Részlet a L’Harmattan Kiadó gondozásában és a szerző szerkesztésében megjelenő „Padlóról padlóra. Magyar baloldal 2010-2014” c. kötet egy fejezetéből, amelynek bemutatója 2014. június 10-án, 18:00-tól lesz a Kossuth Klubban (esemény itt). A kötetet bemutatja Dessewffy Tibor és Tóta W. Árpád, moderál Pető Péter (Népszabadság), közreműködnek a szerzők.
A Lehet Más a Politika (LMP) kezelése a párt 2009-es EP-szereplése után és óta a magyar baloldal stratégiai kérdéseinek egyik állatorvosi lova. Közpolitikai, kulturális és stratégiai kérdésekben a baloldal és az LMP egymáshoz való viszonya leginkább a süketek párbeszédéhez hasonlít. A párbeszédképesség hiányáért politikai súlyából, továbbá jövőre vonatkozó kormányváltó felelősségéből adódóan a jelentősebb rész a baloldalra esik.
Az LMP számos szempontból innovatív párt. Egyrészről felismert egy állampolgári igényt – a politikai osztállyal szembeni jogos (és generációs) elégedetlenséget –, másrészről az ideológiai piacot is színesebbé tette az ökopolitikai kérdések napirendre hozatalával. Az LMP anti-establishment pártként került az Országgyűlésbe, és kultúrájában végig távol állt a jelenleg frakcióval rendelkező pártoktól. Ugyanakkor az elitkritikai hangvétel és a politikusainak megszólalásaiból következő politikai magabiztosság és új elittudat gyakran egy kevésbé koherens gondolkodású és felelős párt képét sugallták a szerveződésről.
A baloldal vezető pártja, az MSZP az LMP szakadásáig a „konfrontatív együttműködés” politikájával közeledett a párthoz, mindez pedig csak a későbbi esetleges kooperációra vonatkozó szándékok hitelességi deficitjeit növelte. Ez a tehetetlen és sajátos együttműködési viszony abból fakadt, hogy az MSZP nem tudta kezelni azt a helyzetet, hogy egyszerre kihívója az Orbán-rendszernek, és egyike a versenyzőknek az ellenzék vezető pártjának pozíciójáért. Mindezt annak ellenére, hogy bár erőforrásait és támogatottságát tekintve sokkal nagyobb súlya volt a többi baloldali szereplőnél, de a párt elutasítottsága és legitimációs deficitjei vélhetően ismert tények voltak a párt vezetői testületeiben. A „konfrontatív együttműködés” szemléletes példája volt az LMP által kezdeményezett népszavazás, amelynek pontjaival egy szociáldemokrata párt potenciálisan rokonszenvezhetett is volna.
(…)
Közpolitikai paradigmák és a megértéshiány
Az LMP – baloldalról nem várt – 2010-es parlamenti bejutásával az akkor még egységes MSZP kétoldali ellenzékkel szembesült, hiszen a bal-jobb tengely balpólusán társadalompolitikai értelemben a modernizációs paradigmát magáénak valló MSZP immáron baloldali kihívót is kapott. A magyar baloldal (MSZP, DK) 2014 tavaszáig tartózkodott az Európai Unió és az európai intézmények kritikájától, a neoliberalizmus univerzális alkalmazhatóságának bírálatától, a válságkezelés válságának kimondásától vagy a globalizációkritikától. Az LMP közpolitikai alapvetései viszont többek között éppen ezekből az irányelvekből indultak ki, így bár a jobboldali nyilvánosság gyakran illette a pártot az „új SZDSZ” jelzővel, az LMP ehhez képest gazdaság- és társadalompolitikai értelemben balra állt minden további párttól. Emellett a nyilvánosságban elterjedt és adottnak vélt „az egykori SZDSZ-szavazók lettek LMP-sek” tézise sem bizonyult teljes egészében elfogadható és hivatkozható állításnak (a könyv tárgyalt fejezete erről részletesen szól – szerk.).
A hazai baloldal 2010-re már-már visszafordíthatatlanul rabja az 1990-es évek „jobbító” modernizációs paradigmájának, amely bár többsebességű Magyarországból indult ki, mégis sokkal inkább „a” társadalommal, mintsem „társadalmakkal” számolt. Az LMP egyes szakpolitikai különállásában ebből a premisszákból indult ki, legyen szó fejlesztéspolitikáról, adópolitikáról, vagy éppen a vidéki és romatársadalom aktuális és rendszerváltást követő „történeti” problémáiról, és azok megoldására vonatkozó közpolitikai kudarcairól.
Mivel mindezek a közpolitikai előfeltevések az LMP mozgalomból párttá alakulása során a párt kommunikációjában a kudarcért felelős politikusok egyre erőteljesebb megnevezésével járt, az öndefiníciója szerinti ökopárt egyszerre volt a 2010 utáni rendszer/kormány és az azt megelőző nyolc év/Gyurcsány- és Bajnai-kormány kritikusa. Az MSZP és a DK válasza minderre a párt antikapitalistaként és globalizációkritikusként történő keretezése volt. Annak ellenére, hogy az LMP programjának egyes pontjai (például: a Tobin-adó, alkotmányban rögzített lakhatáshoz való jog, garantált minimáljövedelem, környezetszennyezést büntető adók) a mindig referenciának tekintett nyugat-európai szociáldemokrata és zöld pártok programjaiban, illetve az uniós agendában is szerepelnek.
(…)
A 2010-es választási veresége után az MSZP kezdetben tartózkodott a 2002-2010/20062010 közötti kormányzati gazdaság- és társadalompolitikai elképzelések nyilvános bírálatától. A DK kiválásáig az MSZP sajátos helyzetben volt: Gyurcsány Ferenc helyesen ismerte fel: stratégiáját akkor tudja erősíteni, ha azáltal gyengíti Mesterházy Attilát, hogy az úgynevezett nyolc év részesének és tulajdonképpeni árulójának tekinti. Amikor a Mesterházy vezette MSZP akár a DK megalakulásáig, akár azt követően bírálta a Gyurcsány-kormányok tevékenységét, akkor a DK platform, majd a párt körei folyamatosan jelezték a bíráló említett kormányban betöltött szerepét, továbbá Schiffer András LMP-jéhez hasonlították – rosszabb esetben a Fidesz csatlósaként keretezték őket. Értelemszerűen az MSZP vezetői kerülték ennek lehetőségét. Ennek a helyzetnek az vetett véget, hogy Gyurcsány Ferenc minden ilyen irányú kísérlete ellenére sem alakult ki esélye a párton belül a nyolc év megvédésének, és a saját személye körüli negatívumok tompításának. Emiatt egy pártszavazás után elhagyta az MSZP-t, amely onnantól immáron folyamatosan (ön)kritikával illette korábbi kormányzati tevékenységét. Ez utóbbi hitelessége azonban elégtelennek bizonyult már nyolcévnyi kormányzás (kudarcai) és a 2006 őszével bekövetkezett legitimációs válság után.
Súrlódások és pávatáncok
(…)
A támogatottságában stagnáló baloldal 2010-et követően és a választási rendszerből fakadó szövetségi kényszert látva az LMP-t két úton próbálta stratégiai partnerré tenni. Az MSZP és a DK azt hangsúlyozta, hogy egy teljes demokratikus ellenzéki összefogásra van szükség, amelybe várják az LMP-t is – ha nem jön, akkor az LMP lehet a felelős az Orbán Viktor harmadik kormányának megalakulásáért. A választás előtti utolsó hetekben az Együtt-PM is hasonló érvekkel próbálta elhalászni az LMP szavazóit. Ez, az eredendően tehát MSZP-s és DK-s stratégia a következő célokat szolgálta: egyrészt a tényleges, teljes körű demokratikus összefogást, másrészt az LMP pacifikálását, egyúttal a baloldal (ön)korrekciójának visszaszorítását. Ez egészült ki a DK esetében Gyurcsány Ferenc (és a nyolc év) permanens rehabilitációjára vonatkozó szándékokkal. Ezt a stratégiai zsákutcát csak erősítették az olyan politikai gesztusok, mint például a 2011. december 23-i LMP-s leláncolós akció MSZP-s és DK-s megszállása. Emellett az arra vonatkozó narratív kísérletek sem bizonyultak eredményesnek, amelyek Schiffer András jobbikos politikusokkal történő kedélyes beszélgetéseiből a szélsőségekkel paktáló LMP-t kívánták megépíteni – már csak azért is elvetélt kísérlet szélsőjobboldali „szimpátiával” vádolni a pártot, mert akárcsak a gyöngyöspatai konfliktust, akár a roma és egyéb kisebbségekre vonatkozó parlamenti és egyéb politikai tevékenységet nézzük, úgy az LMP ideológiai ellenpólusa éppen a Jobbik volt.
(…)
A baloldal LMP-pacifikáló kísérletei és saját rehabilitációs szándékai eredménytelennek bizonyultak, az LMP kongresszusai rendre az együttműködés elutasítása mellett kötelezték el magukat.
(…)
Az LMP-ről jelentős ideig élt a kép, hogy bár belül talán voltak viták az együttműködési politikáról, de a párt egységes maradt, mivel a 2010 előtti időszak megítélésében homogénnek volt mondható. Idővel a párton belüli stratégiai gondolkodás mégis elvált: míg a későbbi PM-esek az Orbán-kormány leváltását tekintették legfontosabb céljuknak, addig a nyilvánosságban Schiffer-féle szárnyként leírtak nem kívántak együttműködni a korábbi kormányzó baloldallal, és továbbra is egyszerre utasították el mindkét pólust.
Amikor egy párton belül egy alapvető stratégiai kérdés mentén – ez esetben az Együtt-tel való együttműködés – létrejön egy önálló platform, az egy politikailag komolynak tekinthető „üzenet” az adott szervezet szempontjából.
(…)
Ekkor kérdéses volt, hogy a mindenféle együttműködéstől elzárkózó, vidéki beágyazottsággal érdemben alig rendelkező, a nyilvánossághoz támogatottságának „megfelelően” hozzáférő LMP milyen mértékben növeli meg annak kockázatát, hogy a külön utas – teljesen elzárkózó – politika hosszú távon egyáltalán eredményes lehet. Az LMP saját jövőjéről és önálló identitásának elsődlegességéről hozott döntés helyességét leginkább a kormányváltó szövetség kialakulásának előzményei és körülményei, továbbá a kormányzat és a média által gerjesztett témák LMP-nek kedvező kezelése igazolta. Ma már csak történelmi kérdés, hogy mi lett volna, ha az LMP egy szorosabb együttműködés mellett foglal állást, és a távoli jövő feltételei közé sorolja a vétójogot azt illetően, hogy ki csatlakozzon egy későbbi összefogáshoz. Joggal feltételezhetjük, hogy a teljes elhatárolódással a baloldal felé megfogalmazható elvárásokat is kisebb eséllyel tudja majd érvényesíteni a párt, jóllehet a szakadás utáni LMP-nek a baloldal megújítása már nem is volt célja. Kérdéses, hogy azáltal, hogy a párt tulajdonképpen visszaért saját kiindulópontjára, és választási rendszer körülményei továbbra is adottak, hogyan válaszol majd az LMP a 2018-as választási stratégia kérdéseire. A nyilvánosság ismert szerkezete és a politikai tér sűrűsége, továbbá a jelen konfliktusos politikai kultúra árnyékában ugyanis minden bizonnyal nem tud olyan kommunikációt és politikát folytatni, amely a jobboldali és baloldali közönségnek is tetszetős lenne. Jöhet a régi „LMP-s kérdés”: balra vagy jobbra indulni el, jelen „középen” állása ugyanis morálisan erősítheti, de önmagában tartalmas üzenetek átadására nem mindig alkalmas helyzetet eredményezhet.
Ami hibát lehetett, a baloldal elkövetett
A baloldal vereségéhez jelentősen hozzájárult az, hogy nem értette meg az LMP-történet lényegét: az LMP mindannak a felmutatója volt, amire ha reflektált volna a baloldal, talán eredményesebbnek bizonyult volna legitimációjának erősítésében.
(…)
Az LMP kapcsán a baloldal leginkább hatalomtechnikai kompromisszumkészségét kívánta bizonyítani. Bajnai Gordonék politikai kulturális értelemben a hozzájuk legközelebb álló féllel próbálták bővíteni szövetségi körüket, az MSZP pedig általános megegyezési hajlandóságát kívánta bizonyítani. Ahogyan a szövetségképesség bizonyítása leginkább a másik baloldali párt sakkban tartását szolgálta, úgy vált az LMP is ennek potenciális eszközévé. Utóbbi párt felismerte a stratégiát, illetve lemondott a kormányváltó szövetségben való részvételről, és előbb elutasított minden szövetségi politikát, majd azóta is vehemensen kezeli az erre vonatkozó baloldali pávatáncokat. Ennek eklatáns példája volt az MSZP budapesti elnökének ajánlata, amely szerint ismét összefoghatna az ellenzék Budapesten, és a budapesti „kormányváltás” érdekében javasolja, hogy az LMP jelöltjét támogassák. A javaslat mögött az LMP következetes stratégiáját ismerve kevésbé a szándék komolysága áll, mint az MSZP kompromisszumkeresésének felmutatása. Mindez alig több mint két héttel a választás után. Az LMP merev elutasítása azonban ennek a kísérletnek is pontot tett a végére, legalábbis egyelőre. Az LMP és a baloldal közötti politikai süketek párbeszédének viszont még koránt sincs vége.
További részlet a fejezetből és a könyvről: http://www.harmattan.hu/konyv_1157.html
Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.