ennek pontos ismerete nélkül, az érintettek többsége valódi anyagi kárpótlást, átfogó rehabilitációs programot, és jobbára csak az állam által kivitelezhető felelősségvállalást vár. 

Kétségtelen ugyanis, hogy olyan komplex, családonként, és településenként eltérő élethelyzetekben kellene empátiával, értő odafigyeléssel több lépcsős program segítségével megpróbálni jóvá tenni a jóvá tehetetlent, amelyet az ügybe most csak átmenetileg bevont Fehér Gyűrű Alapítványtól nem lehet elvárni. Ugyanakkor semmi, de semmi nem igazolhatja, hogy bárki akárcsak kísérletet tegyen az állami felelősség kisebbítésére, netán relativizálására. Teljesen felesleges akár csak sugallni is, hogy a mindenkori államnak itt legjobb esetben is csak egy udvarias, mondjuk így, méltányos gesztust kell gyakorolnia.

 
A mindenkori kormány feladata éppen az kellett volna, és az kellene, hogy legyen, hogy felméri azokat a helyzeteket, amelyekben valóban szükség van, a lehetőleg kellő alázattal történő közreműködésére, ahelyett, hogy ne adj' isten, a mindent tudó, megkérdőjelezhetetlen atya szerepében rátelepszik az amúgy is nehéz helyzetben lévők összetört életére. A támadások óta eltelő ötödik évben az lenne a leginkább üdvözölhető, ha az érintettek partnerkénti bevonásával számukra olyan ajánlat csomaggal állna elő a kormányzat, amely előreláthatólag hosszú távon is a legértelmesebb és legmegnyugtatóbb segítséget nyújtja.

Amikor ezekben a napokban Csorba Robira, a kisfiára, és az őket szerető túlélőkre gondolunk az lebegjen a szemünk előtt, hogy milyen módon lehetne a legteljesebb érzelmi, szellemi, anyagi biztonságban tudni őket. Ez utóbbi mára leginkább az állam felelőssége. A várakozások talán elsőre sokkal nagyobbnak tűnnek annál, mint aminek az állam képviselői első megközelítésre és legjobb szándékuk mellett is meg tudnának, vagy meg kívánnának felelni. Ugyanakkor a Húsvét közeledtével mindannyiu(n)k okkal tekinthetne e kárenyhítési folyamatra úgy, mint egy teljesen új lehetőségre, amely biztonságot és békét hoz a többség számára elképzelhetetlen keserűséggel és totális kilátástalansággal teli évek után.

Turay Balázs