Minden évben pride előtt le szoktam írni, nekem miért fontos az LMBTQ emberek jogegyenlősége, miért támogatom szinte mindig önkéntesként. Lehet, hogy ezt idén is megteszem még, de most másról akarok írni.

Arról, hogy mostanában egyre inkább magamért is megyek ki.

Nyilvánvalóan fehér, heteró, európai nagyvárosi, (alsó-)középosztálybeli, ateista, cisz férfiként kb. egy kisebbfajta lottóötössel indultam az életben azokhoz képest, akiknek kevésbé egyszerű helyzetet dobott a gép. Persze, lehetett volna nagyobb fajta az a lottóötös pár apró részlettel, mint például ha gimi után még állt volna úgy a családom, hogy tudjon anyagilag támogatni, és nem kellett volna egyből magamat eltartani, ilyesmik. De lottóötösnél ne panaszkodjon az ember: ha az élet számítógépes játék lenne, én még így is az Ultra Easy módot kaptam volna.

És mégis: egyre kevésbé érzem jól magam ebben az országban. Márpedig eszem ágában nincs lelépni. Kitartó lokálpatrióta vagyok. Imádom, hogy 30+ éve egyre több részletet ismerek az ország bújából-bajából, ritkább örömeiből, történelmi elkúrásaiból, ritkább sikereiből. Imádom a vidéket az Alföldtől a hegyvidéki erdőkig, imádom az egymásra csúszó korokról mesélő városok építészetét, és imádom Budapestet. Imádom magát az országot, és imádom azt a lehetőséget is, ami benne rejlik, hogy egy élhető, XXI. századi kihívásokra választ adni tudó, fejlődő ország lehessen. És ezen a téren türelmes is próbálok lenni: olyan történelemmel, mint a miénk, ez nem megy egyik napról másikra, ezt apránként kell felépíteni, bármennyire is sürgetőek a problémák. 

Szóval mindezekért, és még sok másért is ragaszkodom ehhez az országhoz, így ugyan kapcsolataim és munkám alapján bárhol élhetnék a világban, és ráadásul ha időm és pénzem engedné, szívesen ismernék meg minél több országot, mégis, amíg csak tehetem (pl nincs gyerekem, akit viszont már nem tudom, hogy jó érzéssel tudnék-e az aktuális NER KLIK-vezér kezei közé adni), addig eszem ágában sincs innen véglegesen elköltözni.

De az is biztos, hogy egyre kevésbé élvezem azt, ami zajlik. Napestig lehetne sorolni a részleteit, de most csak egy dolgot emelnék ki: az egész országban fokozódó türelmetlenséget, intoleranciát egymás iránt. Hogy miközben minden lehetőségünk meg van arra, hogy éljünk a kinyíló világ lehetőségeivel, és mindenki szabadon (más emberek életét hátrányosan nem befolyásolva) olyan életet éljen, amilyet csak akar, egyszerre erősödik (főleg az aktuális kormányzat, de az eszmeileg ehhez közel álló rétegek részéről is) a mindenkin egy vélt normalitást leverni kívánó házmestermentalitás. Mintha a Horthy-korszak soha nem létezett idálját akarnánk kierőltetni mindenkiből.

Ami persze onnan indul, hogy ne legyél meleg vagy leszbikus (pláne ne transz), és ne legyél cigány vagy zsidó (de ha igen, akkor szégyelld ezt, és tudd a helyed). Nő lehetsz, de akkor légy a férfiak alázatos, gyerekszülésre-háztartásvezetésre használt beosztottja. (Bevándorlókról, fogyatékossággal élőkről, és hasonló extrémen hátrányos helyzetűekről már nem is beszélek, ők egyáltalán ne legyenek és pont.) Legyél keresztény, de abból se a végtelen mennyiségű, felebaráti szeretetet és elesettekkel való szolidaritást hirdető irányzat valamelyikét kövesd, hanem az Ószövetség idézeteit képmutatóan kiforgató bigottriákat.

Legyél "tisztesen szegény": annyira ne, hogy utcára kerülj, mert akkor bűnös vagy, és annyira se, hogy segélyre szorulj, mert akkor élősködő vagy, de nyaralásra és étteremre már ne teljen, mert akkor viszont zsidó gyanús vagy (mondjuk nem is túl esélyes, hogy telne). Ha párkapcsolatban élnél, annak is megvan A Módja: értelemszerűen a házasság és gyerekvállalás nem a te szándékaidon múlik, hanem muszáj - a bürokrácia és a tömegek haragja egyszerre fog rád lesújtani, ha ez ellen "lázadsz". Lehetne még sorolni, de persze az egész oda kumulálódik, hogy ne nagyon ugrálj, ne nagyon legyenek önálló gondolataid, ne keress önálló életmódot, hanem tudd a helyed a rendszerben, ha kell, tagadd meg, aki vagy, légy egy uniformizált fogaskerék, és ha mindezt nem tartod be, az önmagában deviancia, aberráció.

Az amcsik csak most fedezik fel a normcore-t, puszta divatirányzatként, miközben nálunk már szinte államvallás az élet minden területén. (Tudom, hogy ez nem csak a mostani rezsim és közhangulat sajátja, de ők kifejezetten igyekeznek csúcsra pörgetni ezt.)

És ez az egész jelenség egyetlen történet. Ugyanazok kapálóznak leghangosabban az ellen, hogy két, évtizedek óta monogám kapcsolatban együtt élő, gyermekeiket közösen nevelő, azonos nemű ember szabadon összeházasodhasson, mint akik ezzel egyidőben igyekeznek csökkenteni a sajtó, a munkavállalás, a politikai élet, a magánélet, a gazdasági élet, a puszta megélhetés stb terén is mindenki szabadságát. Ha rajtuk múlik, minden az ő kezükbe kerül, mindent ők kontrollálnak, egészen onnantól, hogy még cigit is csak az ő trafikjukban, WC papírt is az ő CBA-jukban vehetsz, odáig, amit a manyup pénzek és a lázári EU-pénzek (megdobva az illegális KEHI zaklatással), vagy az állandóan magukra szabott választási törvények jelentenek (a lista pedig hosszasan folytatható).

És nekem borzasztóan tele van ezzel a tornacsukám.

Én egyszerűen azt szeretném, ha ebben az országban jó lenne élni. Ha a jelenlegi trendekkel ellentétben arrafele haladnánk, hogy mindenki szabadon azt csinálhatná, amit csak akar, amíg azzal másoknak nem árt, és közben figyelnénk arra, hogy aki nehezebb helyzetben van, azon segítsünk. Ez nyilván egy egymodatos kivonata egy megvalósíthatatlan utópiának, pláne rengeteg "hogyan?"-nal nehezítve, de ez még nem érv arra, hogy legalább ne próbáljunk ebbe az irányba mozdulni.

Szóval igen, támogatom az LMBTQ emberek egyenlőségét, ezért önmagában kint lennék a felvonuláson. De emellett magamnak, barátaimnak, az egész országnak egy olyan életet szeretnék, mint ami a Budapest Pride manifesztójában is szerepel:

Víziónk szerint olyan világot képzelünk el, ahol (...) a társadalom nem kényszerít a tagjaira normákat és szerepeket azok nemi identitása alapján, senki nem lesz zaklatás és erőszak célpontja, ahol félelem nélkül, szabadon élhetünk. Ahol a sokszínűség érték, az emberek elfogadják magukat és egymást, felismerik az önismeret fontosságát és aktívan tesznek közvetlen környezetük és a társadalom jobbá tételéért.

Idén ezért is vállaltam el önkéntesként, hogy koordinálom a július 5-i felvonulás zavartalan lebonyolítását intéző menetkísérőket. Persze ehhez kell, hogy legyenek menetkísérők, lehetőleg szép számban. Úgyhogy mindenkit bátorítanék, hogy ha van kedve, nézze meg, miről is szól a menetkísérés (pl. hogy nem securitysség a munka, sokkal inkább hostesskedés), és jelentkezzen a menetkísérő opciót megjelölve ezen űrlap kitöltésével.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére