Schiffer András 2010-ben, amikor kiderült, hogy bekerült az LMP a parlamentbe, vagyis ha tetszik, akkor profi politikusi szűzbeszédében arról szólt nagy nyomatékkal, hogy „megrendültek a magyar demokráciának a jog alatti, tehát a szokásjogi, a morális eresztékei”.

Annak, hogy így történt, egyebek mellett a nemzeti összetartozást megteremtő, a politikai közösség fenntartásához nélkülözhetetlen közös emlékezet krízise az egyik legfőbb oka. Egy nemzet tagjai döntő részben nem ismerik személyesen egymást és még csak nem is tudnak nemzettársaik nagy többségének a létezéséről sem. Honfitársaink elsöprő többségéről soha sem hallottunk, nem is fogunk, ahogy ők sem fognak rólunk, a szüleink sem tudtak egymásról és minden bizonnyal a gyerekeink sem fognak. Mégis ugyanahhoz a nagy közösséghez, a magyar nemzet közösségéhez tartozunk mind és nem utolsósorban egy közös történet köt minket hozzá és egymáshoz: szimbolikus dátumok és nevek és közösen osztott értékelésük, amely – jó esetben - nem zárja ki a különböző hangsúlyok érvényesülését.

Éppen azért lehet közös, mert nem zárja ki ezeket. Mindez azonban nem jön létre magától, együtt kell megcsinálnunk és továbbadnunk. Ez a közös emlékezet, ha megvan és továbbörökíthető, növeli a társadalmi szolidaritást és segít mások „valódi problémáit” valódi problémaként érzékelni, mert segít abban, hogy odafigyeljünk a szomszédainkra. Az egymásért viselt felelősség tudata érték tehát, megléte vagy hiánya közvetlenül és nagy mértékben befolyásolja az élet minőségét. Ha a másik múltját, családtörténetét, fájdalmait saját nagy közösségünk veszteségeként, tehát valamilyen részben saját veszteségünkként tudjuk átérezni, ha szerettei emlékét befogadjuk, részt veszünk a gyászában, az nem csak neki, nekünk is jobb lesz. Egy olyan társadalom, amelyik nem képes integrálni azon családok – kisebb vagy nagyobb részben eltérő – múltját, amelyekből felépül, képes lehet például évtizedeken át tűrni, hogy több generáció egymás után beleragadjon a kilátástalan nyomorúságba az ország némely régióiban. Elengedi Borsodot, Szabolcsot, Dél-Baranyát, képes sorsukra hagyni az ormánsági falvakat cigány és nem cigány, nyomorult és még nyomorultabb lakosaikat egymásnak kiszolgáltatni, elfelejteni őket, lemondani róluk. Hagyja magát xenofób uszítással meggyőzni a külhoni magyarok állampolgárságáról szóló népszavazáson. Tűri, hogy a hajléktalan honfitársakat először a szocialista polgármesterek saját hatókörükben, majd nyomukban a Fidesz-adminisztráció központilag és szervezetten üldözze, hogy az állam erőforrásai ne a visszaemelésüket, hanem az elszigetelődésüket célozzák.

Egy közösséggel, amelyik képes elfelejteni meggyilkolt tagjai, egykori szomszédai emlékét, sokkal könnyebb már bármit megtenni, mint hogyha emlékezne rájuk, ha megrendült volna hiányukon. Más volna helyzet, ha tudnánk, hogy ezeken az utcákon sétáltak, ezekben a házakban udvaroltak, éltek, intézték az életüket, közénk tartoztak egykor például a vidéki zsidók. Ha meg tudná gyászolni őket, a magyar vidékről hetek alatt eltüntetett több százezer embert, akiknek jóformán nyomuk sem maradt. Ha nem zárult volna össze mögöttük szinte azonnal – és, persze, valamelyest érthetően, mindenkinek megvolt a maga baja - a felejtés Vörös-tengere, akkor könnyebben emlékezhetnénk a nem sokkal később elhajtott svábokra is. Többet akarnánk tudni Erdélyről annál a habos-cukros szirupnál, amit konjunktúrájukat élő (nem minden tehetség nélkül való) giccsírók felkínálnak neki, mert volna módja valódi azonosulásra egy valódi közösséggel. Tudnánk arról a végveszély-közeli állapotról, amely kettő-három nemzedéknél nem sokkal több idő távlatában a vajdasági magyarságot fenyegeti.

„A vidéknek” kisebb gondja is nagyobb a pesti emlékműnél-mondják. Tekintsünk el most attól, hogy azok, akik általában „a” vidékről tesznek állításokat és épp azt, hogy amit nem lehet megenni-meginni, az végtelen egyszerűségükben nem is érdekli őket – semmivel sem különbek és semmivel sem tudnak többet Magyarország meglehetősen változatos, a fővároson kívüli részéről, mint azok, akik vasárnap óta kettőzött erővel szidják Lipótváros-szerte az elmaradott magyar népet, kivált a „vidéki” részét. Nos, „vidéken” –és a fővárosban - valóban nem érdekel jelenleg sokakat a múlt: hallgatunk egykori zsidó szomszédainkról és másról is az ország legreménytelenebb vidékein és máshol is. Nagy hagyománya van ennek, hogy a múlt két nemzedék után elsüllyed, hogy a generációk belemosódnak a semmibe, a monoton hétköznapokba: aki tudni akar valamit arról, milyen erős, milyen hosszantartó és milyen szomorú ez a hallgatás, olvassa el Borbély Szilárd utolsó, nagy regényét, a Nincsteleneket. Hallgatnak saját történetükről a vidéki és nem vidéki, zsidó és nem zsidó magyar családok, de a fájdalom, ha nem oldják, hanem dühöt csiholnak belőle, azért – ez jól látszik - továbbra is eleven erő. Amiről hallgatunk, azt éppen nem felejtettük el.

A szobor nem azért probléma, mert végső soron ne volna mindegy az országban honoló leírhatatlan nyomorúsághoz viszonyítva, pontosan milyen bronzhányást kerülgetünk a Szabadság-téren pár évig. Az a baj, hogy az emlékművel a magyar állam hivatalosan hazudik arról, mi történt egykor polgárainak százezreivel. Az a baj, hogy a szobor tovább roncsolja a közös nemzeti emlékezet és így a szolidáris és felelős politikai közösség esélyét. A mérgező hazugságot konzerválja és a másik fájdalma iránti totális közönyt. Tovább lazítja a politikai közösség amúgy is megrendült „jogon túli eresztékeit”. Abban tehát, hogy „semmit” nem gondolt minderről az ATV stúdiójában, határozottan nem volt igaza Schiffer Andrásnak.

A 2010-es Schiffer Andrásnak volt igaza vele szemben. Mindabban viszont, amit azután mondott, hogy a „semmit” kicsúszott a száján, többé-kevésbé igaza volt. Az emlékmű ugyanis meg fog épülni, mert egy végtelenül pitiáner, szószegő akarnok, egy frusztrált középső csoportos óvodás úgy döntött, hogy a múltat is meg akarja nyerni, mert képtelen elviselni, hogy legyen a tér-idő kontinuumnak olyan pontja, amelyben nem ő parancsol. A szobor azonban a közönynek nem előidézője, legfeljebb az – egyik következménye. A kordon elbontása az építési területen eltereli a figyelmet a lényegről, a közös emlékezet kríziséről. Hogy valóban nem rendültünk még meg az elhurcolt zsidók, elkergetett svábok stb. sorsán. Nem rendültünk meg azon, hogy volt idő – nem is nagyon rég - amikor itt voltak és most nincsenek itt és nem is lesznek itt már soha többé, akármi történik is. Nem rendültünk meg a saját utcáink, házaink, szomszédaink történetén. Nem rendültünk még meg igazán a saját történetünkön és ezért sem vagyunk képesek „túllépni” rajta. Mert igazán felejteni, megtanulni elengedni, ami elmúlt, szintén munka, minél nagyobb a teher, annál nagyobb és Magyarország terhe elég tekintélyes.

A kordon elbontása ehhez az önismereti munkához nem járul hozzá semmivel, csak a bomlás, az anómia újabb világos jele, annak a jele, hogy a jog alatti normák fellazulása előbb-utóbb a jogi normák érvényességét is kikezdi, különösen akkor, ha a jog nem az együttélést kísérli már meg szabályozni többé, ha a pőre hatalmi érdek szolgálóleányává válik. A bontás úgy oldja a benne részt vevők érthető frusztrációit, hogy közben már rövid távon is csak tovább fokozza a feszültséget, ez már most is világosan látszik. A kordon elbontása nem beszél azokhoz, akik a közöny falai mögött kell éljenek, pedig vágynak arra, hogy megtalálják egymást. Őket kell megkeresnünk és ezeket a falakat kell valójában elbontanunk lassú, kitartó szorgalommal. A szobor pedig egy kertje végébe stadiont építtető zseb-Napóleon röhejes erőszakoskodásának, önigazoló, voluntarista ostobaságának mementója marad majd pusztán, amikor már nem fogja védeni ez a közöny, amelyet egymás iránt érzünk mi, mai magyarok. Akkor akár a helyén is lehet majd hagyni, nem lesz fontos.     

 Vári György

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére