Szülészeti erőszak, bölcsödebűnözés, gyámügyi terror. Szinglikurvázás, megalázás. Egy csomó intézkedéssel biztat minket a magyar állam, hogy csak szüljünk, szüljünk bátran. Hiszen azoké lészen az Kárpát-medence hímes tágassága, akik teleszülik azt. Boldog anyák napját, csajok!

Igazából az a csoda, hogy egyáltalán még szülünk gyereket. Hogy képesek vagyunk még életben is tartani őket, az már istenbizonyíték-számba megy. A magyar társadalom gyerekellenes és nőellenes; a családtámogatási rendszer apaközpontú, ami egy nőverő országban éppen kevéssé támogatja, hogy nagy kedvvel szaladjunk bele az anyagi függőségbe és kiszolgáltatottságba, és időről-időre még azt is megkapjuk, hogy felelőtlen, önző kurvák vagyunk, amiért nem szülünk eleget.

Azér szülik azt a rengeteg kölyköt, hogy felhúzzák utánuk a gyes meg a csépét, bazmeg, az ilyet én elköttetném. (A gyermekgondozási segély havi összege 28 500 Ft, a családi pótléké 12 200 Ft.)

A magyar nők túl individualisták. A KSH egyik vezető statisztája, az okos és elfogulatlan Pongrácz Tiborné legalábbis ezt bírta megállapítani rólunk. És lássuk be: miközben érzelmileg is kompetens férfiak szűkölő falkákban róják az ország utcáit és legelőit, őrjöngve, hogy szülni hajlandó nőt kerítsenek maguknak, mi, megátalkodott, önző, a feminizmustól megszédült nők (megkockáztatom: férfiverők!) úgy ugrunk el előlük, mintha parázzsal ijesztgetnének. Ugye?

Én tényleg akarok gyereket, többet is, és megfürdetem meg minden, de megmondtam a csajomnak, hogy éjszaka nem fogok hozzá felkelni, mert az alvás, az nekem nagyon durván kell. Hát dolgoznom kell, érted.

Amíg a gyereknevelés terheinek a kilenc tizedét nők cipelik el, addig az anyák napja nem az örömteli ünneplésről, az elégedett hátradőlésről, a könnyes elérzékenyülésről szól, hanem egy munkásmozgalmi ünnep: a legelnyomottabbakat ünnepeljük, a soha meg nem hálált, soha sehol nem honorált, fizetetlen és kegyetlen kemény munkánkért.

A sírás az asszonyok dolga.

A magyar egészségügy vérfagyasztó: a terhesgondozás pokoljárás, a sok rémisztgetéssel, ellenőrzéssel, kioktatással, irreleváns tanáccsal és beavatkozással; a szülészeti gyakorlat átlaga leginkább a háborús erőszakhoz hasonlít, ráadásul iszonyatosan sok pénzbe kerül - természetesen feketén. A védőnői hálózat az újszülöttek éhhalálát és összeverését nem tudja megakadályozni, de arra épp elég jó, hogy jó szándékú anyákat az őrületbe kergessenek a sok idióta számonkéréssel. Bölcsődebűnözés van: a kisgyermekgondozó intézményekbe a népesebb helyeken köztudottan korrupcióval lehet felvételt nyerni, pedig ez az anyák munkavállalásának az elsődleges feltétele.

Nagyszerű! Nagyszerűek a válaszai, meggyőző a fellépése, az életrajza egészen lehengerlő. Mondja csak, tervez mostanában gyermeket vállalni?

A munkáltatók visítva gyűlölik a kisgyerekes nőket (még a szülő korúaknál is jobban), hiszen ezeknek a kedves munkáltatóknak eszük ágában nincs részt vállalni a társadalom fenntartásának ebből a legeslegalapvetőbb feladatából, hogyaszondja: gyerekvállalás.

Nem, lányok, nincs ezen mit ködösíteni: mi, kisgyerekes anyák nem vagyunk olyan jól kizsákmányolható, fegyelmezhető munkaerő, mint a gyermektelen nők, és még sokkal kevésbé, mint a férfiak, akiknek minden elképzelhetőt felülmúló mértékében eszük ágában nincs otthon maradni táppénzen, ha a gyerek beteg, hiszen hát projektem, van, anyukám, értsd meg, ez egy munkahely!

Hiába böjtöljük ki a táppénzes napokat, spórolunk a saját alvásunkon és végezzük el a hazahozott munkát éjszaka; hiába vagyunk empatikusak, logisztikai zsenik, hűségesek és kitartóak; hiába lettünk bölcsebbek és elfogadóbbak, munkáltató legyen a talpán, aki két hasonló képességű jelölt közül nem a férfit vagy a gyermektelen nőt választja a kisgyerekes anyával szemben. Nem racionális oka van. Ez egyszerű megszokás.

A feleségem megfúrta a projektemet, hogy négy gyerekünk legyen, mert vissza akart menni dolgozni. Mondta, fontos neki a munkája. Dadus a falusi bölcsiben, Micsoda karrier! És emiatt nem szült nekem még egyet!

A gyermekszülés körüli állami járandóságok (GyED, GyES, családi pótlék) egészen nevetségesek, a havi melltartóbetét-költséget se igen fedik be. (Persze, aki még nem látott örökké savanyú tejszagú, anyatejtől csöpögő, csapzott és hullafáradt szoptató nőt, az itt gondolhatja, hogy a melltartóbetét az apaállat-fogáshoz kell, de ez tévedés, kérem, az egy szoptatós kellék.)

A korábbi kormányok is előszeretettel spóroltak a szociális kiadásokon, mintha ugyan a rokkantak meg a kismamák talicskázták volna ki az autópálya-milliárdokat a kincstárból. A jelenlegi kormány már egészen szégyentelenül alakítja apaközpontúvá és a gazdagok számára kedvezővé a családtámogatás egyébként is számos sebből vérző rendszerét: a családi adókedvezmény kizárólag azok számára igénybe vehető, akiknek van bejelentett, adózó jövedelme, és persze minél többet keres valaki, annál nagyobb összeg marad a zsebében. Egy vagy több gyermekét egyedül nevelő, bejelentett állással nem rendelkező szülő soha nem fog részesülni ebből a kedvezményből. (Véletlenül pont a nehéz sorsúak jártak szarul, noné.)

A közoktatás botrány, a felsőoktatás már inkább vicc-számba megy, abból a fájva köhögős fajtából, és itt abba is hagyom a gyermekvállalást ösztönző tényezők felsorolását, és áttérek a cseppet sem romantikus következtetésekre. Szinte már közhely, hogy a nők egyenlőségét támogatóbb, ha úgy tetszik, feministább országokban több gyereket és szívesebben vállalnak az emberek.

Kioktat engem arról, hogy mit kezdek az életemmel, miközben ő kicsoda? Egy senki! Nincs állása, nem csinál semmit, leszült öt gyereket és kész, ennyi!

Jót tesz az apagyes. Tessék otthon maradni, legalább két-három hónapot, de inkább egy évet a kölkekkel, csak hogy megtapasztalja minél több férfi egyenesben, hogy milyen fizikailag és lelkileg is irtózatos nagy meló, mekkora robot gyereket nevelni. 24 óra. Nincs szabadnap. Nem holmi lájtos főzőcske az. Éjjel-nappali szolgálat.

A magyar közbeszédben a gyerek mint szükséges, de azért eléggé zavaró tényező van elbeszélve: a nőknek megnő a segge, kiesnek a munkaerőpiacról, meg nyilván egy ideig a szex is kevesebb, hát kinek kell ez az egész?! Annyira el vagyunk szokva a pulyák jelenlététől, hogy körbekerítjük őket a játszótereken, mint valami akolban; kismamaként szégyelljük magukat a kávézóban síró gyerekeink miatt, és ne legyenek illúzióink, nem engednek előre a sorban.

Rosszul vagyok a sok kisbabás kontenttől, letiltok mindenkit a falamon, bazmeg, aki ilyet kirak, hát már lassan azt is kiposztolja, mekkorát szart az a kurva kölyök! Megfordultunk! Felálltunk! Hányok tőlük bazmeg.

És persze azt is ideje lenne megtapasztalni, hogy úgy istenigazából gyereket nevelni mekkora boldogság. Nem, nem a rózsaszín púderpamacsos, nyünyünyenye boldogság. Nem az a boldogság, amikor a már hároméves, teljesen operatívan viselkedő gyerekkel lemegyek a játszótérre, amíg anya megfőzi a vasárnapi ebédet - és ezt egyúttal betudjuk anya szabadidejének. Az önreflexió; az önmagunkról való tanulás, és a saját határaink átlépése révén válunk valódi szülőkké. Amikor nem próbálunk boldogságot kinyerni a gyerekünkből, hanem belátjuk, hogy a mi boldogságunk a szülőségben pusztán melléktermék; a gyerek önmagáért való lény, nekünk nem tartozik semmivel. Ez fless. Ezért érdemes nekivágni.

Az anyasággal mindenképpen együtt jár egy nagyon mély magányosság-tapasztalat. A felnőtté válásnak olyan hatalmas és nagyon gyors ugrása ez, ami bárkit megráz. Ezzel meg kell barátkozni. De teljesen felesleges még ráadásul megnehezíteni.

Akármekkora buddhisták vagyunk, felülemelkedünk és elfogadjuk a körülöttünk lévő valóságot, azért ennek nem kellene így lennie. Akár támogathatná az állam, hogy meg tudjuk csinálni. A szociális és oktatási rendszerek akár működhetnének emberbarátian. Az egészségügy elkezdhetne leigázás helyett szolgálni. A nyilvános tereken figyelhetnénk az egyedül kószáló kisgyerekekre, és gondolhatnánk a saját felelősségünkre ahelyett, hogy a kétségbeeséstől síró anyát lebasszuk, hogy miért nem figyelt jobban. Építhetnénk élhető, gyerekbarát (és felnőttbarát) tereket. Integrálhatnánk a mindennapi életbe a kisgyerekeket - és az őket nevelőket -, a mostani teljes kirekesztés helyett. A nyilvános szoptatáson fújolás helyett néha hozhatnátok nekünk egy pohár vizet.

Ha már itt tartunk: akár meg is becsülhetnétek minket.  

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére