„Ez nem csak Ausztria győzelme, hanem mindenkié, aki a sokszínűség és tolerancia mellett áll Európában” – mondta Heinz Fischer, Ausztria szövetségi elnöke, amikor Conchita Wurst idei győzelméhez gratulált az Eurovíziós Dalfesztiválon. Annak ellenére, hogy a verseny magyarországi szavazói második helyre hozták ki az osztrák énekesnőt, az első magyar reakciók koránt sem a tolerancia győzelméről szóltak. Az nem meglepő, hogy így az Európai Parlament-i választások előtt ennek kapcsán Harrach Péter egyből a szakállas nők pozítiv diszkriminációját vizionálja, de Conchita Wurst nem csak a KDNP-s körökben verte ki a biztosítékot. A konzervatívtól a liberális médiumokig mindent elárasztott a transzfób véleményözön. Puzsér Róbertnak azonban sikerült jó magasra tennie az arrogancia- és transzfóbiamércét azzal, hogy olyan, a transzneműeket mentális betegekként leíró bejegyzést osztott meg Facebookon, amelyben állítólag a transznemű emberek érdekeit próbálja védeni. Ebből pedig transznemű szerzőnk értelemszerűen nem kér:

Puzsér okádott egyet, és aztán akkurátusan szétkente az egészet

Persze, neki ez a munkája, úgyhogy annyira azért nem lenne ez nagy baj, csak figyelhetne arra, hogy ahol ezt bemutatja, az legalább legyen szűz terület. Mert az viszont már gond, ha közben másokat is összeken.

Transzneműként, olyan férfiként, akin egy nő szerepét és a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák újratermelését kéri számon a társadalom (de semmiképpen nem olyanként, aki "női testbe van zárva") arra kérem Puzsért, hogy ne tegye nehezebbé a helyzetemet azzal, hogy idióta előítéleteket táplál rólam olvasói ezreiben, amelyeket hosszas aktivista munkával kell majd lebontanom. Az együttérzését nagyon köszönöm, annak tárgya azonban téves. Létezésem nem "emberi tragédia", ugyanúgy szabad önkifejezésre és önmegvalósításra születtem, ahogyan Puzsér is (igaz, én általában közben nem sértek meg vele másokat). Annak szabadságával együtt, hogy adott esetben szakállas nő vagy szoknyás férfi legyek. És hogy ne kelljen bebizonyítanom senkinek sem, hogy ki vagyok.

Figyelj tehát rám, Puzsér! Én jóindulatú leszek, és feltételezem, hogy tényleg nekem akartál jót, nem pedig egy sok kattintást generáló posztot akartál írni egy felkapott téma kapcsán. Azt viszont jobb, ha tudod, hogy az, hogy betegnek nyilvánítasz, és az emberség nevében felkínálod, hogy két csomagnyi sztereotíp skatulyából választhatok egy helyett, annyira nem nagy segítség, mint gondolod (jó, persze, a kettő több, mint az egy). Az pedig egyenesen hátráltat, hogy az ellen produkálsz dühös kirohanást, aki tényleg felvállalta az önkifejezés szabadságának ügyét. Ezek szerint te is azok közé tartozol, akik bizonyos határok között - amíg az elnyomó korlátok közé való teljes beilleszkedés szándéka fennáll - nagy kegyesen elfogadják, hogy nem mindenki ciszgender, tehát nem mindenki azonosul a születésekor megállapított nemével. Mert én a szánalmas, eleve tragikus életemmel nyilván szenvedek, Conchita meg biztosan nem szenved (amúgy nem tudom, ezt honnan veszed), tehát nekem megkegyelmezel. Megtűrsz engem, ha alázatos kínlódással fizetek cserébe, nyilván azért, mert különben be kéne ismerned, hogy rossz az a rendszer, amely mindenkit eleve adott szerepekre determinált, és amely téged - velem szemben - igazol. Pedig az én bajom nem az, hogy nem voltam képes a rendszernek megfelelni, az én bajom a rendszer maga.

A tragédia az olyan előítéletek képében jelentkezik, amilyenek a tieid is. Úgy gondolom, nyomasztó előírások és determináló hozzáállás nélkül lehetne kevesebb öngyűlölet és több önmegvalósítás a részünk. Például elfogadhatnátok bennünket úgy, ahogy nekünk a legjobb, anélkül, hogy újratermelnénk a sztereotípiáitokat, akár még szakállas nőkként, szoknyás férfiakként, a nemi szerepekbe kategorizálást elutasító genderqueerekként, nembináris emberekként is. Nem azért, mert provokátorok vagyunk, és nem létező dolgokat valósítunk meg, hanem mert létezünk, és nem helyes az, hogy ti le akartok radírozni bennünket a térképről. Mert mi is azért jöttünk erre a bolygóra, hogy éljünk rajta, és ugyanúgy őszintén szeretnénk ezt tenni, ahogyan reméljük ti is. És majd meglátjátok, hogy ha nem mondjátok nekünk azt, hogy nem létezünk, vagy legalábbis nem nagyon szabadna, akkor sokkal kevésbé gyakran leszünk öngyilkosok.

Szakállas nők vannak. Egyikük sem gyalázatos provokáció, förtelmes vicc vagy mocskos hazugság. Mindegyikük nő, és mindegyikük ember. Ember, akinek ugyanúgy joga van élni, ahogy neked. Mocskos hazugság az az állítás, hogy nem szabadna létezniük, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy egészen mégse lehessenek önmaguk, vagy rosszabb esetben pusztuljanak. Meg az, hogy a társadalom által elfogadott kategóriák, férfi és nő önmagukban leírják a valóságot. Meg az, hogy minden férfinak és nőnek adott módon kéne kinéznie, éreznie, megnyilvánulnia, élnie, szeretnie.

Végezetül: nem tudom, ki akarja felhasználni Conchitát arra, hogy bebizonyítsa, milyen haladó szellemű. Te viszont most éppen rajtam demonstrálod, hogy mennyire képben vagy – mármint szerinted, pedig... Szóval hagyd abba, kérlek.

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére