Már 7 milliónál is több megtekintésnél jár a YouTube-on az a brit videó, amelyet pár hete a különböző magyar oldalak, blogok is felkaptak, és amelyen egy fiatal pár látható két különböző helyzetben: az első alkalommal a férfi inzultálja és bántalmazza a női partnerét az utcán, a másikon pedig fordítva, a nő kezdi el bántalmazni a férfit a nézelődő járókelők között. A videón jól látható, hogy míg az első esetben a jelenetet szemlélő idegenek a nő védelmére kelnek és rendreutasítják a bántalmazó férfit, addig a második szituációban az immáron áldozat szerepében megjelenő férfit kinevetik, és eszük ágába sincs megvédelmezni. A videó egy megdöbbentő statisztika közlésével ér véget: a családon belüli erőszak esetek 40 százaléka férfiak sérelmére történik. A partnerbántalmazás igazi kettős mércéje elevenedett meg a szemünk előtt, mondhatnánk. Csakugyan? 

Vizsgáljuk meg először a videó műfaját. A videó – ahogyan az a YouTube-link alapján kiderül – egy kampányfilm, melyet a brit ManKind Initiative (magyarul: Férfinem Kezdeményezés) nevű szervezet tett közzé, a kampány célja pedig az, hogy adományokat gyűjtsön a szervezet telefonos segélyvonalának fenntartásához. A film tehát egy szerkesztett felvétel, nem egy kontrollált, tudományos kísérlet alapos dokumentációja, hanem nyíltan befolyásolni akar. Az említett szervezet kizárólag olyan esetekkel foglalkozik, ahol az erőszak partnerek vagy volt partnerek között történik, és ahol a férfi az áldozat, a nő pedig az elkövető (zárójelben utalnak arra, hogy a vonalat azonos nemű kapcsolatokban elkövetett erőszak esetén is hívhatják férfiak, ám a tipikus történeteket ismertető oldalukon ilyet nem olvashatunk).

Rögtön itt fontos felhívnunk arra a figyelmet, hogy a videóban említett 40%-os férfi áldozati arányt közlő statisztikáról a néző számára nem tudható, hogy 1) milyen időtávra vagy melyik évre, 2) milyen földrajzi egységre vonatkoznak, 3) illetve hogy ebbe azok a családon belüli erőszak esetek is beletartoznak-e, ahol az elkövető például az apa, a nevelőapa, a nagyapa, fiúgyermek, fiúunoka, azonos nemű élettárs, egyéb férfi rokon, vagy pusztán olyan eseteket takar, amelyben – ahogyan a videó is sugallja – nő az elkövető. Egy kis keresgélés után megtalálhatjuk azokat a statisztikákat, melyekre hivatkoznak, és amelyekből kiderül, hogy a brit Nemzeti Statisztikai Hivatal által 2012/2013-ban végzett, Angliát és Wales-t magában foglaló viktimológiai (vagyis az áldozattá válásra, az áldozatokra fókuszáló) felmérés eredményeiből származó becslést láthatjuk és valóban csak a partnerbántalmazásokra vonatkozik, bár  ugyanezekből az adatokból az is kiderül – mindkét nemnél jelentős, 30 százalékot meghaladó válaszmegtagadás mellett –, hogy a nő áldozatok valamivel nagyobb arányban éltek át életükben több alkalommal bántalmazást, mint a férfiak.

Ezzel tulajdonképpen el is értünk a kérdőíves adatfelvételek határáig, azt ugyanis ilyen jellegű módszerekkel szinte lehetetlen megvizsgálni, hogy az átélt bántalmazás vagy bántalmazás sorozat hogyan zajlott le és az áldozatok hogyan élték meg a velük történteket. Szintén brit, ám serdülők körében végzett kutatás eredménye például, hogy fiúk és lányok másként élik meg a velük történt bántalmazást és eltérő módon számolnak be róla: a lányok között jóval gyakoribb volt, hogy a bántalmazás valamilyen negatív módon hatott a jóllétükre, gyakrabban érezték magukat megfélemlítve, fenyegetve, míg a fiúknál sokkal jellemzőbb volt, hogy inkább valamiféle bosszantó, esetenként már-már nevetséges élményt jelentett számukra a bántalmazás vagy az azzal való fenyegetés. S bár hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a háttérben itt is az a mechanizmus állhat, hogy a fiúk kevéssé hajlandóak magukat áldozati szerepben megjeleníteni egy kutatás során, a szakember szerint más témákban, ahol szintén kézenfekvő lett volna, nem volt problémájuk a sebezhetőségükkel szembenézni. Az interjúkban a bántalmazott fiúk gyakrabban utaltak arra, hogy a fizikai támadásokra ők maguk is erőszakkal reagáltak, illetve tudatában voltak annak, hogy fizikai erőfölényüket mozgósítani tudják a védekezésben/visszatámadásban. 

A videó tulajdonképpen egy társadalmi jelenségre szeretné a figyelmet felhívni, és az említett szervezet tevékenységét ehhez kapcsolódóan a középpontba helyezni. De mi is ez a társadalmi jelenség? Az, hogy vajon az utca embere (akik akár mi is lehetnénk) miért nevetgél bizonyos esetekben, ha partnererőszakot lát az utcán? Az, hogy lám, az utca emberének azért valamennyire mégiscsak megtanítható, hogy az erőszak nem helyes problémamegoldási mód, és a partnerbántalmazás nem norma és nem magánügy, és ezt bizonyos esetekben már alkalmazni is tudja? Az, hogy az erőszak, bárki is alkalmazza, honnan jön, mik az előzményei? Esetleg az, hogy a patriarchális társadalmi berendezkedés a férfiakkal szemben is nagyon komoly társadalmi elvárásokat és szerepeket ír elő, amelyeknek ha nem felelnek meg (nem védik meg magukat, nem menekülnek el, vagy ők maguk nem alkalmaznak erőszakot), akkor nevetség tárgyaivá válhatnak, férfiasságukban szégyenülhetnek meg a közösség tagjai előtt? Vagy az, hogy milyen is ez az uralkodó férfiasság kép, aminek meg kell felelniük, és ennek mennyire ellentmond az áldozat helyzet? Nem, egyik sem. A videó tulajdonképpen versenyezteti egymással a férfi és a nő áldozatokat, mely versenyből egyértelműen a nők által bántalmazott férfiak kerülnek ki vesztesen.

Fontos a videót a saját történeti-társadalmi kontextusában is látni ahhoz, hogy értelmezhessük a mondanivalóját. Nagy-Britanniában és az USA-ban körülbelül az 1970-es években jelentek meg az úgynevezett férfimozgalmak képviselői. Többek között találunk köztük antiszexista vagy feminista kezdeményezéseket, melyek (ön)kritikusan vizsgálják azt, hogy milyen privilégiumaik vannak a férfiaknak, illetve férfiak bizonyos csoportjainak a társadalomban (osztályhovatartozás, szexualitás, kor, valamilyen szempontból kisebbségi vagy többségi hovatartozás mentén), és ez miként járul hozzá a nemek közötti egyenlőtlenségek fennmaradásához, illetve mélyüléséhez, valamint akár a férfiak és nők különböző csoportjai közötti egyenlőtlenségekhez. Más hasonló, de kevésbé önkritikus megközelítések inkább azt vizsgálják, hogy az uralkodó férfikép milyen normákkal igyekszik befolyásolni, hogy a férfiak hogyan alakítsák férfiasságukat a társadalomban.

A férfimozgalmak egy másik válfaját jelentik a férfijogokkal, illetve az apai jogokkal foglalkozók, akik azt állítják, hogy míg a nők profitáltak a feminizmusból, addig ez új egyenlőtlenségekhez, új típusú szexizmushoz vezetett, olyannyira, hogy ennek a folyamatnak ma már a férfiak az igazi áldozatai. A 90-es években az ő fő témájuk pedig már a férfiak hatalomnélkülisége volt, anélkül, hogy végiggondolták volna, pontosan mi is az a hatalom, amit hiányolnak a férfiaktól. Susan Faludi Backlash (Ellencsapás) című könyvéből tudjuk, hogy a közbeszéd szintjén a múltban és a jelenben is azonosíthatóak azok a hangok, melyek egyfajta „ellencsapást” mérnek a nemek közti egyenlőség vívmányaira – mintha kordában akarnák tartani az egyenlősítő törekvéseket, mondván, a jóból is megárt a sok. A videó is valami hasonlót üzen: a nők sokkal nagyobb védelemre számíthatnak, ha bántalmazottak, viszont szinte akadálytalanul bántalmazhatják a társukat. Leegyszerűsítve: a nők csak jól, a férfiak csak rosszul jöhetnek ki ilyen helyzetekből.

S bár úgy tűnhet, hogy mindez messze van tőlünk, 2014 Magyarországától, ne legyenek illúzióink. Nálunk már a 80-as években is megjelentek és aztán a rendszerváltás után is fennmaradtak ezek a férfiak nőkkel szembeni hátrányait kiemelő hangok, annak ellenére hogy a különféle nemzetközi társadalmi nemi egyenlőtlenségi indexek is (pl. az EIGE, illetve a Világgazdasági Fórum által kiadottak) arra hívják fel a figyelmet, hogy jócskán van még tennivaló idehaza a nők strukturális hátrányainak leküzdését illetően. A világhálón van már professzionális módon szerkesztett, deklaráltan antifeminista magyar férfimagazin, hazai egyesület, mely az apai jogokért harcol, a Nők Lapja alig pár hónapja publikált egy, a feminizmust kifejezetten kártékony és homogén, időben és térben változatlan ideológiaként ábrázoló, szakértő megszólaltatása nélkül készült többoldalas véleménycikket, és a legfrissebb ELLE Man magazin is több oldalon keresztül foglalkozik a férfijogi mozgalmakkal és lehetőségeikkel.

A partnerkapcsolaton belül bántalmazott nők és férfiak „versenyeztetése” tévút, ahogyan az is, hogy a nemek közötti egyenlőséget egy zéró összegű játékként kell elképzelnünk: amennyivel több jut az egyiknek, annyival kevesebb a másiknak. Abból ugyanis nők és férfiak egyként profitálnának, ha társadalmi párbeszéd keretében újragondolnánk azt az egyenlőtlen társadalmi berendezkedést, amely nemcsak a nőknek, hanem a férfiak különböző csoportjainak is szinte ellentmondást nem tűrve jelöli ki a helyét a társadalomban, és tartja fenn a nemek közötti egyenlőtlenségeket.

Gregor Anikó
A szerző szociológus.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére