Pár nappal a választások után hirtelen mindenki tudni véli, mit akar a „nép”. A „nép” persze mindig vidékiekből áll meg azokból, akik panelban laknak. Akik megélhetési gondokkal küzdenek, létbizonytalanságban élnek, ha így jobban megy: melegítő, gumicsizma. A nem szavazó 40 százalék vagy a Fidesz-KDNP-re, Jobbikra voksolók. Akik ugye osztályhelyzetüknél fogva naivak, gondolja a középosztálybeli „politikai elemző”, vagy alapvetően hülyék, vagy pedig elvont társadalmi ügyekkel foglalkozni képtelen áldozatok, akik csak a jobboldali populizmust értik és azt képzelik, csak a jobboldal képes alapvető igényeiket bizonyos mértékig kielégíteni. Mert a „nép” nem tudja, mi a demokrácia, azt nem érdeklik mindenféle elvont dolgok, neki azt kell mondani, hogy rezsicsökkentés meg munka.

Hogy mi a baj ezzel a „nép” sztereotípiával? Alapvetően az, hogy hamis, aztán az is, hogy elidegenítő, amiből következően rendkívül káros.

Egyrészt a Fideszt és a KDNP-t elsősorban nem az alacsonyabb osztálybeliek, hanem középosztálybeliek támogatják. A Fidesz-KDNP gazdaságpolitikája a jól kereső középosztálynak kedvez, akiknek nem érdeke az újraelosztás a szegényebb rétegek felé. Bár úgy tűnhet a budapesti ellenzék számára, hogy az átlagos szavazójuk az antikommunista, rezsicsökkentésért harcoló nyugdíjas, hiszen főleg ezekkel a támogatókkal találkozhatott a tüntetéseken, azért a megvezetett „nép” sztereotípiájának mantrázása előtt érdemes átgondolni, vajon hány, a társadalmi egyenlőtlenségre tökéletesen érzéketlen, az egykulcsos adóból, a családi adókedvezményekből és a devizahitelek végtörlesztéséből profitáló jobb módú szavazó gondolhatta úgy, neki kifejezetten érdeke a Fidesz-KDNP-re szavazni. A Jobbik szavazóit felmérő nagy mintás kutatás szintén arra mutat rá, hogy a szélsőjobboldal támogatóiban egyáltalán nem az a közös pont, hogy alacsony osztálybeliek, hanem az, hogy pluralizmusellenesek. Tehát nem a létbizonytalanság, hanem az értékbizonytalansággal kapcsolatos frusztráció az, ami a Jobbikot szimpatikussá teszi számukra. Ennek fényében rendkívül osztályellenes és félrevezető az alacsonyabb osztálybeliek hiszékenységével, tudáshiányával vagy anyagi helyzetével magyarázni a jobboldal dominanciáját.

Másrészt elindult az ellenzéken belül egy olyan érveléshullám, amelyben hirtelen mindenki tudni véli, mit is akart a nem szavazó 40 százalék, a „nép” tagjai, akik annyira csalódottak, hogy már el se mentek szavazni. Ilyenkor a magyarázat általában az, hogy a bukott MSZP-s és DK-s politikusok részvétele miatt nem volt hiteles ellenzék, és ezért a „nép”, bár szenvedett az Orbán-kormány alatt, nem vett részt a választásokon. Ezzel az a probléma, hogy fogalmunk sincs és nem is lehet arról, hogy ki és miért nem szavazott, és kire voksolt volna, ha mégis választ valakit. Aki a régi „garnitúra” visszatérésétől tartott, szavazhatott volna az LMP-re. De lehet, hogy nem tartott tőle. Az is elképzelhető, hogy a szinte teljes mértékben a kormányzó pártok uralta médiából semmi információ nem jutott el hozzá egyetlen ellenzéki pártról sem. Lehet, hogy azt gondolta, minek szavazzon a Fidesz-re vagy a KDNP-re, ha úgyis biztosan nyernek. Vagy minek szavazzon ellenük, úgyis biztosan nyernek. Vagy egész egyszerűen nem gondolta azt, hogy a szavazata számít, hogy befolyása lehet a politikára, hogy az életét érdemben érinti a parlamenti politizálás. Sőt, az is nagyon könnyen előfordulhat, hogy pont ugyanezek az arányok születtek volna sokkal magasabb részvételnél is. A lényeg az: fogalmunk sincs ezekről az emberekről. Nem tudjuk, milyen osztályhelyzetűek, nem tudjuk, mit szeretnének, és azt sem, mit nem szeretnének.

Éppen ezért a nevükben véleményt nyilvánítani úgy, hogy ezeket az állampolgárokat, a „népet” valamiféle gumicsizmás vidékiként vagy melegítős panellakóként jelenítjük meg mondanivalónkban, nem csak hogy könnyen hamis következtetésekhez vezethet, de rendkívül káros is, ha a következő években olyan ellenzéket szeretnénk építeni, amely egyszerre képes demokratikus, pluralista módon kormányozni és igazságos újraelosztási rendszert létrehozni. Ha ezt akarjuk, akkor ne mondjuk meg a „nép” helyett, mi nem tetszett neki, hanem találjuk ki, milyen értékek mentén akarunk politizálni, milyen alternatívát akarunk felkínálni a létező társadalmi problémákra, azokkal hogyan tudjuk megoldani az országos és helyi szintű gondokat, és hogyan tudjuk ezeket helyi, nem Budapestre koncentráló rendezvényekkel, akciókkal, érdekképviselettel, folyamatos, évekig és nem csak a választások előtti időszakban tartó jelenléttel megismertetni mindenkivel, az ő nézeteiket, problémafelvetéseiket is beépítve a programunkba.

Ha úgy képzeljük el a „népet” mint tőlünk független, sőt, alattunk lévő, jobboldali populizmusra vágyó társadalmi csoportot, azzal, akkor elidegenítjük magunkat más állampolgároktól, még akkor is, ha az eredeti szándékunk az volna, hogy az ő érdekükben beszéljünk. Amellett, hogy hamis következtetéseket vonunk le a szándékokról és érdekekről, könnyen értékmentes vagy kifejezetten jobboldali populista politizálásba csúszhatunk bele, mert nem feltételezzük, hogy a demagógián és a saját magukat érintő hétköznapi problémákon túl a „nép” bármi mást képes megérteni.

Pont ez az, amit az elmúlt húsz év politikai elitjének nem szabad elhitetnie velünk: hogy a „nép” nem akar és nem tud többet. A jobboldal nagy mértékben köszönheti annak sikerét, hogy populista propagandájával gyarmatosította a magyarországi politikai párbeszédet, és, gondolván, hogy populista elemek nélkül nem képes érvényesülni, az ellenzék ezt a szókincset nagyon gyakran kritikátlanul átveszi vagy legalábbis képtelen abból kilépni. Budapestiek kritizálják egymást a „nem volt még a körúton kívül” szöveggel, megy a „ballibezés”, „liberálisozás”, hirtelen mindenki a „nép” szószólója szerepben jelenik meg, de arra kínosan ügyel, hogy az olyan kellemetlen, a baloldali vagy a liberális stigma alá tartozó szavak mint a demokrácia, az emberi jogok, a szolidaritás, integráció kimaradjanak az üzeneteiből. Mert azt a „nép” úgyse fogja fel, a jobboldal meg le fog liberálisozni érte. Csak hogy ez a paranoid, öngyarmatosító gondolkodásmód nem ahhoz fog vezetni, hogy a „nép” érdekei szerint cselekszünk, hanem ahhoz, hogy nem leszünk képesek kiállni saját értékrendünk mellett, mert csak a jobboldali szókincs keretein belül merünk majd mozogni.

A következő négy évben folytatódni fog az állami intézmények hegemóniája, a „kinyírós”,” ha nem velünk, ellenünk vagy” alapú helyi politika, a felsőosztálynak kedvező újraelosztás, a szélsőjobboldali mozgósítás vidéken, a politikai ellenvélemények kizárása a médiából, főleg azokból, amelyek a legtöbb állampolgárhoz eljutnak, aránytalan marad a választási rendszer, a helyi kormánypárti politikusok mindent megtesznek majd, hogy akadályozzák a helyi szintű ellenzéki szervezkedést. És ezek csak az Orbán-kormány által felállított akadályok. Mert másrészről ott lesz Mesterházy Attila és az MSZP helyi politikusai, szervezetei, ott lesz Gyurcsány Ferenc, hogy folyamatosan „ellopják a show-t” minden ellenzéki megmozdulástól, hogy azt közvetítsék, ők A baloldal, lesz gulyásosztás, audis éhségmenet, Schmuck Andor.  Ott lesz a nem kormánypárti média, hogy a szokásos politikai cinizmusával cikinek nyilvánítson mindent és mindekit. Ott lesz állandóan a késztetés, hogy elhigyjük, a „nép” populizmust akar, és ott lesz a „ballib” démon a politikai párbeszédben, akivel muszáj elkerülni az azonosulást. Ott lesznek az önelnyomó, „a magyar népnek ez kell”, „nem vagyunk elég civilizáltak” mantrák.

Ezt tudjuk. Most már csak azt kell kitalálni, hogyan tudunk a saját értékeink és üzeneteink mentén, az állampolgárok, helyi közösségek problémáit, érdekeiket figyelembe véve, a populista paranoiát elkerülve politizálni. Kezdetként úgy, hogy kitaláljuk, hogyan jutunk el az állampolgárokhoz, és nem politikai elemzünk a „nép” nevében.