A miskolci önkormányzat közgyűlése csütörtökön megszavazta azt a “telepfeszámolásról” szóló fideszes javaslatot, melynek értelmében a miskolci nyomortelepek lakói 2 millió forintot kaphatnak az államtól a városból való kiköltözésért cserébe. A törvényjavaslaton büszkén virít az elmúlt négy év társadalompolitikájának minden kézjegye: kizárólag a felső-középosztály vélt érdekeit képviseli, figyelmen kívül hagyja a szociális szakma álláspontját és teljesen alkalmatlan bármilyen társadalmi probléma megoldására.

fotó: Tuba Zoltán, origo

Már az is sokatmondó, hogy a javaslat “telepfelszámolás” címkével került be a mainstream médiába: évtizedek óta mélyszegénységben élő embereknek pénzt adni azzal, hogy “csinálj vele bármit, csak takarodj innen” nagyjából annyira “telepfeszámolás”, mint amennyire 2011-ben a gyöngyöspatai gyerekek a turultollas fövegű széljobb-betyárok előli kimenekítése “nyaraltatás” volt. Persze, ha az önkormányzat terve sikerrel jár, és a párszázmilliós hamubasült bodagokkal elérik, hogy a gettók minden lakója útra keljen, akkor a városvezetés szempontjából a probléma valóban “felszámolásra” került. Ez nyilván köszönőviszonyban sincs a valósággal, azonban hogy a helyzet összetettsége érthető legyen, fontos átlátni a kérdést övező társadalmi-történelmi kontextust.

Kis teleptörténelem

A mai értelemben vett “cigánytelepek” először a két világháború között alakultak ki, miután a második ipari forradalomnak köszönhetően romák tömegei vesztették el a hagyományos foglalkozásokból származó bevételeiket. Az ekkor létrejött telepek felszámolására először a 70-es években volt érdemi próbálkozás, ami (bár gyakran rendészeti erőszak, kényszermosdatások és más megalázó intézkedések közepette) viszonylagos sikerrel járt. Ennek az volt a feltétele, hogy az államszocialista rendszer ipara betanított- és segédmunkások formájában fel tudta szívni a telepek képzetlen, évtizedes kirekesztettségből érkező lakóit. A rendszárváltás körüli tömeges elbocsátások ezt a csoportot sújtották legerősebben, ezért a folyamatok megfordultak: a nagyvárosi panelekből a legszegényebbek az olcsóbb megélhetés miatt kistelepülésekre, régi munkáskolóniákra és korábbi víkendházas negyedekbe költöztek. A területi szegregációt egyre súlyosabbá tette az ország regionális szétszakadása, a lecsúszó rétegeket pedig huszáros svunggal rúgta hátba a politika néhány jól irányzott szocpolos építkezéssel, közmunkaprogrammal, vagy éppen az iskolai szegregáció törvénybe iktatásával. Havas Gábor szociológus egyszer találóan úgy fogalmazott, hogy “a rendszerváltás utáni társadalompolitika rengeteg erőforrást ölt a gettósodási folyamatok erősítésébe”: ez történik most Miskolcon is.

Komplex ostobaság

Balog Zoltán HR-miniszterünk progresszivitásával letaglózta a baloldal kritikus szólamait, amikor 2012-ben a kormány “komplex telepfeszámolási programjának” bemutatásakor arról beszélt, hogy nem megoldás dózerekkel nekimenni a cigánytelepeknek, mert így legfeljebb csak azt érjük el, hogy az ország más részein “mini-telepek” jönnek létre. A szakmaiság ezen halovány napsugarát természetesen nyomban beárnyékolta a program konkrét tartalma (amiről anno még Sárközi Gábor írt remek cikket), azonban érdemes látni, hogy ennek a szemléletnek mennyire nincs nyoma a miskolci önkormányzat stratégiájában. Komplex látásmód helyett a javaslat kidolgozói faék egyszerűségű megoldással próbálják másra tolni a miskolci telepek problémáját: az ötletük kizárólag arra jó, hogy a megye más, valószínűleg sokkal rosszabb munkaerőpiaci, lakhatási és oktatási körülményekkel rendelkező részein elindítsák az újratelepesedés lassan hungarikummá váló folyamatát.

Bár az Origo megírta, hogy nem égnek költözési lázban a miskolci nyomortelepek (és az MSZP is lényegében erre hivatkozva tartózkodott), valószínűsíthető, hogy a gettó legmélyebb nyomorban élő lakói meg fogják ragadni az alkalmat, és - szomszédaikkal, családjaikkal együtt - valamelyik kisebb borsodi faluba költöznek majd. A frissen vásárolt házak rövid időn belül fenntarthatatlanná fognak válni, mivel nem lesz munka, amiből a családok fedezhetnék a költségeket, a helyi közösségek pedig jó eséllyel mély ellenszenvvel fognak viszonyulni az újonnan jövőkhöz. Az érintett falvakban új cigánysorok alakulnak majd ki, és a régió központjától való távolság miatt a következő generációknak még kevesebb esélyük lesz a kitörésre. A hatványozódó feszültséghullámokon újabb és újabb Jobbikosok fognak beszörfözni a képviselőtestületi és polgármesteri helyekre, akik cifra mentében gárdvonulásokat meg érpatakimodelleket szerveznek majd. Az egyre nagyobb teret nyerő szélsőjobb hatástalan büntetőeszközökkel fogja megpróbálni kezelni a mélyszegénységgel kéz a kézben járó közösségi konfliktusokat és ezzel végleg bebetonozza a valaha Miskolcon élt emberek nyomorát.

Zárszónak

Számos konkrét szakmai javaslat áll már a döntéshozók rendelkezésére a telepfelszámolások kapcsán (nagy szeretettel ajánlom figyelmükbe például az Autónómia anyagait). Mivel ezek részletes kifejtésére itt nincs hely, ezért csak néhány követendő irányelvet fogalmaznék meg:

A gettók felszámolása fontos feladat. Egy ilyen környezet mind egészségügyi, mind szociokulturális szempontból sok hátrányt jelent az ott élőknek, a városvezetésnek pedig számos nehézséget a bűnelkövetés és droghasználat magas aránya miatt. A kiköltöztetésre ösztönzés azonban csak elmélyíti a problémákat és erősíti a szegregációt. A komplex szemlélet azt jelenti, hogy a döntéshozóknak lakhatási, oktatási, munkaerőpiaci és egészségügyi szempontokat egyszerre kell figyelembe vennie, és ostoba útnakeresztés - vagy éppen “gettócsinosítgatás” - helyett az ország más részein már sikerrel alkalmazott módszerek közül kell a megfelelőket használni: ez jelentheti a telepen élők jövedelemmel rendelkező részének a város más pontjain lévő szociális bérlakásokba költöztetését, az ottmaradók számára biztosított lakókörnyezetfejlesztési és mikrohitelezési modelleket, drogprevenciós, bűnmegelőzési és oktatási programokat, és számos más megoldást, amivel egyszerre javulhat a közbiztonság és a telepen élők életszínvonala. A rendelkezésre álló eszközök közül önkormányzatnak pedig nem önkényesen, hanem az érintettek és civil szervezetek bevonásával, a helyi igényekre támaszkodva kell választania, és olyan valódi telepfelszámolási programot kidolgoznia, ami a gettók lakóit a város teljes jogú polgáraiként kezeli. Abból a néhány százmillióból, ami a mostani telepek teljes elköltöztetésre lehet szánva, Miskolc elindulhatna egy valódi, integrációs szemléleten alapuló telepfelszámolás felé, ami az ilyen típusú intézkedésekre igénybe vehető uniós támogatásokkal és az ezzel foglalkozó civil szervezetek szakmai tapasztalatával kiegészülve valóban példaértékű lehetne. 

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére