A Horthy-féle Magyar Állam álldogál az utcasarkon, kissé görnyedten, de büszkén, mint egy nehéz sorsú arkangyal. Valakik vonulnak az utcán, valami felfordulás van, és a Magyar Állam zavartan félrenéz. Nem szereti a felfordulást. A Rendet szereti. 

Tétlenkedik, a haját igazgatja, oda-odapillant, de csak úgy a szeme sarkából; nem amolyan helyes, hercig felvonulás ez éppen, nem kedvére való. Sehol a nyalka huszárok, bár vannak csendőrök, rendőrök, katonák, még egy-egy tiszteletreméltó páter is akad, de az egész valahogy mégsem igazán ünnepi. Pedig ezek az ő csendőrei, rendőrei, katonái, papjai. A vagonokra is az van írva, hogy "Magyar Államvasutak". De mégis, a Magyar Állam nem igazán elégedett, hiába van vasútja is, aminek a marhavagonjaiba most ezeket az embereket felterelik. Sehol egy fehér ló (hej, azok voltak ám a szép idők! akkor még volt a dolognak svungja, most meg valahogy olyan lélektelen, morfondíroz a Magyar Állam, és megörül a szónak, mert pontosnak találja); sehol egy csudás monstrancia; csak ezek a szürke, riadt alakok, siránkozás, ütlegek, ridegen ugató parancsszavak. Nem szép. 

A Magyar Állam igyekszik elterelni gondolatait a deportálás szóról is, ami valamiért folyton az eszébe jut. Ízlelgeti: de-por-tá-lás. Csúnya szó ez, nem magyarul van, nem is érti igazán. Mások, azok biztos jobban értik, talán a németek, azok biztos, nyilván ők tehetnek az egészről. (Azt a kis német bajszost, azt titkon csodálja a Magyar Állam, mert hát mégiscsak káplárból lett kancellár, légyből sas, ha úgy tetszik, nem semmi, ugye; de persze le is nézi kicsit, mert hát egy káplárból azért mégse legyen már kancellár, ugye, azért a légy, az mégsem sasmadár.) 

A Magyar Állam úgy általában nem szereti a másokat, az idegeneket. "Idegenrendészeti eljárás" - ez szebb, szinte már hexameterszerűen lüktető ritmusa van, jobban hangzik, mint a deportálás. És akkor még nem is beszéltünk erről a MUSZ-ról; "muszosok, muszosok" – ismételgeti a Magyar Állam mogorván. Ez meg olyan oroszosan hangzik, mint a muszka, pedig van erre szebb szó is: a "munkaszolgálat"; na ezt már szereti, munka is meg szolgálat is, ehhez ért, ezt érti. Munkaalapú Állam, ezt építjük mi, gondolja büszkén, és lenéz szép gombos cipőire. Sárosak kicsit, talán véresek is, de kétségkívül elegánsak. Szép dolog a munka, például az aknamentesítés, amúgy átgyalogolva az aknamezőn, az szinte már hősies; olyanok is szolgálhatják így a Magyar Államot, akik amúgy még arra sem méltóak, hogy golyóktól szaggatott testtel megfagyjanak érte a lövészárokban, és utóbb érzelmektől remegő hangú politikusok szövegfordulataivá nemesedjenek.

Ezek meg juszt sem örülnek, úgy kell géppisztollyal meg puskatussal noszogatni őket, „mozgó vesztőhelyet” emlegetnek, még olyan is akad, aki nem átall verseket ír erről a muszról, és a zsebébe rejti, hogy majd ha a holtteste előkerül, még ezzel is a Magyar Államot vádolja, a hálátlan. Pedig milyen nagy esélyt adtam neki a túlélésre, motyog maga elé a Magyar Állam, hát nem élt vele, mert ilyen élhetetlenek ezek, hát még ez is az én gondom legyen? 

Zavartan vakargatja az orrát a Magyar Állam – 1867. november 25-e óta kicsit mindig félve pillantott a tükörbe – és el is határozza, hogy sürgősen dús, magyar bajuszt növeszt alá. Biztos, ami biztos. Egy ilyen kis német kefebajusz már nem takarna eléggé. Horthy Magyar Államának nagy, lendületes sasorra van, és ez aggasztja kissé. A kis sváb káplárnak, annak olyan kis fitos orra van, ahhoz valóban elég az a kis pamat bajusz. 
Azután a Horthy-féle Magyar Állam tétován a zsebébe nyúl, és előveszi az Utókor által kiállított bizonyítványát.
Elkomorodva nézi a történészi osztályzatot: közepes fölé. Nem igazán elégedett. Igazságtalannak érzi. Hiszen ő készült - a legjobb tudása szerint. Sok-sok évig készült erre. Már 1920-tól, többször nekifutva. 

Megpróbálja a megnyálazott ujjával kitörölni az érdemjegyet, de ezzel csak kicsit elmaszatolja. Maszatolni, azt nagyon tud. Hát, végső soron rosszabb is lehetett volna, sóhajt fel a Magyar Állam, még szerencse, hogy én nem is deportáltam, még szerencse, hogy egy nett idegenrendészeti eljárással kapcsolatban egyszerűen nem is lehet „mozgó vesztőhelyekről” beszélni! Kicsit megcsóválja a fejét, mint aki magának sem hisz igazán, azután kabátját fázósan összehúzva, gallérját felhajtva, kissé görnyedten a Dunáról fújó szélbe hajolva elindul sietve az ellenkező irányba.

Konok Péter

Az írás eredetije ide kattintva érhető el.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére